13.rész

Nagyon meglepett, amit Harumi mondott nekem. Hisz néhány órája még azt mondta nekem, hogy még várni akar ezzel, mert nem érzi késznek magát erre.

- Na és mi lett azzal, hogy félsz?

- Igen, de ha arra gondolok, hogy mennyiszer bizonyítottad már, hogy tényleg szeretsz engem és nem fogsz kihasználni rájöttem, hogy nem szabad félnem ettől, mert az a múlt és a jelen te vagy Shusaku!

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen, soha nem voltam még ilyen biztos semmiben sem!

- Akkor mi lenne ha segítenél felállni? - elnevettem magam, mire Harumi megfogta a kezem és felállított.
- Harumi, nem zavar, hogy vak vagyok? Nem vagyok biztos benne, hogy jól éreznéd magad velem!
- Ne izgulj már Shusaku, csak lazíts! - végül felmentünk a szobába. Harumi megfogta a kezemet és a derekára helyezte. Feljebb csúsztattam a kezem, míg el nem értem a blúzának a gombjait. A számra tapasztotta az ajkait, amíg én csók közben óvatosan kigomboltam a blúzának a gombjait. A csókunk kezdett egyre inkább szenvedélyesebb lenni, míg a végén már csak úgy faltuk egymás ajkát. Harumi húzott maga után, míg rá nem estünk az ágyra. Végre minden akadály elhárult, ami eddig köztünk volt és egy csodás estét töltöttünk el együtt.
- Harumi, biztosan nem bántad meg a dolgot? Hisz azt mondtad, nagyon félsz!
- Tudom, de jobban féltem attól, hogy emiatt elveszítelek.
- Hisz mondtam már, hogy tudok várni!
- Igen, de én már nem! Ha ez így ment volna, a végén elhidegültünk volna egymástól és ezt nem akartam! Viszont nem bántam meg, mert csodálatos volt és már egyáltalán nem bánnám, ha minden esténk ilyen csodás lenne! - elmosolyodtam és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért az esténk a végére mégis csak jól alakult.

*Másnap*

Másnap reggel már boldogan ébredtem fel. Bár kicsit még mindig azt érzem, nem érdemlem meg ezt a sok jót, de már nem nyomaszt az egész. Harumi-nak ma be kellett mennie dolgozni, ezért én vigyáztam ma Ryota-ra. Ezzel csak annyi a probléma, hogy mivel nem látok, nem nagyon tudok figyelni rá. Viszont sikerült olyan programot kitalálnom mára, amivel garantáltan magam mellett tarthatom, így remélem, semmi gond nem lesz. Miután felkeltem, kikeltem az ágyból és a konyhába mentem.
- Jó reggelt, papa! - Hallottam meg Ryota vidám hangját.
- Anyukád már el is ment dolgozni?
- Igen, most ment el. Csináltam neked is kakaót papa, hogy jó kedved legyen! - segített nekem leülni majd a kezembe nyomta, a még meleg bögrét.
- Mióta vagy ennyire önálló?
- Mióta beteg a szemed! Szeretnék segíteni neked, szóval a mami megtanította, hogy kell kakaót csinálni. Mostantól majd én fogom csinálni neked a kakaót, jó papa?
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Igen papa, én is téged! - erre belemászott az ölembe és nyomott egy puszit az arcomra. Úgy döntöttem hagyom, hogy segítsen nekem, mert a hangján hallatszott, milyen boldog tőle. Megetetett, segített nekem a kanapéhoz menni, meg ilyenek.
- Na jó picur, a mama azt mondta, hogy csinált nekünk mára ebédet, szóval ezzel nem kell foglalkozzunk. Mit szeretnél, mit csináljunk?
- Én leszek a rajzoló és te leszel a modell, jó papa?
- Hmm nem hinném, hogy jó modell lenne belőlem!
- De igen, mert te vagy a legmenőbb apuka az egész világon! - elnevettem magam, ugyanis nagyon jól esett ez a kijelentés, hisz nem is vagyok az apja. Szóval amíg Ryota épp engem készült lerajzolni, addig én felelevenítettem a tegnap éjszakát, amit garantáltan sosem fogok elfelejteni. - Kész van papa! - zökkentett ki Ryota a gondolat világomból.
