10.rész

Az, hogy végre békét kötöttem a családommal, sokkal felszabadultabbá tett. Egy pillanatra még arról is el tudtam feledkezni, hogy soha többé nem láthatok. Végül Ozeki vitt vissza a kórházba, ugyanis biztosan nem fogják jó néven venni, hogy csak úgy meglógtam. 

- Senpai, örülök, hogy mosolyogni látom!

- Köszönöm, hogy elhoztál Ozeki. Most, hogy az egész család mellettem áll, talán könnyebb lesz elfogadnom, hogy vak vagyok és az is maradok.

- Kérem, ne mondja ezt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fogja kapni a látását! Addig is, én itt leszek és támogatom magát!
- Tényleg, na és miért? Hiszen csak a főnököd vagyok, nem pedig a rokonod.
- Sose tudhatja azt, Senpai.
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. Jöjjön, megérkeztünk! - nagyon meglepett a viselkedése, szerintem biztosan titkol valamit, de addig éljek hogy ki fogom deríteni, mégis micsodát. Ozeki elkísért engem a szobába. Féltem, hogy anyám vagy Harumi a fejemhez fogják vágni, hogy csak úgy eltűntem, bár tény, hogy igazuk lenne.
- Shusaku, hol a fenében voltál? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ne haragudj, csak beszélnem kellett az apámékkal! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
- Kérlek soha ne tűnj el csak úgy! Nagyon aggódtam miattad. Ha bajod esett volna, akkor azt nem bocsátottam volna meg magamnak.
- Hát persze, hiszen már teljesen alkalmatlan vagyok az életre és mindig kell velem lennie valakinek, igaz?
- Nem így gondoltam, Shusaku. Csak szeretném ha legközelebb szólnál mielőtt elmész, jó? - bólintottam, majd Harumi és Ozeki segítségével visszafeküdtem az ágyba.
- Akkor, ha megbocsátanak, én mennék is. Senpai, ha szüksége van valamire, kérem azonnal szóljon!
- Rendben és még egyszer köszönöm a segítséged! - végül Ozeki elment, én pedig kettesben maradtam Harumi-val.
- Hé, Ryota jól van? Olyan jó lenne őt látni, kár hogy már soha nem láthatom őt.
- Ne butáskodj, biztosan sikerül az orvosoknak valahogy visszahozniuk a látásodat. Addig is, itt van ez! - a kezembe nyomott egy bot szerű valamit. Valahogy sejtettem, hogy ez az a bizonyos fehér bot, ami arra szolgál, hogy mások is láthassák hogy az ember vak és megbámulhassák őt. Egy ideig a kezembe fogtam, de aztán elhajítottam.
- Nem kell nekem! Úgysem szándékozom kimenni az emberek közé. Nem kell, hogy sajnáljanak.
- De Shusaku, muszáj megtanulnod, különben tényleg nem leszel önálló! - eléggé felhúztam magam. Még, hogy önálló leszek, ha megtanulok azzal az izével közlekedni? Harumi tényleg megbolondult? - Gyere, majd én segítek neked! - fel akart állítani, de én ellöktem magamtól.
- Nem tudod felfogni, hogy nem érdekel! Ilyen maradok és kész, szóval jó lenne, ha nem állítanál hülyeségeket! - visszaestem a helyemre.
- Én csak segíteni akartam te hülye! - hallottam a hangján, hogy egy kicsire van a sírástól, de nem tudtam megállni és csak még jobban belé tapostam.
- Megkért rá valaki? Mert én biztos nem! - erre hallottam, hogy Harumi sírva kiszaladt a szobából. Legszívesebben utána rohantam volna, de éreztem az most nem használna, mert csak megint megbántanám. Muszáj volt lenyugodnom, mert nem voltam önmagam. Eszembe jutott az amit Harumi mondott, hogy ha nem akarom azt, hogy mindenki ugráljon körülöttem, akkor meg kell tanuljak így is önálló lenni. Végül is teljesen igaza volt, mint mindig. Felálltam, majd igyekeztem tapintás alapján eljutni az ajtóig, aztán vissza. Ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis egymásutánban mentem neki az ajtónak és az ágynak is, de hajtott előre a tudat, ha ezt sikerül megtanulnom, akkor sokkal kevesebbet kell majd foglalkozni velem. Végül csak sikerült eljutnom az ágyig úgy, hogy közben nem estem el és neki se mentem semminek. Végig csak tapintás alapján haladtam, ami nagyon fura volt, de azt hiszem ezt nem lesz olyan nehéz megszoknom. Örültem, hogy legalább már ennyit meg tudok tenni segítség nélkül. Szerettem volna megmutatni Harumi-nak, hogy ő is láthassa, mikor bevillant, hogy nagyon beletapostam a lelkébe, így úgy döntöttem megkeresem. Ugyanazt a taktikát választottam, vagyis tapintás alapján haladtam a fal mellett, hogy biztosak lehessenek a lépteim. Ám balszerencsémre valaki nekem jött és a földre estem.
- Shusaku, nem esett bajod?
- Harumi? Tényleg te vagy az?
- Még szép, hogy én. Te meg mit keresel itt? Bajod is eshetett volna! - megfogta a kezem és felállított.
- Csak mutatni akartam neked valamit, de attól féltem, hogy már vissza se jössz azok után amiket a fejedhez vágtam. Ne haragudj Harumi, nem gondoltam komolyan!
- Tudom és te se haragudj, amiért így felkaptam a vizet. Melletted kellett volna álljak és nem pedig megsértődni. De mit akartál mutatni nekem?
- Gyere vissza a szobába, ott megmutatom neked! - vissza is mentünk, én pedig megmutattam neki, ahogyan eljutok az ágyamtól, egészen az ajtóig segítség nélkül.
- Shusaku, annyira boldog vagyok! Akkor úgy tűnik mégis csak szeretnél önálló lenni, igaz?
- Csak miattad tettem. Rájöttem, hogy igazad volt, tényleg nem akarok egész életemben segítségre szorulni. Ugye, már nem haragszol rám?
- Sose tudnék rád haragudni. Sőt örülök, hogy végre másképp fogod fel a dolgokat! - nos igen, rá kellett jöjjek, hogy ha már a helyzetemen nem változtathatok, akkor legalább hozzam ki a legtöbbet abból ami most van. Igaz, hogy nem láthatok, de ettől függetlenül még megtanulhatok dolgokat anélkül, hogy látnom kelljen hozzá. Elhatároztam, hogy innentől kezdve keményen fogok küzdeni azért, hogy ne kelljen többé mások segítségére szoruljak.

*Néhány nappal később*

Pár nappal később elhagyhattam a kórházat. Az anyám és Harumi kísértek haza oda, ahol négyesben fogunk lakni. Harumi állítása szerint Ryota már tűkön ül, hogy láthasson engem, én azonban egy kicsit félek attól, hogy mit fog majd gondolni rólam ha megtudja, hogy már nem látok. Szerencsére az út nem volt hosszú, így viszonylag hamar megérkeztünk. 

- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota és belecsimpaszkodott a lábamba. Sajnos nem tudtam őt a karomba venni, úgy mint eddig, így csak összeborzoltam a haját. - Papa, mi a baj? - erre leguggoltam, hogy egy magasságban lehessünk.

- Figyelj Ryota, tudod én már látlak se téged, se a mamádat, se senki mást! Elég nagy butaságot csináltam, szóval ne haragudj, jó?
- Papa, ne legyél szomorú, nekem van két szemem, majd kölcsönadom őket, jó? - erre eltört nálam a mécses és magamhoz öleltem. Hallottam, hogy Ryota is elkezd pityeregni, mire még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te vagy az én kis őrangyalom!

- Szeretlek Papa!

- Én is nagyon szeretlek téged öcsi! - végre tényleg megértem azt a napot, mikor egy igazi családom lett. Hiszen sem neki, sem Harumi-nak nem számított az ami történt, ugyanúgy mellettem maradtak és ugyanúgy szerettek engem, mint eddig.

9.rész

Miért velem történt ez? Ismételgettem magamban ezt az egyetlen mondatot. Szinte már szét szakítottam Harumi blúzát, de ő ezzel nem törődött, csak ölelt magához és hagyta, hogy kidühödjem magam. Végül jött a doki és kaptam egy kis nyugtatót, ami nem ütött ki teljesen, de elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Olyan ostoba vagyok Harumi. Pedig Ozeki mondta, hogy valami nincs rendben Hana-val, de én nem hittem neki.

- Ezt meg, hogy érted?

- Miatta vertem be a fejemet. Neki köszönhetően vagyok most vak! Tönkretette az egész eddigi életemet. - pedig végre olyan csodás volt minden. Kezdtem úgy érezni, hogy kaptam egy új családot, az anyám jobban van, ráadásul Harumi-val nagyon jó a kapcsolatunk. Miért kellett ezt neki tönkretennie?

- Shusaku, kérlek nyugodj meg. A vakságodat nem közvetlenül az ütés okozta, hanem a fejedben keletkezett vérrög volt a felelős a vakságodért. De az orvos azt mondta, hogy ne csüggedj, mert mindent meg fogsz majd tanulni idővel.

- Ugyan minek? Hiszen egész életemben segítségre lesz szükségem mindenben. Mindenki terhére leszek és a végén már senkim sem marad!

- Ez nem igaz! Én mindig itt leszek melletted, oké? Most egy kicsit egyedül hagylak, hogy megtegyük a feljelentést a lány ellen. Ne aggódj, majd minden jobb lesz! - hallottam a hangján, hogy egyáltalán nem így gondolja. Csoda volt, hogy nem sírta el magát, de közel járt hozzá, legalábbis a szipogásából ezt a következtetést vontam le. Én viszont elkaptam a csuklóját. Tudnia kellett a teljes igazságot vele kapcsolatban.

- Hana az előbb bevallotta, hogy ő ölte meg az öccsét és a mostohát is. Kérlek vigyázzatok vele! Téged valamiért különösen utál, szóval légy óvatos, kérlek!

- Biztos, hogy nem képzelődtél, Shusaku?

