6.rész

Mikor másnap reggel felébredtem, egy puha takaróval voltam betakarva, Ryota pedig eltűnt mellőlem. Először megijedtem, ám amikor az órára néztem, az ijedség rémületté változott. Rájöttem ugyanis, hogy nagy késésben vagyok. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és kiszaladtam a konyhába. Az asztalon pedig észrevettem egy kis cetlit: "Jó reggelt hétalvó! Ne felejts el reggelizni és nem ártana ha lezuhanyoznál, mielőtt idejössz. A fürdőben találsz tiszta ruhát, szóval szedd a lábad Kitazawa. U.i: Nagyon szeretlek!" Az utolsó mondatra mosolyra húzódott a szám. Szóval a tegnapi nem csak a láza miatt volt, hanem tényleg komolyan gondolta. Végül lassítottam a tempón, megettem a reggelit, amit csinált nekem, illetve le is zuhanyoztam. Ez valamennyire felébresztett, szóval az őrsre már tiszta fejjel és éberen érkeztem meg.
- Főnök, hol a fenében voltál? A nagyfőnök egész reggel téged keresett! - támadt le Kurosaki, mire elfehéredett az arcom. A francba, most óriási bajban leszek.
- Kicsit elaludtam. Tegnap elég húzós napom volt. Nagy bajban vagyok ugye?
- Szerencsére Sugihara-chan kimagyarázott, szóval nem lett dühös, viszont hagyott itt neked valakit. - mutatott egy a korához képest igen magas, fekete hajú srácra, aki épp az irodánk ajtaja mellett ült. Ha be kellene tippelnem a korát, talán Hayato-val egyidős lehet. Oda is mentem hozzá.
- Senpai, már minden hol kerestem! - támadt le, a frászt hozva rám ezzel.
- Ki vagy te és mégis mi a fenét keresel itt?
- Ozeki Nozomu vagyok! Azért vagyok itt, hogy kiképezzen engem rendőrnek. A nagyfőnök utasítása! - suttogta a fülembe, mire végre leesett a dolog. Nemrég a főnököm említette, hogy új arcokat akar munkába állítani, ezek szerint ő az egyik. De, hogy miért pont rám bízta, azt már nem tudom.
- Várj itt egy pillanatot, nekem még el kell intéznem valamit! - biccentettem egyet a fejemmel majd bementem az irodába.
- Jó reggelt Shu-chan! - vigyorgott rám Harumi.
- Mi ez a béna becenév? Te nem ilyen vagy Sugihara! - erre láttam, hogy a mosolya eltűnik és elszomorodik. Na, tessék. Ő hagyja, hogy nála aludjak, reggelit csinál, meg ad nekem tiszta ruhát, én pedig így bánok vele? Ha az ostobaság fájna, én már rég ordítanék.
- Azt gondoltam tetszeni fog, de ezek szerint mégsem.
- Nem, ne haragudj, nagyon tetszik ez a becenév! Igazából te vagy a második, aki így hív engem. Tudod, az anyukám is mindig így hívott mikor kicsi voltam.
- Ne haragudj, én ezt nem tudtam! - hebegte, mire odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Én is szeretlek Harumi! - suttogtam a fülébe, mire a vállamba fúrta az arcát. Olyan megnyugtató érzés volt tudni, hogy ő is viszont szeret engem.
- Amit tegnap mondtam, az tényleg igaz volt. Az egyetemen még ha nem is vetted észre nagyon menő voltál, bármelyik lányt megkaphattad volna. Azt hittem, neked az olyan lányok tetszenek, akik szépek, okosak és megvan mindenük, mint neked. Ezért is féltem elmondani, hogy szeretlek.
- Azt hittem ennyi idő után már ismersz engem eléggé ahhoz, hogy rájöjj rajtad kívül egy lány se érdekel! - közelebb léptem hozzá, majd a haját a füle mögé simítottam. A szeme automatikusan lecsukódott, én pedig tudtam, hogy itt az idő cselekednem. A kezembe vettem az arcát és megcsókoltam. Ez viszont már nem csak egy kétségbeesett csók volt, hanem egy olyan ami jelezte, hogy hamarosan egy pár leszünk, amit már a legkevésbé sem bánok. Hayato-nak totál igaza volt, Harumi-n kívül egy lányt se akarnék a barátnőmnek. Csak ott voltunk a teljesen üres irodánkban és úgy csókolóztunk, mintha semmi más nem számítana. Ám ezt a szép pillanatot egy bizonyos illető percek alatt tönkretette.