- Biztosan nagyon szép, kár hogy nem láthatom, milyen szépet rajzoltál!
- Ez nem igazság, Ryota már megin buta volt. Ne haragudj papa! - hallatszott a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezért felvettem és magamhoz öleltem.
- Szerinted képes lennék haragudni, az én kis őrangyalomra? - elkezdtem csiklandozni, mire édes hangon felkacagott. Ezek után igyekeztünk olyan elfoglaltságot találni, amihez nem kellettek a szemeim. Ez eléggé lecsökkentette a listát, így jobbára csak meséltem neki, illetve Ryota rengeteget kérdezett arról, hogy mi egy rendőr feladata. Azt mondta ő is rendőr akar lenni, mint én, ezért kérdezett ennyit. Persze most még ezt mondja, de mikor felnő, biztosan meggondolja majd magát. Ezek után megebédeltünk és lefektettem Ryota-t, mert kezdődött a délutáni csendes pihenője. Addig én is igyekeztem pihenni egy kicsit. Bevallom sokkal nehezebb gyereket nevelni, mint azt gondoltam, főleg így vakon. A pihenő végeztével le akartam menni a lépcsőn, de nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Éreztem egy apró lökést a hátamon, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és onnantól se kép se hang nem volt.
Mikor legközelebb felébredtem, fogalmam sem volt, hol voltam.
- Shusaku, jól érzed magad?
- Harumi? Mi történt velem? Nem emlékszem semmire! - nyöszörögtem és fel akartam kelni, de túl gyenge voltam hozzá.
- Tudod, Ryota kicsit meglökött, mikor szaladt le a lépcsőn és leestél. Egy kicsit beverted a fejed, azt mondta az orvos, de ne aggódj, nem lett semmi komoly baj.
- Ryota hol van?
- Kicsit félt, hogy megharagudtál rá, ezért kint maradt inkább. Kérlek, ne haragudj rá, nem szándékosan tette!
- Már, hogy haragudnék rá? Hiszen a gyerekek mind ilyen kis szelesek, egyébként is véletlen volt. Elvinnél hozzá? Szeretnék beszélni vele! - segített felkelni és kivitt engem a teraszra, majd visszament a szobába.
- Papa, te vagy az?
- Miért nem akarsz beszélni velem, picur? Azt hittem, hogy szeretsz engem!
- Igen, de nem érdemellek meg papa, mert miattam ütötted meg a fejedet! - elsírta magát és a lábamba csimpaszkodott. - Papa, ne haragudj, megígérem, hogy ezentúl jó kisfiú leszek, csak ne haragudj rám, jó? - leguggoltam és magamhoz öleltem.
- Annyira szeretlek téged, szóval nincs okom haragudni rád! Különben is, ha te nem lennél, mégis ki csinálna nekem kakaót?
- Akkor csinálhatok neked sokszor kakaót?
- Annyit csinálhatsz, amennyit szeretnél! Ryota, tényleg azt szeretnéd, ha én lennék az apukád?
- De hiszen már az vagy, mert a mama szeret téged és te is a mamát, ugye?
- Igen és szeretném majd feleségül is venni, majd egy kicsit később, oké?
- Éljen! - kiáltott fel és szorosan megölelt.
- Na jó, de most segítened kell visszamenni! - megfogta a kezem és visszavezetett a szobába.
- Na, sikerült megbeszélnetek a dolgot? - kérdezte jókedvűen Harumi.
- Mama, képzeld a papa azt mondta el akar venni téged feleségül! - olyan vörös lettem mint a paradicsom. Hiába ez a kölyök egyszerűen hihetetlen.
- Azt mondtam, hogy majd később, tudom, hogy még túl korai! - hebegtem és egyre vörösebb lettem közben.
- Akkor azt ajánlom, ne várattas meg sokáig! - a nyakam köré kulcsolta a kezét és egy csókot nyomott a számra. Azt hiszem ez egy igen tanulságos élmény volt mindannyiunknak és Ryota-val is közelebb kerültünk egymáshoz.