- Nem, ha akarod nézesd meg a biztonsági kamera felvételét. Megteheted, hisz rendőr vagy, aki egy gyilkost keres éppen. Velem ne is foglalkozz, nekem már úgyis mindegy.

- Ne beszélj már így! Nagyon szeretlek, oké? - éreztem ahogy nyom egy puszit a homlokomra, majd egyre távolabb hallottam a cipőjének a kopogását. Borzasztóan éreztem magamat. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek majd. Nem akarom az egész életemet vakként leélni. Mi lesz így a munkámmal? Nem bírnám ki, ha csak ülnék otthon és nem csinálnék semmit, az annyira nem én lennék. Amíg így elmélkedtem, hallottam, hogy újabb látogatóm lesz.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki kétségbeesett hangját.
- Ozeki, hogy kerülsz ide?
- Igazából egész végig itt voltam. Mivel láttam, hogy Harumi-chan elment, gondoltam megnézem, hogy van.
- Sajnálom. Te figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben, én mégsem hittem neked. Talán megérdemeltem, amit kaptam!
- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Meglátja, hogy minden rendbe fog jönni! Egyébként mi történt pontosan?
- Elmentünk sétálni és ő végig abban a tudatban volt, hogy le akarok feküdni vele. Finoman igyekeztem megmondani neki, hogy ez őrültség, de nem értette meg és valami keményet vágott a fejemhez. Aztán mire felébredtem, már nem láttam semmit sem. Nem rég itt járt és elmondta, hogy engem is megakart ölni, ahogyan az öccsét és a mostoháját is. Azt mondta, hogy az orvosok szerint valami nincs rendben a fejével, de eddig mindig ki tudta játszani őket.
- Sejtettem, hogy így van. Senpai, biztosan elfogjuk kapni!
- Harumi épp a biztonsági kamera felvételét nézeti meg, hogy legyen bizonyítékunk is. Kérlek, ha esetleg ő is ott lenne, mikor letartóztatják Hana-t, akkor nagyon vigyázz rá, rendben? Nem akarom, hogy neki is baja essen.
- Számíthat rám! Kérem, most inkább pihenjen, hogy minél hamarabb felépüljön!
- Ugyan minek Ozeki? Hiszen úgyis az lesz, hogy semmit sem tudok majd magamtól megtenni és örökké ki leszek szolgáltatva másoknak.
- Kérem, ne mondja ezt! Maga nagyon erős és túl fog jutni ezen! - erős? Most érzem magamat a legkevésbé erősnek. Talán jobb lett volna, ha fel sem ébredek, akkor legalább nem kellene így leélnem az életemet. Igyekeztem pihenni, hogy kicsit elfeledhessem a ma történteket. Arra ébredtem fel, hogy valaki homlokon puszilt.
- Ki van ott? - kérdeztem riadtan. Borzasztó ez a vakság, mert fogalmam sincs épp ki látogat a szobámba.
- Shu-chan!
- Anya? Hogy kerülsz te ide?
- Hisz azt mondtam nemsokára kiengednek, nem? Beszéltem a barátnőddel Harumi-channal és elmondott mindent.
- Mama, nem akarok így maradni! - sírtam el magam, mert már tényleg nem bírtam ezt. Nem akarok kiszolgáltatva lenni másoknak, azt biztosan nem bírnám ki. Anyám magához ölelt és elkezdett nyugtatni, pont mint mikor gyerek voltam és a testvéreim nem hagytak engem békén.
- Shu-chan, kérlek légy erős! Nem szabad feladnod drágám. Emlékezz, hiszen a rákot is legyőzted és ezt is le fogod meglásd! Épp ezért vagyok itt, hogy segíthessek neked ebben. Képzeld, visszakaptam a régi házat, szóval megkértem Harumi-chant, hogy költözzenek oda hozzánk.
- Hozzánk?
- Szeretném, ha együtt élnénk és bepótolnánk mindent amit elvesztettünk. Viszont tudom milyen fontos számodra Harumi-chan és az a tündéri kisfiú, szóval meghívtam őket is, hogy lakjanak velünk. A kis apróság majd ki ugrott a bőréből és már alig várja, hogy láthasson.
- Ryota valóban tündéri. Az apjaként tekint rám, pedig tudja, hogy nem vagyok az. Ő és Harumi lettek a családom anya. Azt hiszem ha egyszer Harumi a feleségem lesz, végre meg lesz minden amire csak vágytam.
- Pontosan ez az a hozzáállás amit látni szeretnék tőled kicsikém! Igazából van itt még valami. Azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudd a teljes igazságot a születéseddel kapcsolatban! - a teljes igazságot? Ha az amire gondolok, akkor Reiji és Haruka jogosan utálnak engem.
- Nem is vagyok Kitazawa, igaz?
- De igen, persze, hogy Kitazawa vagy. Viszont tudnod kell, hogy apád meg én sosem szerettük egymást!
- Akkor meg miért mentél hozzá anya?
- Tudod, mikor fiatalabb voltam egy részeg éjszaka alatt összekeveredtem az apáddal és annak az éjszakának az eredménye lettél te. Egyedül akartalak felnevelni, mert az apádnak felesége volt és két gyereke, de a nagyszüleid nem engedték és rákényszerítettek minket arra, hogy összeházasodjunk. Mikor ezt apád felesége megtudta, teljesen összeroppant és öngyilkos lett. Én pedig be voltam skatulyázva egy borzasztó házasságba. Az apád folyton a halott feleségéről beszélt, a gyerekei pedig állandóan támadtak. Ez volt az oka annak, hogy az idegeim már nem bírták tovább. Az egyetlen boldogságom te voltál, az angyali mosolyod és az örök mozgóságod teljesen elfeledtette velem a sok szörnyűséget amin keresztül kellett mennem! - mintha egy világ tört volna össze bennem. Egész eddig a testvéreimet hibáztattam amiért rosszul bántak velem, de az igazság, hogy mindenről én tehetek. Ha én nem születek meg, nekik még élne az anyjuk és nem szenvedne senki sem. Bele se merek gondolni mi lenne ha elveszíteném az anyámat, épp ezért fogalmam sincs mit érezhettek, mikor az anyjuk miattam dobta el az életét. Mardosott a bűntudat, csak el akartam menni hozzájuk, hogy bocsánatot kérhessek tőlük. Épp ezért megvártam, míg anyám elment egy kávéért, addig az egyik nővér segítségével felhívtam Ozekit.
- Ozeki, siess és vigyél el innen!
- Senpai, hogy kérhet ilyet?
- Kérlek, csak vigyél el innen, muszáj elmenjek valahova!
- Maga sírt? Azonnal ott vagyok! - türelmetlenül vártam, hogy Ozeki eljöjjön értem és végre ott lehessek az apámékkal. Mikor megérkezett, segített kiszöknöm.
- Köszönöm Ozeki! El tudnál vinni az apámék házához?
- Természetesen, csak mondja el merre kell mennem! - elmondtam neki mindent, majd elindultunk. Út közben azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani nekik, mert nagyon sok dologról kell majd beszélnünk. Mikor megérkeztünk, Ozeki segített kiszállni, majd becsengetett helyettem és a kocsiba sietett.
- Shusaku, mi a fenét keresel itt? - hallottam meg a nővérem hangját. - Ilyen állapotban veszélyes egyedül lenned az utcán! - szóval ő is tud a dologról? Hát ez remek, mindenki tudott róla, nekem meg nem is akartak szólni.
- Kérlek, beszélnem kell veled, Apával és Reiji-vel. Valamit mondani akarok nektek. - végül bekísért, majd elment, hogy szóljon a többieknek.
- Shusaku, fiam te meg mit keresel itt? Neked a kórházban kellene lenned!
- Apa, muszáj mondanom valami nagyon fontosat! - azzal térdre ereszkedtem. - Kérlek bocsássatok meg, amiért miattam kellett meghalnia az anyátoknak. Ha én nem lennék, ti most egy boldog család lehetnétek, de én tönkretettem a családotokat! - végül eltört nálam a mécses. Nem bírtam ezt a bűntudatot, ami mardosott belülről. Erre éreztem, hogy valaki magához ölel.
- Shusaku, te tényleg egy idióta vagy! Nekünk kellene bocsánatot kérnünk, amiért téged hibáztattunk az anyánk haláláért, holott te is csak egy áldozat vagy!
- A nővérednek igaza van fiam. Sosem tekintettünk rád igazi családtagként, de ez most megváltozik és igyekszünk neked megadni azt a szeretet amit eddig nem kaphattál meg. Majd együtt túljutunk ezen, mint egy család! - most először éreztem, hogy valóban komolyan gondolják ezt az egészet. Reméltem, hogy most már végre tényleg lesz egy igazi családom amiről eddig csak álmodni mertem.

8.rész

Másnap reggel mikor felébredtem, Ryota még mindig a karjaimban szunyókált, Harumi pedig az ágy végében kuporodva aludt. Óvatosan kiszálltam a székből, majd lefektettem Ryota-t aludni. Ideje volt készülődnöm, mert ma végre elő kell kerítenem Hana mostoha anyját, mert így soha nem fogunk tudni az ügy végére járni. Miután elkészültem az őrsre mentem. Harumi-nak ma nem kell bemennie ami jó, mert úgy döntöttem beszélek Hana-val az alkujáról. Na nem mintha le akarnék feküdni vele, de biztosan meg tudok vele egyezni, hogy elárulja hol van a mostoha anyja. Nem lepett meg, mikor Ozeki-t már ott találtam.