- Senpai! - Ozeki nagy boci szemekkel nézett ránk, nekem pedig kedvem lett volna kihajítani őt az irodából.
- Ő meg kicsoda? - súgta a fülembe Harumi.
- Majd később elmesélem! - ám erre esélyem sem volt, mert ez a kis mitugrász egyenesen Harumi-hoz csörtetett.
- Ozeki vagyok! Főnök, már alig várom, hogy együtt dolgozhassunk! - Várjunk csak egy kicsit. Hiszen a főnöke én vagyok! Nem tudom mégis mit érthetett ezen félre, vagy lehet, hogy a főnök elfelejtette ezt megemlíteni neki? Igaz én vagyok a kedvence, de azért imád megszívatni engem.
- Ne haragudj, de Shusaku a főnököd, nem pedig én!
- Tessék? Ezt most komoly? A fenébe, Senpai ne haragudjon a tévedésem miatt! - fejet hajtott előttem, én pedig már akkor éreztem, hogy ez bizony egy igen hosszú menet lesz a sráccal.
- Emeld már fel a fejed! Harumi, nem bánnád, ha most őt vinném magammal? Nem hinném, hogy sokáig bírná itt egyedül!
- Menjetek csak nyugodtan! Várj, itt az ebéded! - nyújtott át nekem egy bento dobozt. Na, jó ezt totál nem vártam volna, hiszen még hivatalosan nem is vagyunk együtt. Mindenesetre már alig várom, hogy megkóstolhassam. Végül legnagyobb bánatomra ezt a lökött kölyköt kellett magammal cipeljem.
- Senpai, a hölgy a barátnője? - kérdezte már a kocsiban.
- Még nem, de már alakul a dolog. Mondok neked valamit Ozeki: A magánéletem tabu, vetted?
- Rendben, elnézést kérek!
- Ne kérj már folyton bocsánatot, ha nem is csináltál semmit!
- Sajnálom, de úgy neveltek, ha hibázom azt ismerjem el.
- Fura srác vagy te Ozeki. Inkább mesélj magadról!
- Eddig a nevelő szüleimmel éltem, akik születésemtől kezdve neveltek!
- Szóval örökbe fogadtak?
- Igen. Sosem titkolták el előlem. Na és a Senpai?
- Hogy én? Az apámmal és a testvéreimmel éltem, de volt egy kisebb vitánk, ezért különköltöztem. Jut eszembe, hol fogsz lakni?
- Ne aggódjon emiatt, egy fiú az egyetemről, Ihara Hayato felajánlotta a felesleges szobáját nekem! - Hayato? Ugye most csak viccel velem? Hiszen az az én szobám! Ha kimeri adni, én esküszöm megölöm! A gázra tapostam, miközben teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy szegény Ozeki is ott van mellettem.
- Senpai, kérem lassítson! - szólt rám, mire rátapostam a fékre.
- Ha hazaértem, én megfojtom azt a kis nyavalyást!
- Kérem, vezessen óvatosabban, még a végén elgázol valakit!
- Ne haragudj, de az én drága barátom, épp most akar kipaterolni engem!
- Ne mondja, hogy az a szoba a magáé volt?
- Ahogy mondod Ozeki! Na mindegy is, előbb koncentráljunk a munkára. Hayato-t később is ki tudom nyírni. - végül egyenesen a Midori család házához mentünk, ugyanis volt egy kis szembesíteni valónk. Be is csöngettem a házba.
- Kitazawa, mit keresel itt? - nyitotta ki az ajtót Hana.
- Igazából csak...- nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Hana félrelökött, hogy szemügyre vehesse Ozeki-t.
- Ki ez a szépfiú?