12.rész

Körülbelül egy hét telt el a tárgyalás óta. Már kezdem elfogadni a tényt, hogy nagy az esélye annak, hogy soha többet nem kapom vissza a látásomat. Szerencsére sokan állnak mellettem, így nincs okom panaszkodni. Bár az utóbbi időben elgondolkodtam, vajon mit is tettem én, hogy ennyi jót kaptam az élettől. Hisz amióta megvakultam, csak mások terhére vagyok. Talán csak sajnálatból foglalkoznak velem ennyit? Nos, ez is egy jó opció. Már elfogadtam, hogy használnom kell a fehér botot, mert valóban megkönnyíti a helyzetemet. Mára terveztem egy kis beszélgetést Ozeki-vel, hisz ő is a testvérem és meg kell őt ismernem egy kicsit jobban, ahogyan neki is engem.
- Tessék Shusaku, itt a reggelid! - tette elém Harumi a tányért. Most van reggeli idő és szerencsére mind a hárman itthon vagyunk.
- Segítek, papa! - harsogta Ryota és belemászott az ölembe. Nyisd ki a szád és mond, hogy á! - kinyitottam a szám, mire belenyomott egy apró falatot a kenyérből.
- Ez nagyon finom volt, de megy egyedül is, ne aggódj miattam!
- Akkor már nincs is rám szükséged? - kérdezte szomorú hangon, mire elmosolyodtam.
- Rád mindig szükségem lesz, hiszen te vagy az én őrangyalom, vagy nem?
- De igen papa! Én mindig vigyázni fogok rád! Légyszi beszélj a mamával, hogy legyen egy kistestvérem, akkor lenne kivel játszanom és Ryota szuper boldog lenne! - kérlelt, mire magamhoz öleltem.
- Picur, légy türelemmel! Még csak most jöttünk össze a mamáddal, ez nem megy olyan gyorsan!
- Hát jó, akkor majd várok!
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nincsenek barátaid?
- Nem, de őket nem szeretem, mert mindig elveszik tőlem a játékokat!
- Akkor keress olyan barátokat, akikkel jól érzed magad! Hidd el, hogy találni fogsz olyat, akivel jól fogod érezni magad és akire mindig számíthatsz majd!
- Rendben papa! Ha te mondod, akkor elhiszem neked! Most megyek játszani! - leszállt az ölemből és hallottam, ahogy az apró lábaival, kiszaladt a konyhából.
- Miről beszélgettetek? - hallottam meg Harumi hangját.
- Csak Ryota nagyon szeretne már egy kistestvért!
- Ne haragudj rá emiatt!
- Engem egyáltalán nem zavarna, ha lenne egy közös gyerekünk, sőt örülnék is neki, szóval már csak rajtad áll, mikor leszünk szülők. Addig is itt van Ryota akit együtt nevelhetünk.
- Hisz mondtam már, hogy még nem állok készen erre!
- Igen, én pedig azt, hogy várok rád, ameddig csak szükséged van rá, szóval ne aggódj emiatt!
- Shusaku, nem bírom ezt tovább! - elsírta magát és az ölembe hajtotta a fejét.
- Mi a baj Harumi? - kezdtem el simogatni a hátát.
- Ha elmondom neked, miért nem vagyok képes lefeküdni veled, megígéred, hogy nem fogsz engem utálni emiatt?
- Sosem tudnálak utálni téged, ezt te is jól tudod!
- 14 éves koromban egy nálam idősebb fiú szexuálisan zaklatott és a végén majdnem meg is erőszakolt! Csak egy kicsin múlott, hogy megtegye! - tovább zokogott én viszont abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy a kezem közé kerüljön az a rohadék és megfojthassam. Hisz bántani akart egy kiskorút! Mégis miféle férfi lehet az ilyen?
- Esküszöm, megölöm!
- Kérlek Shusaku, ez már nem számít! Csak azt akartam, hogy tudd, nem azért nem feküdtem le veled, mert nem szeretlek csak nagyon félek!
- Ne aggódj drágám, nem fogom erőltetni a dolgot, hidd el ráérünk még erre! Mi lenne, ha várnánk vele addig míg össze nem házasodunk? Talán addigra majd te is rájössz, hogy mennyire szeretlek és csak azt akarom, hogy boldog legyél!
- Szeretlek Shusaku és nem érdekel ha vak vagy mert te akkor is ugyanaz a fiú vagy akibe beleszerettem! - éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. Borzasztóan éreztem magamat és csak arra vágytam, hogy láthassak és mélyen Harumi szemébe mondhassam, hogy ő életem nője és boldoggá akarom őt tenni. Időközben Ozeki is megjött, így nem maradhattam Harumi-val.
- Bátyó, mi van veled? Olyan csendes vagy!
- Jaj, Non-chan fogalmam sincs mit csináljak! Harumi bevallotta hogy mikor gyerek volt, egy srác erőszakoskodott vele.
- Valóban? Na és ezt csak úgy elmondta neked?
- Igazából én szedtem ki belőle, mikor azt mondtam, Ryota testvért akar magának! Szerinted mit tegyek, annyira haszontalannak érzem most magam! Bárcsak ne lenne ez az átkozott vakság!
- Kérlek, nyugodj meg! Nem tesz jót neked ez a sok idegeskedés!
- Hiszen mindenkinek csak a terhére vagyok! Harumi-nak, a szüleimnek, még a fiamnak is!
- Azt mondtad, hogy a fiad?
- Ha egyszer vissza kapnám a látásomat, az első dolgom az lenne, hogy elvegyem Harumi-t és Ryota-t is a nevemre vegyem! Az apjaként szeret engem és én is egyre jobban ragaszkodok hozzá, Non-chan!
- Mindjárt visszajövök, csak kimegyek a mosdóba! - ott hagyott engem, én viszont nem akartam ott maradni. Szerettem volna eltűnni a világ elől, hogy senkinek se lehessek a terhére többet. Végül aztán úgy döntöttem, hogy mégis hazamegyek. Szerencsére útba igazítottak, így könnyen hazataláltam. Leültem az ajtó elé és ott ültem, miközben azon gondolkodtam, miért kapok én ennyi jót, mikor nem is tettem érte semmit? Közben az eső is eleredt, ami csak még rosszabbá tette a hangulatomat.
- Shusaku, mi a fene ütött beléd! - hallottam meg Harumi aggodalommal teli hangját.
- Kérlek menj el, nem akarok a terhedre lenni! Jobb lesz nekem egyedül! - végül nem bírtam tovább és elsírtam magam.
- Édes szívem, már hogy hagynálak itt? - a hátamra terített egy takarót, majd a vállára döntötte a fejem.
- Harumi, miért kapok az élettől ennyi jót?
- Azért mert jó ember vagy Shusaku és a jó emberekkel jó dolgok történnek! Kérlek ne érezd rosszul magad, elvégre nem a te hibád ami történt! Nagyon szeretlek édesem és soha nem tudnálak magadra hagyni! - erre megcsókolt. Most először csókolt meg úgy rendesen a balesetem óta. - Shusaku, nem akarok többet várni. Le akarok feküdni veled!