- Jó reggelt Senpai! Mi a mai feladatom? - jobban megnézve Ozeki tényleg olyan volt, mint egy égimeszelő, különösen akkor, mikor kihúzta magát. Nálam úgy másfél fejjel magasabb, amiért nagyon irigylem, én ugyanis világ életemben alacsony voltam.
- Segítened kell a kutató csoportnak, hogy megtalálhassák Midori Shota gyilkosát. Nekem beszédem van a nővérével!
- Kérem Senpai, nagyon vigyázzon magára! Nem tetszik nekem ez a lány, úgy érzem sokat árthat még magának.
- Ne aggódj Ozeki, meg tudom védeni magamat. Azért köszönöm, hogy aggódsz értem. - végül Ozeki távozott, én pedig a számítógépemen kikerestem Hana lakcímét, majd egyenesen odamentem. Mindenki úgy tudta újabb kihallgatásra megyek, ám erről szó se volt. Csupán csak meg akartam tudni, hol van az a gyilkos nőszemély. Egy ilyen ember nem járkálhat szabadon, mert bárkit megölhet akit csak akar.
- Nahát Kitazawa, micsoda kellemes meglepetés! - vigyorgott vagy inkább vicsorgott Hana, amitől egy kicsit megijedtem.
- Szerettem volna beszélni veled. Bemehetek?
- Tudom miről akarsz beszélni, szóval inkább menjünk és sétáljunk egyet! - bólintottam, mire magához húzott és belém karolt. A hideg futkosott a hátamon, valahányszor megérintett. Egy ideig csak csendben sétáltunk, míg egy apró parkba nem értünk, ahol egy lélek se volt. Hana megállt, majd végigsimította a kezét a karomon.
- Tudtam, hogy belemész a dologba. Nem is vagy olyan buta mint gondoltam. Hiszen te se akarhatod, hogy az a nő csak úgy megússza, igaz? - meg akart csókolni, de én finoman ellöktem magamtól.
- Hana, te túl okos vagy ahhoz, hogy ilyen ostobaságot csinálj. Biztosan van más mód, hogy megbeszélhessük ezt az egészet. - Hana arca a vidámból percek alatt dühössé vált. Bevallom kicsit meg is ijedtem tőle.
- Szóval szerinted hülye vagyok, mert le akarok feküdni veled?
- Nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy nem kellene ilyen butaságot csinálnod!
- Ez nem butaság. Megmondtam, hogy az enyém leszel, nem?
- Te teljesen megbolondultál! Én nem maradok itt tovább! - megfordultam és sietősen szedtem a lábam, de sajnos Hana gyorsabb volt.
- Ha az enyém nem lehetsz, akkor azé a lotyóé se legyél! - csak annyit éreztem, hogy valami koppant a fejemen, majd beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb eszméletemnél voltam, csak kiabálást hallottam magam körül. A szemeimet képtelen voltam kinyitni és éreztem ahogyan valami nagyon erősen nyomja az agyamat, mintha össze akarná roppantani. Abban az egyben biztos voltam, hogy Harumi és Ozeki ott vannak, mert tisztán hallottam a hangjukat. Aztán éreztem, hogy valaki egy tűt szúr a karomba, amitől elálmosodtam és hamar el is aludtam. Mikor felébredtem, hallottam hogy valaki halkan sírdogál mellettem, feltételezem Harumi volt az. De vajon  mi a fene történt velem? Valami könnyű anyag volt a szememen, amitől semmit sem láttam.

- Harumi? - szólaltam meg végül, de a hangom olyan halk és erőtlen volt, mint mikor beteg voltam.

- Shusaku, úgy örülök, hogy felébredtél. Ugye, már nem fáj semmid?

- Mi történt Harumi? Ugye nem történt semmi baj?

- Persze, hogy nem. Csak eszméletlenül talált meg egy arra járó pár és ők hívták a mentőket. Mit kerestél azon a helyen Shusaku? Arra a helyre ritkán járnak emberek.

- Mondtam, hogy nem szeretek neked hazudni, ezért most sem teszem. Beszélni akartam Hana-val és meggyőzni őt arról, hogy keressünk egy másik opciót mert nem akarok vele lefeküdni, de bedühödött és azt mondta, ha az övé nem leszek, akkor a tiéd sem lehetek. Csak ennyire emlékszem az egészből. Harumi, ugye tényleg csak bevertem a fejemet, ugye?

- Igen, nyugodj meg, semmi komoly nem történt! - hallottam a hangján, hogy hazudik de nem mertem visszakérdezni. Az orvosnak úgyis közölnie kell velem a dolgokat, szóval nem erőltetem ezt rá Harumi-ra.
- Szerintem vissza kellene menned dolgozni, meg Ryota se maradhat egyedül. Én meg leszek, ne aggódj.
- Dehogy megyek el! Mindjárt jövök, csak hozok neked valamit inni, rendben? - bólintottam, majd hallottam ahogy elhagyja a szobát. Fogalmam sincs mégis mi a fene folyik itt, de remélem minél hamarabb megtudom. Egy ideig egyedül maradtam, ez azonban nem tartott sokáig.
- Kitazawa, úgy örülök, hogy jobban vagy! - hallottam meg Hana hangját. Nagyon megrémültem, sejtettem, hogy vastagon benne volt a keze a balesetemben.
- Mit keresel te itt? Nem okoztál már így is épp elég bajt?
- Az orvosaim is mindig ezt mondták. Tudod, be akartak engem zárni egy diliházba, mert azt mondták nincs minden rendben odabent. Én viszont rendre kijátszottam őket, ezért is vagyok most itt! - suttogta a fülembe és úgy kuncogott, mintha egy horrorfilmben szerepelt volna. Nem értettem, ha valami nincs rendben a fejével, akkor mégis miért nem vitték már el őt orvoshoz?
- Te tiszta bolond vagy!
- Lehet. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy megöltem az öcsémet és a mostohát is! - szóval végig rossz úton jártam. A gyilkos egész idő alatt a közelemben volt és még csak észre se vettem. Igaza volt Hana-nak, tényleg ostoba vagyok. Hogy nem jöttem rá arra, hogy a bolondját járatta velem? Persze, hogy tudta hol van a mostoha, hiszen ő volt az aki végzett vele.
- Mégis, hogy voltál képes erre? Hiszen te nem ilyen voltál!
- Az öcsém halála csak baleset volt. Annak a nőnek sem kellett volna meghalnia, ha nem jön rá az igazságra. Csak hát szegényke el akarta mondani az apámnak az igazat, ezért muszáj volt meghalnia. Igazából az volt a célom, hogy téged is megöllek, de sajnos nem úgy sikerült ahogyan szerettem volna. Viszont még így is elértem amit akartam. Te meg az a csaj már nem sokáig lesztek együtt.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?
- Nem is mondták? Az a helyzet, hogy soha többet nem fogsz látni! - szó szerint bele nevetett az arcomba. Elfogott a rémület, majd idegesen téptem le a szememről a kötést. Semmit sem láttam, csak feketeséget. Ez nem történhet meg velem. Mi lesz így a munkámmal, egyáltalán mi lesz így velem? Hiszen semmit sem tudok majd magam elintézni. Harumi így nem fog mellettem maradni. Szóval ezért mondta Hana azt, hogy nem leszünk sokáig együtt.
- Ez az egész a te hibád! Tönkretetted az életem! - éreztem, hogy ott van egy váza a mellettem lévő szekrényen, azt megfogtam és elhajítottam. Nagyot csattant a földön.
- Shusaku, mi történt? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ez nem történhet meg velem! - csimpaszkodtam belé és egyre csak nyeltem a könnyeimet. Soha többet nem láthatom se őt, se Ryota-t, se senki mást. Már soha többé nem lehetek az aki eddig voltam  és ez borzasztóan fájt. Egyedül voltam minden kétségemmel és tudtam, hogy soha többet nem lehetek majd önálló.

7.rész

Bizton állíthatom, hogy ilyen jól még nem aludtam. Talán tényleg nem volt rossz ötlet Harumi-hoz költözni. Kár, hogy a pihenésem nem tartott sokáig.

- Papa, jó reggelt! - lökdösött Ryota, mire nagy nehezen kinyitottam a szememet.

- Te miért nem vagy már az óvodában? - nyöszörögtem és a másik oldalamra fordultam.

- Ma hétvége van és anya elment dolgozni, szóval te fogsz vigyázni rám! - a nagy bociszemei elkezdtek csillogni, mire reflexből felpattantam. A francba, hiszen így el fogok késni!

- Most mennem kell, tuti késésben vagyok! - igyekeztem magamra rángatni a ruháimat, de Ryota a lábamba csimpaszkodott, így ez képtelenség volt.