- Ozeki vagyok! Kérem figyeljen arra, amit a Senpai mondani fog! - legalább ügyesen leszerelte, ez dicséretes.
- Rendben, miért jöttetek?
- Beszélhetnénk az anyukáddal? Velünk kellene jönnie!
- Először is, ő nem az anyám, másodszor nincs itt, a barátnőivel vásárolgat valahol.
- A francba azzal a boszorkánnyal! - csettintettem a nyelvemmel.
- Senpai, kérem nyugodjon meg, inkább menjünk haza!
- Igazad van Ozeki, nekem még úgyis beszélnem kell, azzal a kis árulóval! - azzal fogtuk magunkat és elhajtottunk. Pedig azt hittem végre haladni tudunk az ügyben, erre tessék. Na mindegy, így legalább beszélhetek Hayato-val. Miután megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és bementünk.
- Shusaku, ilyen hamar véget ért a munka?
- Te ne Shusaku-z, itt nekem! Mégis, hogy a fenébe adhattad ki a szobámat anélkül, hogy szóltál volna!
- Harumi-chan nem mondta neked? Ő kért meg rá, hogy csomagoljak neked össze, mert ott fogsz élni nála meg a fiánál! - tessék? Mármint ezt az egészet ő intézte? De miért és miért nem szólt nekem erről? Meg egyébként is, hogy gondolhatta, hogy csak most jöttünk össze, de már össze is kéne költöznünk? Ez valami női dolog, vagy mi?
- Szóval nem te találtad ki ezt az egészet, ugye?
- Persze, hogy nem. Szándékosan nem dobnálak ki innen. Ne haragudj, hogy nem szóltam róla, de azt hittem már tudsz erről! - felsóhajtottam, majd leültem az ágyra.
- Azt hiszem akkor itt a búcsú ideje Hayato! Köszi, hogy eddig itt maradhattam nálad!
- Shusaku, ne csináld már ezt!
- Akkor én megyek is. Remélem Ozeki is jó lakótársad lesz majd és nem fog az idegeidre menni, mint nekem! - egy pillanatra elmosolyodtam, majd kihúztam a bőröndömet a szobából.
- Várj már Shusaku, mégis hova fogsz most menni?
- Harumi-hoz, elvégre már vár rám! Kössz mindent Hayato! - azzal fogtam magam és kisétáltam a lakásból. Borzasztó volt, hogy csak így el kellett menjek, de Ozeki-nek tényleg nincs hová mennie, szóval ki fogom bírni. Beszálltam a kocsiba, majd Harumi lakásához hajtottam vele. Kivettem a bőröndömet és bementem.
- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota, mikor meglátott. Hiába ennek a kölyöknek lehetetlenség nemet mondani.
- Hé Ryota, örülsz hogy itt vagyok?
- Igen, a mama azt mondta itt fogsz aludni majd velünk. Akkor majd sokat fogunk játszani, ugye? - bólintottam, majd megláttam Harumi-t, aki egyik lábáról a másikra lépdelt,  fejét pedig lehajtotta. Odamentem hozzá és megöleltem.
- Ne haragudj Shusaku, hogy nem szóltam a költözésről, de azt gondoltam nem lesz gond neked, ha itt kellene laknod velünk.
- Nem is baj, de még túl korainak érzem, hiszen csak most jöttünk össze. Viszont tényleg nem lesz gond! - annyira utálok hazudni, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Harumi igyekezett tökéletes háziasszony benyomását kelteni, főzött vacsorát, elmosogatott amíg én Ryota-val játszottam, plusz a kanapét is megcsinálta.
- Ennyire zavarna, ha veled kellene aludnom? - kérdeztem, miközben arra a kényelmetlen kanapéra néztem.
- Jaj de hogy is, csak azt hittem, hogy te...- olyan vörös lett, mint a rák, ezen nevetnem kellett. A karomba kaptam és bevittem a hálóba, ahol Ryota már nagyban aludt. Ráfektettem az ágyra és melléfeküdtem.
- Nincs szükségem külön ágyra, nekem ez is megfelel! - a vállára hajtottam a fejem, majd szép lassan mindkettőnket elnyomott az álom.