11.rész

Egy hét telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból. Mondhatjuk úgyis, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba, leszámítva azt, hogy nem mehettem vissza dolgozni. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem dolgoztam továbbra is. Ugyanis én leszek ma a korona tanú Hana ügyében, akit sikerült elfogniuk. Kicsit tartok attól, hogy megússza ezt az egészet. Harumi segített nekem a készülődésben.
- Nagyon izgulsz, Shusaku?
- Csak egy kicsit. Félek, hogy már megint megússza!
- Ne aggódj, biztosan minden rendben lesz! - nyomott egy puszit az arcomra, mire elmosolyodtam. Örültem, hogy a történtek ellenére is mellettem maradt. Ha ő és Ryota nem lennének, biztosan nem bírnám ki ezt az egészet. Miután elkészültem, már csak a nővéremre vártunk. Ő lesz az ügyvédem, benne ugyanis maximálisan megbízok. Nagyon profi, szóval biztos vagyok benne, hogy ezt az ügyet is meg fogja nyerni. Ma csak az anyám fog elkísérni, ugyanis Ryota-nak ma nincs óvoda, ezért Harumi mellette akart lenni, nem akarta most másra hagyni őt. Viszont megígértette velem, hogy a tárgyalás után rögtön felhívom és elmesélek neki mindent. Ez lesz az utolsó tárgyalás, ugyanis szerencsére már a bíró kezébe került a biztonsági kamera felvétele, amin Hana mindent bevall nekem. Az öccse és a mostoha meggyilkolását, valamit a balesetemet is. Remélem ezek után már tényleg bolondok házába kerül és nem fogják megint futni hagyni. Miután a nővérem megérkezett, el is indultunk a bíróságra. Meglepett, mikor Haruka azt mondta, apa és Reiji is ott lesznek. Nem számítottam rá, hogy tényleg komolyan gondolták ezt az egész egy család vagyunk dolgot. Miután megérkeztük, már csak a tárgyalás kezdetére vártunk.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki hangját.
- Ozeki, te meg, hogy kerülsz ide?
- Azért jöttem, mert támogatni szeretném magát! - őszintén, ez a srác mindig meglep engem a ragaszkodásával. Mintha akarna tőlem valamit, de fogalmam sincs, hogy mit.
- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna.
- Hé újonc! Rakd arrébb a fenekedet, beszélnem kell az öcsémmel! - szólt rá szigorúan a nővérem szegény Ozeki-re, majd leült mellém. - Jól figyelj! Törekedj arra, hogy semmi olyat ne mondj, amit felhasználhatnak ellened!
- Haruka, rendőr vagyok, tudom, hogy mit szabad mondanom és mit nem!
- Az lehet, de most sokkal sebezhetőbb vagy. Mielőtt letagadnád, Harumi-chan mesélte, hogy a múltkor mennyire kiborultál, mikor használnod kellett a fehér botot! - kit álltatok, teljesen igaza van. Még ha igyekszek is keménynek mutatni magamat, akkor is sebezhető vagyok. Biztos, hogy ezt Hana ki is fogja használni, de akkor én tuti ott fogok bőgni mint valami kisgyerek. Most eléggé labilis vagyok. Az egyik pillanatban még azt mondom, semmi gond, a másikban pedig a sarokban sírok, mert nem tehetek semmi, hogy visszakapjam a látásomat. Lassacskán el is kezdődött a tárgyalás. Először Hana-t hallgatták ki. Nem meglepő módon, ijesztően vihogott, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Kicsit meg is ijedtem tőle. Ugyanakkor tagadta, hogy ő ölte volna meg az öccsét. Nyilván mindenki tudta az igazat, szóval senki sem döbbent meg a hallottaktól. Hana kikérdezése után én következtem. Ozeki kísért oda a tanúk padjára, majd miután megígértem, hogy csak az igazat fogom mondani, neki is kezdtünk.
- Kitazawa-san, igaz az, hogy magára lett bízva Midori Shota gyilkosságának az ügye?
- Igen. Az első számú gyanúsítottunk akkor a fiú mostoha testvére volt.
- Állt bármiféle kapcsolatban a gyanúsítottal?
- Hana az csoporttársam volt az egyetemen. De nem igazán álltunk közel egymáshoz.
- Még egy kérdés: Volt valami előzménye, annak, hogy a vádlott ilyet követett el? - most mégis mit tegyek? Mondjam el az igazat, hisz az nagyon kínos lenne. De megígértem, hogy csak az igazat fogom mondani.
- Igen, volt. Néhány nappal az eset előtt, Hana tett nekem egy ajánlatot. Ha lefekszem vele, akkor elárulja hol van a mostoha anyja. Én visszautasítottam kétszer is, ezért tette meg, mert nem akartam vele lenni! - a teremben nagy zsibaj támadt, senki sem akarta felfogni, amit az előbb mondtam, pedig ez volt az igazság.
- Nincs több kérdésem, bíró úr! - végül a nővérem is kérdezett még pár dolgot, Hana-tól és tőlem is. Már alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek és hazamehessek. Már kezdtem elfelejteni, mire is kért meg engem Hana, erre tessék, most fel kellett hozzam az egészet. Nagyon kínos, hogy bárki is ilyet kér tőlem. Pedig én soha senkinek se mondanék igent erre. Visszavonultunk, míg kihirdették az ítéletet.