- Apa, de buta vagy! Ma nem kell dolgoznod, ezért mondta azt anya, hogy te fogsz rám vigyázni! - mekkora hülye vagyok! Hiszen csak most jut eszembe, hogy ma azt terveztem, hogy meglátogatom az anyámat az intézetben, ahová be lett zárva, miután idegösszeomlást kapott a gyerek elhelyezési per kellős közepén. Ezért kellett nekem az apámmal meg az idegesítő testvéreimmel együtt felnőnöm. Viszont Ryota-t nem hagyhatom egyedül, még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül legyen több órán keresztül, így amíg a reggelit csináltam, próbáltam rájönni arra, mi lehetne a legjobb megoldás. Végül csak egy megoldás maradt, így felhívtam az egyetlen személyt, aki most segíthetett. Fél órán belül már meg is érkezett az említett személy.
- Senpai! - Ozeki szeme úgy csillogott, ahogyan az előbb Ryota -é is. Vajon felnő ez a srác valaha is?
- Lenne egy igen fontos feladatod Ozeki! Látod azt a kis srácot? Rá kellene vigyáznod, úgy egy óráig.
- De én azt hittem, hogy valami igazán fontos dologról lenne szó!
- Ez fontos dolog! Harumi most dolgozik, nekem pedig egy nagyon fontos dolgot kell elintéznem, őt viszont nem hagyhatom felügyelet nélkül. Tudod mit, ha vigyázol rá, akkor miután visszajöttem, elviszlek téged egy kihallgatásra. Áll az alku?
- Hiszen azt sem tudom mit kell csinálni egy gyerekkel! Nem nekem való munka ez Senpai!
- Csak ebédet kell főzz neki és játszani vele. Nem vagy te hülye, simán menni fog. Kérlek, tedd meg ezt értem!
- Rendben van, nem bánom vigyázok rá. De kérem siessen vissza! - bólintottam, majd miután elköszöntem Ryota-tól, már mentem is az intézetbe. Furcsa mód abszolút nem nyomasztó a hely, pedig sok őrült ember él ott. Szerencsére jól bánnak ott az anyámmal és mivel az idegállapota egészen kielégítő, így nem is nagyon lehet okuk panaszra az ápolóknak. Egyenesen a recepcióra mentem, ugyanis csak ott tudtam bejelentkezni.
- Kitazawa-kun, örülök, hogy újra látom! - mosolygott rám, az anyámmal egyidős recepciós, mire biccentettem a fejemmel.
- Hogy vagy az anyám?
- Remekül, de menjen és nézze meg a saját szemével! - miután megköszöntem, az anyám szobájához mentem, ami az első emeleten volt. Bekopogtam, majd bementem.
- Anya, itt vagy?
- Shu-chan, de jó, hogy itt vagy! - az anyám szája fülig ért, majd jó szorosan megölelt. Alig ismertem rá. Nagyon vidám és felszabadult volt, amilyen korábban még sosem.
- Nézzenek csak oda, ma olyan más vagy. Szinte kivirultál anya!
- Tudod, hogy mindig ez van, mikor láthatlak! Még mindig a besavanyodott apáddal élsz együtt? Az az ember még nem dobta fel a talpát?
- Nem, még nem. Egyébként már nem élek ott, most a barátnőmmel és a fiával lakok. Már jó régóta nem élek együtt apámékkal.
- Szóval már van valakid? A fenébe, miért nem hoztad el őt is. Egyébként meg nem túl korai, hogy legyen egy gyereked?
- Kicsit problémás az ügy. A gyerek nem a barátnőm fia, ő csak az unokaöccse, de neki kell rá vigyáznia, mert a bátya nem akarta a gyereket! - nem tudom jó ötlet volt-e beszélni anyámnak Harumi-ról, de muszáj volt valakinek kiöntenem a szívemet. Úgy érzem teljesen be vagyok skatulyázva ezzel az egész unokaöccs nevelő dologgal. Hiszen mi van ha Harumi bátya előkerül és a gyerekét akarja? Ha túl közel kerülök Ryota-hoz nagyon fog fájni a hiánya.
- Egyébként képzeld hamarosan kiengednek! Szóval ajánlom neked, hogy addig semmibe se keveredj Shu-chan! - ez tényleg egy szuper hír. Így végre az egyetlen családtagom aki valaha is szeretett, újra mellettem lesz. Miután kibeszélgettük magunkat, hazamentem. Harumi azonban már otthon volt.
- Shusaku, hol voltál? - kérdezte és a hangján hallatszott, hogy nagyon nyugtalan.
- Ne haragudj, csak meglátogattam az anyámat az intézetben!
- A fenébe, ha ezt tudom akkor valaki mást kérek meg, hogy vigyázzon Ryota-ra!
- Ugyan már, el kellett volna mondanom, hogy nem tudok ma vigyázni rá. Ugye Ozeki jó munkát végzett?
- Igen, bár Ryota eléggé kikészítette, szerintem jól szórakozott ő is.
- Papa! - rohant felém Ryota, mikor meglátott. Felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Harumi, nem baj ha elviszem most magammal Ozeki-t? Van még egy kihallgatásom és megérdemli, hogy ott legyen. Ígérem sietek vissza!
- Papa, veled mehetek ugye?
- Ryota, Shusaku-nak most munkája van, ilyenkor nem szabad zavarni! - Harumi átvette tőlem, én pedig Ozeki társaságában az őrsre mentem.
- Senpai, elég rossz előérzetem van. Vigyázzon magára, rendben?
- Ugyan már, sokszor hallgattam ki bűnözőket!
- Csak ígérje meg!
- Rendben megígérem, de most már menjünk! - bementünk, de a kihallgató szobában csak Hana volt, akinek nem kellett volna ott lennie. - Te meg mit keresel itt és hol a mostoha banya?
- Hé, égimeszelő, magunkra hagynál Kitazawa-val? - Ozeki bólintott, majd magunkra hagyott minket.
- Nos, elmondod, hogy miért jöttél ide?
- Én tudom, hogy hol találod a mostoha banyát. Cserébe csak azt kérem, hogy feküdj le velem! - suttogta a fülembe és elkezdett kuncogni. Szóhoz sem jutottam. Ennek komolyan elment az esze?
- Te teljesen meghibbantál? Mégis, hogy a fenébe kérhetsz tőlem ilyet?
- Szóval azt mondod nem ér meg neked ennyit? Te tényleg olyan kis butus vagy, mint amilyennek látszol! - közelebb lépett hozzám, majd egy határozott mozdulattal a falnak lökött és elkezdett csókolgatni.
- Fejezd be! - löktem el magamtól, mire felnevetett.
- Úgy tűnik téged tényleg nem érdekel, hogy egy bűnöző szabadon járkál! Milyen kár, de nem aggódok mert legközelebb könyörögni fogsz azért, hogy veled legyek! - meg legyintette a haját majd kisétált a szobából.
- Senpai, mi történt? - szaladt be Ozeki, én viszont alig kaptam levegőt.
- Ez megőrült, teljesen megbolondult! - ordítottam majd ököllel belevertem a falba.
- Mégis mit csinált magával Senpai?
- Azt mondta megmondja hol a mostoha anyja, ha cserébe lefekszek vele. Aztán meg elkezdett csókolgatni. Ozeki, nekem most muszáj hazamennem, nem bírok tovább itt maradni!
- Rendben, de majd én vezetek! - végül Ozeki vitt haza, ami nagyon jól esett. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy a volán mögé üljek. Fogalmam sem volt hogy fogok Harumi szemébe nézni a történtek után. Mikor megérkeztünk, szó szerint beestem az ajtón.
- Shusaku, mi történt?
- Harumi nagyon sajnálom, én tényleg nem akartam!
- Mit csináltál Shusaku?
- Emlékszel Midori Hana-ra az egyetemről?
- Igen, nem igazán kedveltem őt, mert mindig olyan furán viselkedett.
-  A kihallgatáson azt mondta nekem hajlandó elárulni hol van a gyilkos mostoha anyja, de cserébe feküdjek le vele! - láttam az arcán a teljes döbbenetet. Szó nélkül odasétált a kanapéhoz majd leült. Én melléültem és megfogtam a kezét. - Megmondtam neki, hogy teljesen megbolondult ha ilyet kér tőlem. Eszembe se jutna ezt tenni veled. Harumi, szeretlek és nem akarok hazudni neked. Hana megcsókolt, de egyből le is löktem magamról.
- Akkor nem akarod teljesíteni a kérését?
- Persze, hogy nem. Ennyi idő után már ismerhetnél annyira, hogy tudjad nem fekszek le senkivel sem érdekből.
- Ha már te is őszinte voltál velem, akkor most én is az leszek veled. Tudod, amikor visszautasítottalak azt csak azért tettem, mert én még soha...
- Tudom, ne aggódj!
- Honnan? Hiszen sosem említettem.
- Ha nem ez lett volna az ok, nem küldtél volna el olyan gyorsan. Ne aggódj, tudok várni ameddig szeretnél!
- Tényleg megtennéd ezt? Ha nem és keresnél valaki más, én azt is teljesen megérteném.
- Te buta, miért kellene mást keressek? Most inkább menj és zuhanyozz le, én meg addig megnézem Ryota-t! - végül ha csak egy kicsit is de jobb kedvre derítettem. Bementem a szobába és láttam, hogy Ryota azokkal a nagy boci szemeivel bámulja a falat.
- Papa, nem tudok aludni! - nyöszörögte, mire mosolyogva megráztam a fejem. Felvettem és beültem vele a hintaszékbe.
- Ryota, ugye tudod, hogy nem én vagyok az igazi apukád? - kérdeztem tőle, miközben előre-hátra hintáztam, hogy el tudjon aludni.
- Igen, de ha együtt leszel a mamával, akkor az apukám leszel. Én nagyon szeretlek téged papa! - könnybe lábadt a szemem, majd egy puszit nyomtam a halántékára.
- Én is nagyon szeretlek téged, törpe! - végül nagy nehezen elaludt, ahogyan én is.