- Shu-chan, minden rendben? - kérdezte az anyám, mire megráztam a fejem.
- Semmi sincs rendben anya! Olyan kínos volt ez az egész tárgyalás. Miért nem lehet egyszerűen csak diliházba csukni és békén hagyni engem végre? Már nagyon elegem van!
- Fiam, hiszen rendőr vagy, te is tudod, hogyan megy ez! - hallottam meg apám hangját.
- Igen, de miért kell mindig mindent a törvény szerint tenni? Ebben az esetben miért nem lehetett kivételt tenni?
- Shu-chan, nyugodj már meg! Ha felidegesíted magad, attól semmi sem lesz jobb! - igaza volt anyámnak, de már elegem volt az egészből. Csak haza akartam menni Harumi-hoz és Ryota-hoz, hogy velük legyek, mert mellettük tényleg boldognak érzem magam.
- Senpai, mondanom kell magának valami nagyon fontosat!
- Ozeki, ne haragudj, de most nem jó az időzítés, majd máskor megbeszéljük!
- Nem, ezt most kell elmondanom. Senpai, én a maga.... - nem tudta befejezni, mert következett az ítélet hirdetés. Ahogyan reméltem, Hana-t pszichiátriai kezelésre ítélték, vagyis hosszú éveket fog majd egy bolondok házában tölteni. Ennél jobb büntetést nem is adhattak volna neki. A börtön nem lett volna megoldás a problémáira. Egy kicsit megkönnyebbülve hagytuk el a bíróságot.
- Hé Ozeki, mit akartál mondani nekem? Azt mondtad nagyon fontos.
- Senpai, tudnia kell, miért lettem rendőr.
- Csak ennyi? Ezt majd otthon elmeséled. Meghívlak egy sörre, rendben?
- Nem érti, ez nem várhat, bár azt a sört szívesen elfogadom. Említettem már, hogy örökbe fogadtak engem.
- Igen, az első napodon említetted, de ez most, hogy jön ide?
- Igazából, mielőtt eldöntöttem, hogy rendőr leszek, kapcsolatba léptem a szülő anyámmal, aki elárulta, hogy van egy bátyám, aki rendőrként dolgozik, ezért is jöttem ide, hogy a közelében legyek! - szóval a bátya rendőr? De mégis ki lehet az? Kikuchi és Kurosaki túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy Ozeki így beszéljen róluk.
- Tényleg, na és ki a bátyád?
- Ön az Senpai! Maga az én bátyám! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Szóval született egy öcsém és az anyám képes volt ezt eltitkolni előlem?
- Nem, ez kizárt! Ha az öcsém lennél, akkor, az anyám már mesélt volna rólad! Ő nem titkolna el előlem egy ilyen dolgot!
- Shu-chan, hidd el nem volt más választásom. Még túl kicsi voltál és nem értetted volna meg az egészet!
- Jogom lett volna tudni róla! Tudod, hogy mit érzek most? Miattad mindenből kimaradtunk! Már azt is kétlem, hogy csak azért hagytál ott az apáméknál, mert gondok voltak a fejeddel. Szerintem egyszerűen csak tőlem is meg akartál szabadulni! - kiáltottam, majd elrohantam. Fogalmam sem volt, merre megyek, de nem akartam a közelükben lenni.
- Vigyázz! - hallottam meg Ozeki hangját, majd éreztem, hogy valaki a földre lök engem. Hallottam mellettünk elsuhanni egy autót.
- Megmentettél, Ozeki!
- Még szép, hiszen a bátyám vagy, nem számít mi történt eddig, a lényegen nem fog változtatni! Csak azért jöttem ide, hogy megismerjelek!
- Hihetetlen. Először azt tudom meg, hogy a testvéreim anyja azért halt meg, mert én megszülettem, most meg az is kiderül, hogy van egy testvérem. Ozeki, ugye tudod, hogy ezt még fel kell dolgozzam. Persze örülök, de még össze kell szednem a gondolataimat.
- Ne aggódj, annyi időnk van amennyit csak akarsz! - elmosolyodtam, majd úgy döntöttem inkább vele megyek haza. Út közben volt esélyünk beszélgetni is úgy, ahogyan eddig még sosem. Miután megérkeztünk, Ryota rögtön rám vetette magát.
- Papa, végre megjöttél! - leguggoltam hozzá, hogy megölelhessem. - Mama, Ozeki bácsi is itt van! - kiabálta Harumi-nak.
- Hé Ryota, Ozeki valóban a nagybátyád, de ez titok, rendben?
- Titok? Akkor nem szabad elmondanom a mamának se? Ez nem ér, hiszen ez jó dolog nem? Tényleg, nekem mikor lesz kistestvérem papa?
- Ryota, hagyd Shusaku-t, hiszen csak most jött meg!
- Rendben, mami, szóval nem lesz kistestvérem! - hallottam a hangján, hogy igen csak elszomorodott.
- Figyelj, ha rá tudod venni az anyukádat, akkor lehet kistestvéred! - kacsintottam egyet, mire Ryota hangos éljenzésben tört ki.
- Ozeki-kun, örülök, hogy te is itt vagy, ülj le mindjárt kész az ebéd!
- Köszönöm a meghívást! Azt hiszem, hogy lesz miről beszélgetni a bátyámmal!
- A micsodáddal? Shusaku, mégis mi folyik itt?
- Harumi, Ozeki az öcsém, el tudod hinni? Remélem ezek után, már nem lesz semmilyen meglepetés! - elnevettük magunkat, majd leültünk enni. Kicsit furcsa lesz megszokni, hogy van egy öcsém is, de Ozeki-t ismerve, azt hiszem nem lesz semmi gond.

10.rész

Az, hogy végre békét kötöttem a családommal, sokkal felszabadultabbá tett. Egy pillanatra még arról is el tudtam feledkezni, hogy soha többé nem láthatok. Végül Ozeki vitt vissza a kórházba, ugyanis biztosan nem fogják jó néven venni, hogy csak úgy meglógtam. 

- Senpai, örülök, hogy mosolyogni látom!

- Köszönöm, hogy elhoztál Ozeki. Most, hogy az egész család mellettem áll, talán könnyebb lesz elfogadnom, hogy vak vagyok és az is maradok.

- Kérem, ne mondja ezt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fogja kapni a látását! Addig is, én itt leszek és támogatom magát!
- Tényleg, na és miért? Hiszen csak a főnököd vagyok, nem pedig a rokonod.
- Sose tudhatja azt, Senpai.
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. Jöjjön, megérkeztünk! - nagyon meglepett a viselkedése, szerintem biztosan titkol valamit, de addig éljek hogy ki fogom deríteni, mégis micsodát. Ozeki elkísért engem a szobába. Féltem, hogy anyám vagy Harumi a fejemhez fogják vágni, hogy csak úgy eltűntem, bár tény, hogy igazuk lenne.
- Shusaku, hol a fenében voltál? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ne haragudj, csak beszélnem kellett az apámékkal! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
- Kérlek soha ne tűnj el csak úgy! Nagyon aggódtam miattad. Ha bajod esett volna, akkor azt nem bocsátottam volna meg magamnak.
- Hát persze, hiszen már teljesen alkalmatlan vagyok az életre és mindig kell velem lennie valakinek, igaz?
- Nem így gondoltam, Shusaku. Csak szeretném ha legközelebb szólnál mielőtt elmész, jó? - bólintottam, majd Harumi és Ozeki segítségével visszafeküdtem az ágyba.
- Akkor, ha megbocsátanak, én mennék is. Senpai, ha szüksége van valamire, kérem azonnal szóljon!
- Rendben és még egyszer köszönöm a segítséged! - végül Ozeki elment, én pedig kettesben maradtam Harumi-val.
- Hé, Ryota jól van? Olyan jó lenne őt látni, kár hogy már soha nem láthatom őt.
- Ne butáskodj, biztosan sikerül az orvosoknak valahogy visszahozniuk a látásodat. Addig is, itt van ez! - a kezembe nyomott egy bot szerű valamit. Valahogy sejtettem, hogy ez az a bizonyos fehér bot, ami arra szolgál, hogy mások is láthassák hogy az ember vak és megbámulhassák őt. Egy ideig a kezembe fogtam, de aztán elhajítottam.
- Nem kell nekem! Úgysem szándékozom kimenni az emberek közé. Nem kell, hogy sajnáljanak.
- De Shusaku, muszáj megtanulnod, különben tényleg nem leszel önálló! - eléggé felhúztam magam. Még, hogy önálló leszek, ha megtanulok azzal az izével közlekedni? Harumi tényleg megbolondult? - Gyere, majd én segítek neked! - fel akart állítani, de én ellöktem magamtól.
- Nem tudod felfogni, hogy nem érdekel! Ilyen maradok és kész, szóval jó lenne, ha nem állítanál hülyeségeket! - visszaestem a helyemre.
- Én csak segíteni akartam te hülye! - hallottam a hangján, hogy egy kicsire van a sírástól, de nem tudtam megállni és csak még jobban belé tapostam.
- Megkért rá valaki? Mert én biztos nem! - erre hallottam, hogy Harumi sírva kiszaladt a szobából. Legszívesebben utána rohantam volna, de éreztem az most nem használna, mert csak megint megbántanám. Muszáj volt lenyugodnom, mert nem voltam önmagam. Eszembe jutott az amit Harumi mondott, hogy ha nem akarom azt, hogy mindenki ugráljon körülöttem, akkor meg kell tanuljak így is önálló lenni. Végül is teljesen igaza volt, mint mindig. Felálltam, majd igyekeztem tapintás alapján eljutni az ajtóig, aztán vissza. Ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis egymásutánban mentem neki az ajtónak és az ágynak is, de hajtott előre a tudat, ha ezt sikerül megtanulnom, akkor sokkal kevesebbet kell majd foglalkozni velem. Végül csak sikerült eljutnom az ágyig úgy, hogy közben nem estem el és neki se mentem semminek. Végig csak tapintás alapján haladtam, ami nagyon fura volt, de azt hiszem ezt nem lesz olyan nehéz megszoknom. Örültem, hogy legalább már ennyit meg tudok tenni segítség nélkül. Szerettem volna megmutatni Harumi-nak, hogy ő is láthassa, mikor bevillant, hogy nagyon beletapostam a lelkébe, így úgy döntöttem megkeresem. Ugyanazt a taktikát választottam, vagyis tapintás alapján haladtam a fal mellett, hogy biztosak lehessenek a lépteim. Ám balszerencsémre valaki nekem jött és a földre estem.
- Shusaku, nem esett bajod?
- Harumi? Tényleg te vagy az?
- Még szép, hogy én. Te meg mit keresel itt? Bajod is eshetett volna! - megfogta a kezem és felállított.
- Csak mutatni akartam neked valamit, de attól féltem, hogy már vissza se jössz azok után amiket a fejedhez vágtam. Ne haragudj Harumi, nem gondoltam komolyan!
- Tudom és te se haragudj, amiért így felkaptam a vizet. Melletted kellett volna álljak és nem pedig megsértődni. De mit akartál mutatni nekem?
- Gyere vissza a szobába, ott megmutatom neked! - vissza is mentünk, én pedig megmutattam neki, ahogyan eljutok az ágyamtól, egészen az ajtóig segítség nélkül.
- Shusaku, annyira boldog vagyok! Akkor úgy tűnik mégis csak szeretnél önálló lenni, igaz?
- Csak miattad tettem. Rájöttem, hogy igazad volt, tényleg nem akarok egész életemben segítségre szorulni. Ugye, már nem haragszol rám?
- Sose tudnék rád haragudni. Sőt örülök, hogy végre másképp fogod fel a dolgokat! - nos igen, rá kellett jöjjek, hogy ha már a helyzetemen nem változtathatok, akkor legalább hozzam ki a legtöbbet abból ami most van. Igaz, hogy nem láthatok, de ettől függetlenül még megtanulhatok dolgokat anélkül, hogy látnom kelljen hozzá. Elhatároztam, hogy innentől kezdve keményen fogok küzdeni azért, hogy ne kelljen többé mások segítségére szoruljak.