6.rész

Mikor másnap reggel felébredtem, egy puha takaróval voltam betakarva, Ryota pedig eltűnt mellőlem. Először megijedtem, ám amikor az órára néztem, az ijedség rémületté változott. Rájöttem ugyanis, hogy nagy késésben vagyok. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és kiszaladtam a konyhába. Az asztalon pedig észrevettem egy kis cetlit: "Jó reggelt hétalvó! Ne felejts el reggelizni és nem ártana ha lezuhanyoznál, mielőtt idejössz. A fürdőben találsz tiszta ruhát, szóval szedd a lábad Kitazawa. U.i: Nagyon szeretlek!" Az utolsó mondatra mosolyra húzódott a szám. Szóval a tegnapi nem csak a láza miatt volt, hanem tényleg komolyan gondolta. Végül lassítottam a tempón, megettem a reggelit, amit csinált nekem, illetve le is zuhanyoztam. Ez valamennyire felébresztett, szóval az őrsre már tiszta fejjel és éberen érkeztem meg.
- Főnök, hol a fenében voltál? A nagyfőnök egész reggel téged keresett! - támadt le Kurosaki, mire elfehéredett az arcom. A francba, most óriási bajban leszek.
- Kicsit elaludtam. Tegnap elég húzós napom volt. Nagy bajban vagyok ugye?
- Szerencsére Sugihara-chan kimagyarázott, szóval nem lett dühös, viszont hagyott itt neked valakit. - mutatott egy a korához képest igen magas, fekete hajú srácra, aki épp az irodánk ajtaja mellett ült. Ha be kellene tippelnem a korát, talán Hayato-val egyidős lehet. Oda is mentem hozzá.
- Senpai, már minden hol kerestem! - támadt le, a frászt hozva rám ezzel.
- Ki vagy te és mégis mi a fenét keresel itt?
- Ozeki Nozomu vagyok! Azért vagyok itt, hogy kiképezzen engem rendőrnek. A nagyfőnök utasítása! - suttogta a fülembe, mire végre leesett a dolog. Nemrég a főnököm említette, hogy új arcokat akar munkába állítani, ezek szerint ő az egyik. De, hogy miért pont rám bízta, azt már nem tudom.
- Várj itt egy pillanatot, nekem még el kell intéznem valamit! - biccentettem egyet a fejemmel majd bementem az irodába.
- Jó reggelt Shu-chan! - vigyorgott rám Harumi.
- Mi ez a béna becenév? Te nem ilyen vagy Sugihara! - erre láttam, hogy a mosolya eltűnik és elszomorodik. Na, tessék. Ő hagyja, hogy nála aludjak, reggelit csinál, meg ad nekem tiszta ruhát, én pedig így bánok vele? Ha az ostobaság fájna, én már rég ordítanék.
- Azt gondoltam tetszeni fog, de ezek szerint mégsem.
- Nem, ne haragudj, nagyon tetszik ez a becenév! Igazából te vagy a második, aki így hív engem. Tudod, az anyukám is mindig így hívott mikor kicsi voltam.
- Ne haragudj, én ezt nem tudtam! - hebegte, mire odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Én is szeretlek Harumi! - suttogtam a fülébe, mire a vállamba fúrta az arcát. Olyan megnyugtató érzés volt tudni, hogy ő is viszont szeret engem.
- Amit tegnap mondtam, az tényleg igaz volt. Az egyetemen még ha nem is vetted észre nagyon menő voltál, bármelyik lányt megkaphattad volna. Azt hittem, neked az olyan lányok tetszenek, akik szépek, okosak és megvan mindenük, mint neked. Ezért is féltem elmondani, hogy szeretlek.
- Azt hittem ennyi idő után már ismersz engem eléggé ahhoz, hogy rájöjj rajtad kívül egy lány se érdekel! - közelebb léptem hozzá, majd a haját a füle mögé simítottam. A szeme automatikusan lecsukódott, én pedig tudtam, hogy itt az idő cselekednem. A kezembe vettem az arcát és megcsókoltam. Ez viszont már nem csak egy kétségbeesett csók volt, hanem egy olyan ami jelezte, hogy hamarosan egy pár leszünk, amit már a legkevésbé sem bánok. Hayato-nak totál igaza volt, Harumi-n kívül egy lányt se akarnék a barátnőmnek. Csak ott voltunk a teljesen üres irodánkban és úgy csókolóztunk, mintha semmi más nem számítana. Ám ezt a szép pillanatot egy bizonyos illető percek alatt tönkretette.
- Senpai! - Ozeki nagy boci szemekkel nézett ránk, nekem pedig kedvem lett volna kihajítani őt az irodából.
- Ő meg kicsoda? - súgta a fülembe Harumi.
- Majd később elmesélem! - ám erre esélyem sem volt, mert ez a kis mitugrász egyenesen Harumi-hoz csörtetett.
- Ozeki vagyok! Főnök, már alig várom, hogy együtt dolgozhassunk! - Várjunk csak egy kicsit. Hiszen a főnöke én vagyok! Nem tudom mégis mit érthetett ezen félre, vagy lehet, hogy a főnök elfelejtette ezt megemlíteni neki? Igaz én vagyok a kedvence, de azért imád megszívatni engem.
- Ne haragudj, de Shusaku a főnököd, nem pedig én!
- Tessék? Ezt most komoly? A fenébe, Senpai ne haragudjon a tévedésem miatt! - fejet hajtott előttem, én pedig már akkor éreztem, hogy ez bizony egy igen hosszú menet lesz a sráccal.
- Emeld már fel a fejed! Harumi, nem bánnád, ha most őt vinném magammal? Nem hinném, hogy sokáig bírná itt egyedül!
- Menjetek csak nyugodtan! Várj, itt az ebéded! - nyújtott át nekem egy bento dobozt. Na, jó ezt totál nem vártam volna, hiszen még hivatalosan nem is vagyunk együtt. Mindenesetre már alig várom, hogy megkóstolhassam. Végül legnagyobb bánatomra ezt a lökött kölyköt kellett magammal cipeljem.
- Senpai, a hölgy a barátnője? - kérdezte már a kocsiban.
- Még nem, de már alakul a dolog. Mondok neked valamit Ozeki: A magánéletem tabu, vetted?
- Rendben, elnézést kérek!
- Ne kérj már folyton bocsánatot, ha nem is csináltál semmit!
- Sajnálom, de úgy neveltek, ha hibázom azt ismerjem el.
- Fura srác vagy te Ozeki. Inkább mesélj magadról!
- Eddig a nevelő szüleimmel éltem, akik születésemtől kezdve neveltek!
- Szóval örökbe fogadtak?
- Igen. Sosem titkolták el előlem. Na és a Senpai?
- Hogy én? Az apámmal és a testvéreimmel éltem, de volt egy kisebb vitánk, ezért különköltöztem. Jut eszembe, hol fogsz lakni?
- Ne aggódjon emiatt, egy fiú az egyetemről, Ihara Hayato felajánlotta a felesleges szobáját nekem! - Hayato? Ugye most csak viccel velem? Hiszen az az én szobám! Ha kimeri adni, én esküszöm megölöm! A gázra tapostam, miközben teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy szegény Ozeki is ott van mellettem.
- Senpai, kérem lassítson! - szólt rám, mire rátapostam a fékre.
- Ha hazaértem, én megfojtom azt a kis nyavalyást!
- Kérem, vezessen óvatosabban, még a végén elgázol valakit!
- Ne haragudj, de az én drága barátom, épp most akar kipaterolni engem!
- Ne mondja, hogy az a szoba a magáé volt?
- Ahogy mondod Ozeki! Na mindegy is, előbb koncentráljunk a munkára. Hayato-t később is ki tudom nyírni. - végül egyenesen a Midori család házához mentünk, ugyanis volt egy kis szembesíteni valónk. Be is csöngettem a házba.
- Kitazawa, mit keresel itt? - nyitotta ki az ajtót Hana.
- Igazából csak...- nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Hana félrelökött, hogy szemügyre vehesse Ozeki-t.
- Ki ez a szépfiú?
- Ozeki vagyok! Kérem figyeljen arra, amit a Senpai mondani fog! - legalább ügyesen leszerelte, ez dicséretes.
- Rendben, miért jöttetek?
- Beszélhetnénk az anyukáddal? Velünk kellene jönnie!
- Először is, ő nem az anyám, másodszor nincs itt, a barátnőivel vásárolgat valahol.
- A francba azzal a boszorkánnyal! - csettintettem a nyelvemmel.
- Senpai, kérem nyugodjon meg, inkább menjünk haza!
- Igazad van Ozeki, nekem még úgyis beszélnem kell, azzal a kis árulóval! - azzal fogtuk magunkat és elhajtottunk. Pedig azt hittem végre haladni tudunk az ügyben, erre tessék. Na mindegy, így legalább beszélhetek Hayato-val. Miután megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és bementünk.
- Shusaku, ilyen hamar véget ért a munka?
- Te ne Shusaku-z, itt nekem! Mégis, hogy a fenébe adhattad ki a szobámat anélkül, hogy szóltál volna!
- Harumi-chan nem mondta neked? Ő kért meg rá, hogy csomagoljak neked össze, mert ott fogsz élni nála meg a fiánál! - tessék? Mármint ezt az egészet ő intézte? De miért és miért nem szólt nekem erről? Meg egyébként is, hogy gondolhatta, hogy csak most jöttünk össze, de már össze is kéne költöznünk? Ez valami női dolog, vagy mi?
- Szóval nem te találtad ki ezt az egészet, ugye?
- Persze, hogy nem. Szándékosan nem dobnálak ki innen. Ne haragudj, hogy nem szóltam róla, de azt hittem már tudsz erről! - felsóhajtottam, majd leültem az ágyra.
- Azt hiszem akkor itt a búcsú ideje Hayato! Köszi, hogy eddig itt maradhattam nálad!
- Shusaku, ne csináld már ezt!
- Akkor én megyek is. Remélem Ozeki is jó lakótársad lesz majd és nem fog az idegeidre menni, mint nekem! - egy pillanatra elmosolyodtam, majd kihúztam a bőröndömet a szobából.
- Várj már Shusaku, mégis hova fogsz most menni?
- Harumi-hoz, elvégre már vár rám! Kössz mindent Hayato! - azzal fogtam magam és kisétáltam a lakásból. Borzasztó volt, hogy csak így el kellett menjek, de Ozeki-nek tényleg nincs hová mennie, szóval ki fogom bírni. Beszálltam a kocsiba, majd Harumi lakásához hajtottam vele. Kivettem a bőröndömet és bementem.
- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota, mikor meglátott. Hiába ennek a kölyöknek lehetetlenség nemet mondani.
- Hé Ryota, örülsz hogy itt vagyok?
- Igen, a mama azt mondta itt fogsz aludni majd velünk. Akkor majd sokat fogunk játszani, ugye? - bólintottam, majd megláttam Harumi-t, aki egyik lábáról a másikra lépdelt,  fejét pedig lehajtotta. Odamentem hozzá és megöleltem.
- Ne haragudj Shusaku, hogy nem szóltam a költözésről, de azt gondoltam nem lesz gond neked, ha itt kellene laknod velünk.
- Nem is baj, de még túl korainak érzem, hiszen csak most jöttünk össze. Viszont tényleg nem lesz gond! - annyira utálok hazudni, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Harumi igyekezett tökéletes háziasszony benyomását kelteni, főzött vacsorát, elmosogatott amíg én Ryota-val játszottam, plusz a kanapét is megcsinálta.
- Ennyire zavarna, ha veled kellene aludnom? - kérdeztem, miközben arra a kényelmetlen kanapéra néztem.
- Jaj de hogy is, csak azt hittem, hogy te...- olyan vörös lett, mint a rák, ezen nevetnem kellett. A karomba kaptam és bevittem a hálóba, ahol Ryota már nagyban aludt. Ráfektettem az ágyra és melléfeküdtem.
- Nincs szükségem külön ágyra, nekem ez is megfelel! - a vállára hajtottam a fejem, majd szép lassan mindkettőnket elnyomott az álom.