*Néhány nappal később*

Pár nappal később elhagyhattam a kórházat. Az anyám és Harumi kísértek haza oda, ahol négyesben fogunk lakni. Harumi állítása szerint Ryota már tűkön ül, hogy láthasson engem, én azonban egy kicsit félek attól, hogy mit fog majd gondolni rólam ha megtudja, hogy már nem látok. Szerencsére az út nem volt hosszú, így viszonylag hamar megérkeztünk. 

- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota és belecsimpaszkodott a lábamba. Sajnos nem tudtam őt a karomba venni, úgy mint eddig, így csak összeborzoltam a haját. - Papa, mi a baj? - erre leguggoltam, hogy egy magasságban lehessünk.

- Figyelj Ryota, tudod én már látlak se téged, se a mamádat, se senki mást! Elég nagy butaságot csináltam, szóval ne haragudj, jó?
- Papa, ne legyél szomorú, nekem van két szemem, majd kölcsönadom őket, jó? - erre eltört nálam a mécses és magamhoz öleltem. Hallottam, hogy Ryota is elkezd pityeregni, mire még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te vagy az én kis őrangyalom!

- Szeretlek Papa!

- Én is nagyon szeretlek téged öcsi! - végre tényleg megértem azt a napot, mikor egy igazi családom lett. Hiszen sem neki, sem Harumi-nak nem számított az ami történt, ugyanúgy mellettem maradtak és ugyanúgy szerettek engem, mint eddig.

9.rész

Miért velem történt ez? Ismételgettem magamban ezt az egyetlen mondatot. Szinte már szét szakítottam Harumi blúzát, de ő ezzel nem törődött, csak ölelt magához és hagyta, hogy kidühödjem magam. Végül jött a doki és kaptam egy kis nyugtatót, ami nem ütött ki teljesen, de elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Olyan ostoba vagyok Harumi. Pedig Ozeki mondta, hogy valami nincs rendben Hana-val, de én nem hittem neki.

- Ezt meg, hogy érted?

- Miatta vertem be a fejemet. Neki köszönhetően vagyok most vak! Tönkretette az egész eddigi életemet. - pedig végre olyan csodás volt minden. Kezdtem úgy érezni, hogy kaptam egy új családot, az anyám jobban van, ráadásul Harumi-val nagyon jó a kapcsolatunk. Miért kellett ezt neki tönkretennie?

- Shusaku, kérlek nyugodj meg. A vakságodat nem közvetlenül az ütés okozta, hanem a fejedben keletkezett vérrög volt a felelős a vakságodért. De az orvos azt mondta, hogy ne csüggedj, mert mindent meg fogsz majd tanulni idővel.

- Ugyan minek? Hiszen egész életemben segítségre lesz szükségem mindenben. Mindenki terhére leszek és a végén már senkim sem marad!

- Ez nem igaz! Én mindig itt leszek melletted, oké? Most egy kicsit egyedül hagylak, hogy megtegyük a feljelentést a lány ellen. Ne aggódj, majd minden jobb lesz! - hallottam a hangján, hogy egyáltalán nem így gondolja. Csoda volt, hogy nem sírta el magát, de közel járt hozzá, legalábbis a szipogásából ezt a következtetést vontam le. Én viszont elkaptam a csuklóját. Tudnia kellett a teljes igazságot vele kapcsolatban.

- Hana az előbb bevallotta, hogy ő ölte meg az öccsét és a mostohát is. Kérlek vigyázzatok vele! Téged valamiért különösen utál, szóval légy óvatos, kérlek!

- Biztos, hogy nem képzelődtél, Shusaku?

- Nem, ha akarod nézesd meg a biztonsági kamera felvételét. Megteheted, hisz rendőr vagy, aki egy gyilkost keres éppen. Velem ne is foglalkozz, nekem már úgyis mindegy.