5.rész

Ennél borzasztóbb reggelem, még sosem volt. Egész végig csak Harumi meg az elutasítása járt az eszemben.

- Ez annyira nem fair! - toporzékoltam, Hayato pedig csak bosszúsan megrázta a fejét.

- Hagyd abba a hisztizést, elvégre te nyomultál rá!

- Ez nem is igaz!

- Shusaku, ágyba akartad őt vinni? Szerinted mit gondolhatott? Talán azt, hogy mennyire jó lesz majd ágyba bújni veled?

- Ez a helyes válasz! - ettől hirtelen jó kedvem lett, Hayato viszont a homlokomra csapott.

- Hülye! Hiszen azt mondtad megijedt! Az alapján amit elmondtál arra tudok következtetni, hogy nem csinálta senkivel se.
- Ez biztos nem igaz. Ki tudna nemet mondani egy ilyen csajnak, mint ő?
- Elfelejtetted, hogy gyereket nevel. A férfiak 90% óckodik attól, hogy olyan nővel legyen aki gyereket nevel, ugyanis féltékenyek lesznek a kisbabára, mert egy anyának mindig a gyereke lesz az első.
- De ő nem Harumi gyereke! Egyébként is, engem nem zavar, hogy Ryota is ott van.
- Viszont nem jártok együtt, szóval Harumi-chant, ez egyáltalán nem érdekli. Ha azt akarod, hogy ő is elmondja mit érez irántad, akkor legyél türelmes vele!
- Nem hallgatlak tovább, csak butaságokat beszélsz, inkább megyek dolgozni! - magamra kaptam a kabátomat és már indultam is be az őrsre. Nem értem Hayato hogy jön ahhoz, hogy kioktasson. Elvégre én vagyok a felnőtt, nem ő. Miután megérkeztem, nem mentem be rögtön az irodába, őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy találkozzak Harumi-val.
- Kurosaki, gyere ide!
- Mi történt főnök? Elég nyúzott vagy ma reggel!
- Harumi bent van már?
- Igen, elég korán itt volt, de miért kérdezed?
- Mindegy, nem számít. Akkor jó munkát! - igyekeztem elmosolyodni, majd vettem egy mély levegőt és bementem az irodába. Harumi már ott volt az asztalnál, én pedig lehajtott fejjel osontam a sajátomhoz, hogy még véletlenül se kelljen beszélnem vele. Azt hiszem meg kell fogadnom Hayato tanácsát és távol tartanom magamat tőle, hátha elérek nála valami változást, amit eléggé kétlek.
- Jó reggelt Shusaku! - nem válaszoltam, csak harapdáltam az ajkamat és mereven bámultam a padlót. Nem szabad beszéljek vele, legalábbis egyelőre nem. Pedig olyan nehéz megállni. - Shusaku, mi a baj? - a hangjában ott ült az aggodalom. Erre megráztam a fejemet, de továbbra sem válaszoltam neki. Harumi felállt a helyéről, majd odajött hozzám és hátulról megölelt. Mintha minden megállt volna körülöttem. Soha nem éreztem még így magam a közelében. Reflexszerűen simult a tenyerem a kezére. Egy darabig mozdulatlanok maradtunk, míg meg nem mertem szólalni.
- Ezt most miért csinálod? - néztem a szemébe, mire elengedett.
- Azért mert haragszol rám és nem akarom, hogy többet ne beszélgessünk, úgy mint régen! - szóval az bántotta, hogy nem szólok hozzá? Azt hiszem ez jót jelent.
- Csak mert, nem akarom, hogy megint visszautasíts, szóval inkább csöndben maradok és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi sem!
- Shusaku, nincs erre semmi szükség!
- De igenis van. Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magadat azért, mert megpróbáltam közeledni hozzád! Most megyek, mert el kell még intéznem néhány papírt! - idegesen kapkodtam össze a papírokat, majd kisiettem az irodából.
- Főnök, valami gáz van? - hallottam meg Kurosaki hangját, de nem válaszoltam csak kisiettem az őrsről. Muszáj volt egy kicsit magam legyek, így egyedül mentem kihallgatásra. Ezúttal egy fiatal fiút gyilkoltak meg, a feltételes tettes, pedig a fiú mostoha bátyja lehetett. Ez az ügy, elég kényelmetlenül érint, hiszen pontosan tudom milyen, mikor az állítólagos testvéreid nem tűrnek meg maguk mellett, így a legjobb tudásom szerint kell eljárnom ez ügyben. Elmentem a papíron szereplő címre, majd bekopogtattam. Egy fiatal negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Miben segíthetek?
- Kitazawa Shusaku felügyelő vagyok! Maga Nakamura Keisuke hozzátartozója?
- Igen a mostoha anyja vagyok.
- Szeretnék feltenni néhány kérdést, a fiú halálával kapcsolatban! - a nő elhúzta a száját, de végül beengedett. Leültem a kanapéra és kérdezgetni kezdtem.
- Mikor látta a fiút utoljára?
- Úgy egy hete. Az a szemtelen kölyök megszökött otthonról, problémákat okozva az apjának és nekem! El tudja képzelni milyen helyzetbe kerültünk miatt? - még szép. Mikor az anyám elhagyta a családot, én is többször próbáltam elszökni otthonról. Nem értettem, miért nem mehetek az anyámmal, talán tényleg jobb lett volna vele, mint az apámékkal. A bíró, anyám idegállapotára hivatkozva az apámnak ítélte a gyámságot. Talán ezért se kedvelem túlzottan az igazságszolgáltatást.
- Tisztában vagyok vele. Maga milyen kapcsolatban állt a fiúval?
- Voltak kis összezördülések, de összességében minden rendben volt!
- Nem kellene megjátszanod magad! - jelent meg egy velem egyidős hosszú fekete hajú lány. Na ez nagyon meglepett. Talán a nő nem is mondott nekem igazat az előbb? Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni.
- Azt sem tudod mit beszélsz! Az öcséd szégyenbe hozta apádat!
- Az egyetlen aki szégyenbe hozta apát, az te vagy! Nyomozó, nekem van pár érdekes információm erről a nőről!
- Azt hiszem a lányt választom! Akkor, ha megbocsát, mi már megyünk is! - a nő majd megpukkadt mérgében, én viszont jót derültem rajta. Talán nem is járok olyan messze az igazságtól? A lánnyal beültünk egy kávézóba, ahol végre lehetett egy kis nyugtunk. - Nos, akkor elmesélnéd miből gondolod, hogy annak a boszinak köze van az öcséd halálához?
- Lazíts már Kitazawa! Még mindig olyan merev vagy, mint mikor suliba jártunk!
- Te ismersz engem? - igyekeztem felidézni, mégis honnan ismerhet, de nem jött össze.
- Persze, hogy ismerlek, hisz osztálytársak voltunk az egyetemen! Midori Hana vagyok, az a szőke csaj, aki mindig mögötted ült!
- Ahh, most már emlékszem rád! Mond csak mi lett veled? Tudod Harumi-n kívül nem igen tartottam mással a kapcsolatot.
- Azzal tisztában vagyok. Na és mond csak, még mindig odavan érted, mint akkor? - hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Tehát akkor Harumi szerelmes belém? De akkor mégis mi a fenéért utasított vissza? Komolyan ezt a csalódást!
- Honnan veszed, hogy tetszem neki?
- Mert elmondta nekem. "Shusaku, ma is olyan jól néz ki", "Remélem ma is Shusaku párja lehetek", "Vajon Shusaku szépnek gondol?" na kb ilyenek voltak a beszélgetéseink. Komolyan mondom rém idegesítő csaj volt.
- Hát még most is az, de tudod mit? Még így is ő a legklasszabb csaj, akit megismertem!
- Szóval bele vagy esve mi? - bólintottam egyet, majd rendeltem mindkettőnknek egy kávét. Azt hiszem ha ennek vége Sugihara-nak lesz mit megmagyaráznia, de csak miután bevallottam neki, hogy totál belé estem. Hana szerencsére elég sokat elmondott nekem ahhoz, hogy joggal gyanakodjak arra a nőszemélyre. Ő ugyanis sosem kedvelte őket, ellenben az ő gyerekeit rajongásig imádta. Az nem kétséges, hogy a mostoha testvér gyilkolt, de több mint valószínű, hogy az anya lehetett a felbujtó, aki így akart megszabadulni a nem kívánt kölyköktől. Szegény Hana, biztos gáz gyerekkora lehetett egy ilyen nő mellett. Mondjuk az én nővérem se volt sokkal jobb nála. Miután ezzel végeztünk, úgy döntöttem tényleg ideje felkeresnem Harumi-t, szóval el is indultam a háza felé. Épp elsétáltam az egyik bolt mellett, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Shusaku bácsi!
- Oh, Ryota-kun! - a kisfiú nem volt egyedül, egy kb 50 év körüli nő kezét fogta, ám mikor meglátott engem, odaszaladt hozzám, én pedig a karomba kaptam.
- Már nagyon hiányoztál! Képzeld, anya beteg lett és haza kellett mennie! - biggyesztette le a száját, mire nyomtam egy puszit az arcára.
- A mamád nagyon hamar meg fog gyógyulni, meglásd!
- Azt mondta nekem, hogy szomorú, amiért nem beszélgetsz vele, pedig ő nagyon szeret téged! - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ha már ő is azt mondta, hogy szeret engem, akkor ez már szinte biztos. Mondjuk azt nem tudom mennyit adhatok egy négyéves szavára, mindenesetre nagyon boldoggá tett.
- Komolyan ezt mondta?
- Igen, meg ez is mindig a pénztárcájában van! - erre elővett a zsebéből egy képet és a kezembe nyomta. Hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Ez a kép akkor készült, mikor hatéves voltam, a kép másik felén pedig az a kislány volt, akivel gyerekként barátkoztam össze. Akkor ezek szerint...Nem az képtelenség, Harumi nem lehetett az a lány. De ezek szerint mégis ő volt az. Viszont ha ez igaz, akkor mégis miért nem mondott nekem semmit? Na jó lesz ennek utána járni.
- Ryota-kun, majd én vigyázok a mamádra, rendben? Te menj csak szépen vásárolni és majd ott találkozunk, jó?
- Vigyázz nagyon a mamára! - bólintottam egyet, majd letettem a földre és egyenesen Harumi-hoz mentem. Szerencsére az ajtó nem volt zárva, így könnyedén be tudtam menni. Harumi a kanapén aludt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni. Egy tálban hoztam hideg vizet, majd belemártottam egy törölközőt és a homlokára terítettem. Olyan békésen és aranyosan aludt, szóval úgy döntöttem, majd valamikor máskor számon kérem rajta, miért hallgatta el előlem, hogy már gyerekként ismertük egymást. Épp mentem volna a konyhába, mikor éreztem, hogy a tenyerével megfogja a csuklómat.
- Shusaku! - mormogta, mire leültem mellé.
- Jobb már?
- Mit keresel te itt?
- Hát egy nagyon apró személy aggódott miattad, szóval gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Most már egy picit jobban. Ryota jól van ugye?
- Igen, épp vásárolni van, de nagyon aggódott miattad. Szólnod kellett volna, hogy rosszul vagy és akkor hazavittelek volna.
- Nem akartalak fárasztani. Különben is azt mondtad ne beszélgessünk!
- Igen, mert te csak úgy lekoptattál. Pedig tudom, hogy te is szeretsz engem! - erre Harumi arca olyan vörös lett, mint a ráknak. Ez eléggé megmosolyogtatott.
- Ezt meg honnan tudod?
- Hát innen! - mutattam fel a képet, amit Ryota adott nekem. - Ez a kép a pénztárcádban volt és csak, hogy tudd még nekem is megvan a másik fele! - erre Harumi elfordult és zavarában összehúzta magát.
- Ne haragudj, amiért nem mondtam el, de tudod már gyerekként is tetszettél nekem, csak féltem elmondani. Aztán az egyetemen először én is pszichológiát akartam tanulni, mint Reika, de mikor megtudtam, hogy te is az egyetemen vagy, így inkább azt a szakot választottam. Mikor mindkettőnket felvettek a rendőrségre, én könyörögtem ki, hogy ott dolgozhassak melletted!
- Hihetetlen, hogy végig ott voltál a közelemben és én ezt észre sem vettem! Akkor ezért nem tudtalak mindig zsigerből utálni téged.
- Ne haragudj rám Shusaku! - olyan bociszemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam haragudni rá. Meg akartam ölelni, de ellökött magától. - Nem szeretném, ha elkapnád és ne mehess be dolgozni. Tudom, hogy milyen fontos neked a munka!
- Most inkább aludj még egy kicsit. Meglásd, utána már sokkal jobban leszel!
- Na és mi lesz Ryota-val?
- Ne aggódj miatta, majd én vigyázok rá! - bólintott egyet, majd ismét elaludt. Mivel úgy gondoltam ha felébred biztosan éhes lesz, így neki álltam ebédet főzni. Valami olyat kellett kitalálnom, amit Ryota is meg tud majd enni. Emlékszem gyerekkoromban, mikor szomorú voltam a komornyikunk Koiwai mindig csinált nekem egy nagy tál marha curryt és pillanatok alatt minden bánatom elszállt. Így végül úgy döntöttem, hogy ezt készítem el. Szerencsére megvolt hozzá minden hozzávaló. Főzés közben időnként megnéztem, hogy Harumi felébredt-e, vagy szüksége van-e valamire. Szerencsére a láza kezdett lejjebb menni, így nyugodtan hagyhattam őt tovább aludni.
- Megjöttem! - rontott be Ryota a házba, mire az ujjamat a szám elé tettem.
- Halkabban, az anyukád alszik, nehogy felébredjen! Moss kezét, utána gyere ebédelni! - borzoltam össze a haját.
- Azt hiszem, most már jó kezekben hagyhatom Ryota-kunt! - lépett be az idősebb hölgy is a lakásba.
- Igen, köszönöm, hogy vigyázott rá, innentől majd átveszem.
- Csak nem maga lenne az a fiatalember, aki Harumi-channak udvarol? - kicsit zavarba jöttem, de végül kihúztam magamat.
- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok, Harumi barátja! Vagyis valami olyasmi. - hajtottam le a fejemet, mert éreztem, hogy el fogok pirulni.
- Felügyelő úr, azt hiszem magnál jobb kezekbe nem is kerülhettek volna ők ketten!
- Úgy gondolja?
- Hát persze. Ryota-kunnak már nagyon régóta szüksége van egy igazi apára és ahogyan elnézem maga igencsak megkedvelte a fiút.
- Mi tagadás, imádom a gyerekeket. Igaz senki sem nézi ki belőlem, de azt hiszem sokkal jobban örülnék egy családnak bármi másnál! - hiszen nekem gyakorlatilag soha nem volt igazi családom. Szülők akik igazán szeretik egymást és testvérek akikre mindig lehet számítani.
- Rendben, akkor én nem is zavarok tovább! - biccentettem a fejemmel, majd kiengedtem a nőt.
- Kész vagyok! - ült le Ryota a helyére. Szedtem neki egy nagy tállal a curryből és odatettem neki, hogy ehessen.
- Ezt edd meg szépen, utána játszunk egyet jó?
- Oké, papa!
- Mit mondtál? - kellemesen meglepett amit hallottam. Igazából nagyon jól esett, amiért így hívott engem.
- A mama szeret téged és te is a mamit, szóval ez azt jelenti, hogy az apukám leszel ugye?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - erre nem szólt semmit, csak az ölembe mászott és szorosan hozzám bújt. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, de nem sok sikerrel. Most először állok közel ahhoz, hogy végre lehessen egy családom, szóval ezt most nem szúrhatom el. - Majd én leszek az apukád és nagyon foglak téged szeretni! - simogattam a fejét, mire meghallottam, hogy halkan szuszog a vállamon. Felálltam és a szobába vittem, hogy le tudjam fektetni. Sajnos ez nem ment könnyen, mivel belém csimpaszkodott. Így végül vele együtt feküdtem le az ágyba és csak hamar engem is elnyomott az álom.

4.rész

Idegesen kapkodom ki a szekrényből a létező összes ruhámat, hogy találhassak valami megfelelőt, a mai ebédre, ahol be kell mutatnom az apámnak Harumi-t, mint a barátnőmet. Jó, tudom, hogy ez csak egy kamukapcsolat lesz, mégis félek attól, hogy kibököm neki, hogy valójában tényleg nagyon bejön nekem. Borzasztó ideges voltam, mert féltem a lebukástól.
- Shusaku, itt a ruhád! - jelent meg Hayato, egy fehér inggel, fekete nadrággal és mellénnyel.
- Nem lesz ez túl egyszerű?
- Csak egy ebédre mész, nem pedig randira! Vedd fel aztán siess, mert a végén még elkésel! - betuszkolt a fürdőbe, én pedig magamra kaptam a ruhámat, megigazítottam a hajamat, felkaptam a már előre megvásárolt rózsacsokrot és már indultam is Harumi házához. Útközben ezerféle variáció átfutott az agyamon, mit mondok majd apámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Miután megérkeztem, kiszálltam a kocsiból, majd a csokrot szorongatva, becsöngettem.
- Shusaku, végre egyszer időben jöttél? - hirtelen megszólalni sem tudtam. Csipkés fekete ruhában volt, ami tökéletesen kiemelte az amúgy is gyönyörű alakját. A fülében az általam vásárolt fülbevaló volt, ami csak még jobban felhívta a figyelmet a ruhájára.
- Ez a tiéd, hallottam, hogy a rózsa a kedvenced! - a kezébe nyomtam a csokrot, majd idegesen tördeltem tovább az ujjaimat.
- Soha nem voltál még ilyen figyelmes velem. Ugye tudod, hogy még nem az apádnál vagyunk, addig nyugodtan viselkedhetsz úgy, ahogyan szoktál.
- Igen, de te most a barátnőm vagy és amíg az vagy, addig úgyis akarok bánni veled, még ha ez az egész csak az apám miatt van! Szeretnék legalább addig úgy gondoskodni rólad, mintha valóban a barátnőm lennél! - hirtelen lecsukta a szemeit, majd láttam, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.
- Mond mi van veled? Hiszen te nem szoktál ilyen lenni!
- Ez tévedés. Azért nem vagyok ilyen, mert még nem találtam meg azt a nőt, akivel ilyen lehetnék. Legalábbis eddig a pillanatig, még nem! - elmosolyodtam, majd hagytam, hogy belém karoljon és úgy mentünk a kocsiig. Miután mindketten beszálltunk, indultunk is a Kitazawa ház felé. Útközben Harumi egy szót sem szólt csak bámult kifelé az ablakon. Kedvem lett volna magam felé fordítani az arcát és egy csókot nyomni, a rúzstól vöröslő ajkaira. Mivel inába szállt a bátorságom, csak rásimítottam a szabad kezemet az övére, amivel végre sikerült elérnem, hogy rám figyeljen.
- Ne haragudj, csak kicsit elbambultam. Mikor érünk már oda?
- Ennyire zavarna, hogy itt kell lenned velem? Vagy valami más oka van?
- Nem miattad, csak azon gondolkodtam, amit korábban mondtál nekem. Arról, hogy eddig a pillanatig, még nem találtad meg a nőt, akit szerethetnél. Mégis, hogy értetted?
- Mintha nem tudnád! - hirtelen lefékeztem, majd a kezembe vettem Harumi kezét. - Én azt szeretném kérni, hogy csináljunk a kamu kapcsolatból egy igazit! Fogalmam sincs, mit érzek irántad pontosan, de azt tudom, hogy mikor a közelemben vagy, hirtelen teljesen megváltozok és a szívem sokkal gyorsabban ver, mint általában szokott. Nem tudom, lehetne ezt szerelemnek nevezni, de most először érzek ilyet és ez nagyon megijeszt!
- Bele se gondoltam, hogy így érzel! Most annyira összezavartál ezzel! Mi lenne, ha erről inkább később beszélnénk? - mivel nem jutott eszembe más, így végül belementem. Ismét beindítottam a kocsit, ezúttal viszont nem álltam meg, egyenesen a házig vezettem. Miután megérkeztünk, leparkoltam és kisegítettem Harumi-t, a kocsiból.
- Menni fog? - néztem rá aggodalommal teli tekintettel, mire bólintott egyet.
- Csak bízz bennem! - vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.
- Megjöttünk! - kiabáltam be.
- Shusaku, isten hozott! Harumi-chan, te mit keresel itt? - döbbent le az apám, ami nagyon tetszett nekem.
- Azt mondtad hozzam el a barátnőmet, hát megtettem!
- Hiszen ez...
- Már majdnem két hónapja! Igazából a munka hozott össze minket! - erre az apám elmosolyodott, ami eléggé meglepett.
- Jaj lányom, ha tudnád mennyire örülök ennek! Tudtam, hogy egyszer még összehoz titeket ez a sok együtt töltött idő! - apám karon fogta Harumi-t, akit vonszolt is be a nappaliba. Szegény lány könyörgő tekintettel nézett rám, mire cselekednem kellett.
- Apa, hagyd csak majd én! - elhúztam mellőle Harumi-t, majd hagytam, hogy a lány belém karoljon. Hallottam a sóhaját, amiből azt a következtetést szűrtem le, hogy apám igencsak ráijesztett.
- Haruka, Reiji, gyertek le, megérkezett az öcsétek!
- Öcsi, mi megmondtuk, hogy nem is...- sétált le Reiji a lépcsőn, de amint meglátta Harumi-t, belé fagyott a szó.
- Neked is szép napot drága bátyám! Azt kértétek hozzam el a barátnőmet, hát megtettem! - kicsit közelebb húztam magamhoz a megszeppent Harumi-t, épp annyira, hogy azzal ne hozzam még kellemetlenebb helyzetbe őt.
- Harumi-chan, te lennél Shusaku barátnője? - csatlakozott a beszélgetéshez Haruka is, mire Harumi félénken bólintott egyet.
- Ez igazán érdekes lesz! - csapta össze a kezét Reiji, én pedig egyre idegesebb lettem. Eddig úgy tűnik bevették, hogy Harumi a barátnőm, de nem tudom meddig lesz ez így. Elengedtem Harumi-t, majd összekulcsoltam a kezünket. Nem szerettem volna, hogy kellemetlenül érezze magát. Bementünk az ebédlőbe, én pedig kihúztam Harumi székét, hogy leülhessen, majd be is toltam utána. Leültem mellé, majd ismét megfogtam a kezét. Úgy remegett, akár a kocsonya.
- Fiam, úgy tűnik Harumi-chan, nagyon jó hatással van rád. Korábban sosem viselkedtél így, most viszont egy igazi úriember vagy!
- Természetes, hogy így viselkedek vele, elvégre ő az a nő akit szeretek.
- Harumi-chan, mond csak hogyan szerettél bele az öcsénkbe? - kérdezte Haruka egy gúnyos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy most már itt a vég, de Harumi válasza letaglózott.
- Igazából már az egyetemen láttam benne valamit, amitől kitűnt a többiek közül. A betegségét követően pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszíthetem őt, igaz ezt nem hangoztattam. Őszintén nem tudom megmondani mit szeretek benne, talán hogy mellette mindig boldog tudok lenni. - nem erre a válaszra számítottam, mindenesetre nagyon meghatott. Nem tudom, hogy ezt csak megjátszotta vagy tényleg így érezne, de nem mertem rákérdezni nála. A testvéreim ezek után nem mondtak semmit, így a ebéd csendesen telt el. Miután végre végeztünk, már mentünk volna haza, de az apám nem engedte.
- Gyerekek, miért nem maradtok még, hiszen csak most jöttetek!
- Igen apa, de holnap munka van, Harumi-nak pihennie kell! Légy megértő és engedd, hogy hazavigyem!
- Rendben nem bánom, de azt akarom, hogy gyertek el legközelebb is! - na már csak az kéne, így is kellemetlen volt ez az ebéd, nem kell még több is. Mikor az apámnak végre sikerült elengednie minket, beszálltunk a kocsiba és már indultunk is Harumi lakása felé.
- Ne haragudj ezért az egészért! Már bánom, hogy belerángattalak!
- Nincs miért haragudjak. Igazából még élveztem is ezt a figyelmet! A testvéreid nem tűnnek olyan rossznak, mint ahogyan meséltél róluk.
- Csak azért mondod, mert nem ismered őket. Figyelj, amit az ebéd előtt mondtál...
- Igaz volt. Vagyis tényleg aggódtam érted, mikor beteg voltál.
- Tehát csak figyelmesség volt igaz?
- Nem annak mondanám. Shusaku, már megbeszéltük, hogy erre majd később térünk rá. Egyelőre nem akarok még erről beszélni. Na nem mintha nem jelentett volna semmit a vallomásod, de még nem érzem késznek magamat erre a beszélgetésre. Megértesz, ugye?
- Mint mindig! - húztam el a számat és felsóhajtottam. Mikor megérkeztünk, Harumi nem szállt ki azonnal a kocsiból.
- Shusaku, mivel megbíztál bennem és megosztottad egy titkodat, most én is megbízom benned és beavatlak egy titkomba.
- Mi lenne az?
- Gyere fel velem és megmutatom.
- Mármint a házadba?
- Még szép, máshol nem tudnám megmutatni neked! - nagyon meglepett azzal, hogy felhívott magához. Jó, persze elég régóta ismerjük már egymást, de sosem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Azt hiszem, ez egy jó alkalom arra, hogy végre elengedje magát és rájöjjön mit is érez irántam valójában. Kiszálltunk a kocsiból, majd felmentünk a második emeletre és bementünk a lépcsővel szemközti lakásba. A lakás nem volt nagy, csak egy fürdő, egy konyha, ami egyben nappali is volt, illetve egy szoba tartozott hozzá.
- Mama - szaladt ki a szobából egy kb 4 éves kisfiú és Harumi lábába csimpaszkodott, majd mikor meglátott engem elengedte és vadul kezdett rám pislogni. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, leguggoltam elé és kicsit összeborzoltam a haját.
- Mama, a bácsi a barátod? - nézett rá Harumi-ra, de helyette én válaszoltam.
- Igen az anyukád barátja vagyok, Kitazawa Shusaku!
- Na és szoktatok puszilkodni is? - súgta a fülembe, én pedig elmosolyodtam.
- Előfordult már! - súgtam vissza neki.
- Fúj! - elfordult, de hátra nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Szóval erről a titokról beszéltél? - súgtam hátra Harumi-nak.
- Ryota, ne fáraszd ki nagyon, rendben?
- Igen mami! - szóval Ryota? Nagyon aranyos neve van, bár nem igazán hasonlít Harumi-ra, a haját leszámítva. A kisfiú bevonszolt a szobába, ahol elkezdtünk játszani az autóival, majd megkért, hogy meséljek neki egy mesét. Az idő hamar elszaladt, a kis Ryota pedig elaludt. Alaposan betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából.
- Miért nem szóltál a fiadról? - sóhajtottam és leültem a kanapéra. Harumi odajött és a kezembe nyomott egy bögre teát.
- Ryota nem a fiam, hanem az unokaöcsém! - annyira meglepődtem, hogy kis híján félrenyeltem a teámat.
- Akkor miért te neveled?
- A bátyám nem akarta a gyereket, a szüleim pedig akik szigorú nevelést kaptak, ezt szégyellték, ezért a környezetünkben mindenki úgy tudja, hogy az én fiam. Igazából nem olyan rossz ez, szeretem Ryota-t és a szomszéd lakásban élő idős hölgy mindig vigyázz rá, mikor munkában vagyok.
- Mindenesetre aranyos kisfiú!
- Ahogy láttam nagyon jól bánsz vele és ez a Shusaku nagyon tetszett!
- Szeretem a gyerekeket és persze szeretnék is majd apa lenni! Egyébként, észrevetted, hogy kettesben vagyunk? - álltam fel, majd miután letettem a bögrét az asztalra, hátulról átöleltem a Harumi törékeny testét.
- Igen már rájöttem! - először próbált szabadulni, de végül feladta, így könnyű szerrel fordítottam őt magam felé.
- Harumi, ne félj tőlem! Soha nem tudnálak bántani, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem! - súgtam a fülébe, mire az arcából kifutott  a vér.
- Miért mondasz folyton ilyeneket nekem? Hiszen te akármelyik lányt megkaphatnád és...
- Azért mert téged szeretlek! - őszintén magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komoly amit iránta érzek, de azt hiszem saját magam előtt csak nem tagadhatom ezt le.
- Ezt most komolyan mondod? - felém fordult és újra ugyanazzal a pillantással nézett rám, szinte beleborzongtam.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom. Megbolondítasz te nő! - felsóhajtottam, majd magamhoz húztam. - De azt hiszem vállalom a kockázatot! - a kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Egy pillanatig azt hittem ellenkezni fog, de végül visszacsókolt. Néhány percig csak simogattuk a másik ajkát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a kanapéhoz sétáltam, majd Harumi-t magam után húzva mindketten a kanapén kötöttünk ki. Már épp ott tartottam, hogy kicipzározom a ruháját, mikor Harumi hirtelen felpattant a helyéről.
- Kérlek, most már fejezzük be! Azt hiszem neked is haza kellene menned, Hayato-kun már biztosan aggódik érted!
- Harumi, én csak...
- Jó éjt Shusaku! - hát ez nem úgy sült el, ahogy reméltem. Hiszen minden annyira jól ment, aztán hirtelen meggondolja magát? Végül azt tettem amit mondott és hazamentem. Hayato már aludt, én pedig csak levágódtam a kanapéra és azon gondolkodtam, vajon hol szúrhattam el egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.