- Ne beszélj már így! Nagyon szeretlek, oké? - éreztem ahogy nyom egy puszit a homlokomra, majd egyre távolabb hallottam a cipőjének a kopogását. Borzasztóan éreztem magamat. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek majd. Nem akarom az egész életemet vakként leélni. Mi lesz így a munkámmal? Nem bírnám ki, ha csak ülnék otthon és nem csinálnék semmit, az annyira nem én lennék. Amíg így elmélkedtem, hallottam, hogy újabb látogatóm lesz.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki kétségbeesett hangját.
- Ozeki, hogy kerülsz ide?
- Igazából egész végig itt voltam. Mivel láttam, hogy Harumi-chan elment, gondoltam megnézem, hogy van.
- Sajnálom. Te figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben, én mégsem hittem neked. Talán megérdemeltem, amit kaptam!
- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Meglátja, hogy minden rendbe fog jönni! Egyébként mi történt pontosan?
- Elmentünk sétálni és ő végig abban a tudatban volt, hogy le akarok feküdni vele. Finoman igyekeztem megmondani neki, hogy ez őrültség, de nem értette meg és valami keményet vágott a fejemhez. Aztán mire felébredtem, már nem láttam semmit sem. Nem rég itt járt és elmondta, hogy engem is megakart ölni, ahogyan az öccsét és a mostoháját is. Azt mondta, hogy az orvosok szerint valami nincs rendben a fejével, de eddig mindig ki tudta játszani őket.
- Sejtettem, hogy így van. Senpai, biztosan elfogjuk kapni!
- Harumi épp a biztonsági kamera felvételét nézeti meg, hogy legyen bizonyítékunk is. Kérlek, ha esetleg ő is ott lenne, mikor letartóztatják Hana-t, akkor nagyon vigyázz rá, rendben? Nem akarom, hogy neki is baja essen.
- Számíthat rám! Kérem, most inkább pihenjen, hogy minél hamarabb felépüljön!
- Ugyan minek Ozeki? Hiszen úgyis az lesz, hogy semmit sem tudok majd magamtól megtenni és örökké ki leszek szolgáltatva másoknak.
- Kérem, ne mondja ezt! Maga nagyon erős és túl fog jutni ezen! - erős? Most érzem magamat a legkevésbé erősnek. Talán jobb lett volna, ha fel sem ébredek, akkor legalább nem kellene így leélnem az életemet. Igyekeztem pihenni, hogy kicsit elfeledhessem a ma történteket. Arra ébredtem fel, hogy valaki homlokon puszilt.
- Ki van ott? - kérdeztem riadtan. Borzasztó ez a vakság, mert fogalmam sincs épp ki látogat a szobámba.
- Shu-chan!
- Anya? Hogy kerülsz te ide?
- Hisz azt mondtam nemsokára kiengednek, nem? Beszéltem a barátnőddel Harumi-channal és elmondott mindent.
- Mama, nem akarok így maradni! - sírtam el magam, mert már tényleg nem bírtam ezt. Nem akarok kiszolgáltatva lenni másoknak, azt biztosan nem bírnám ki. Anyám magához ölelt és elkezdett nyugtatni, pont mint mikor gyerek voltam és a testvéreim nem hagytak engem békén.
- Shu-chan, kérlek légy erős! Nem szabad feladnod drágám. Emlékezz, hiszen a rákot is legyőzted és ezt is le fogod meglásd! Épp ezért vagyok itt, hogy segíthessek neked ebben. Képzeld, visszakaptam a régi házat, szóval megkértem Harumi-chant, hogy költözzenek oda hozzánk.
- Hozzánk?
- Szeretném, ha együtt élnénk és bepótolnánk mindent amit elvesztettünk. Viszont tudom milyen fontos számodra Harumi-chan és az a tündéri kisfiú, szóval meghívtam őket is, hogy lakjanak velünk. A kis apróság majd ki ugrott a bőréből és már alig várja, hogy láthasson.
- Ryota valóban tündéri. Az apjaként tekint rám, pedig tudja, hogy nem vagyok az. Ő és Harumi lettek a családom anya. Azt hiszem ha egyszer Harumi a feleségem lesz, végre meg lesz minden amire csak vágytam.
- Pontosan ez az a hozzáállás amit látni szeretnék tőled kicsikém! Igazából van itt még valami. Azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudd a teljes igazságot a születéseddel kapcsolatban! - a teljes igazságot? Ha az amire gondolok, akkor Reiji és Haruka jogosan utálnak engem.
- Nem is vagyok Kitazawa, igaz?
- De igen, persze, hogy Kitazawa vagy. Viszont tudnod kell, hogy apád meg én sosem szerettük egymást!
- Akkor meg miért mentél hozzá anya?
- Tudod, mikor fiatalabb voltam egy részeg éjszaka alatt összekeveredtem az apáddal és annak az éjszakának az eredménye lettél te. Egyedül akartalak felnevelni, mert az apádnak felesége volt és két gyereke, de a nagyszüleid nem engedték és rákényszerítettek minket arra, hogy összeházasodjunk. Mikor ezt apád felesége megtudta, teljesen összeroppant és öngyilkos lett. Én pedig be voltam skatulyázva egy borzasztó házasságba. Az apád folyton a halott feleségéről beszélt, a gyerekei pedig állandóan támadtak. Ez volt az oka annak, hogy az idegeim már nem bírták tovább. Az egyetlen boldogságom te voltál, az angyali mosolyod és az örök mozgóságod teljesen elfeledtette velem a sok szörnyűséget amin keresztül kellett mennem! - mintha egy világ tört volna össze bennem. Egész eddig a testvéreimet hibáztattam amiért rosszul bántak velem, de az igazság, hogy mindenről én tehetek. Ha én nem születek meg, nekik még élne az anyjuk és nem szenvedne senki sem. Bele se merek gondolni mi lenne ha elveszíteném az anyámat, épp ezért fogalmam sincs mit érezhettek, mikor az anyjuk miattam dobta el az életét. Mardosott a bűntudat, csak el akartam menni hozzájuk, hogy bocsánatot kérhessek tőlük. Épp ezért megvártam, míg anyám elment egy kávéért, addig az egyik nővér segítségével felhívtam Ozekit.
- Ozeki, siess és vigyél el innen!
- Senpai, hogy kérhet ilyet?
- Kérlek, csak vigyél el innen, muszáj elmenjek valahova!
- Maga sírt? Azonnal ott vagyok! - türelmetlenül vártam, hogy Ozeki eljöjjön értem és végre ott lehessek az apámékkal. Mikor megérkezett, segített kiszöknöm.
- Köszönöm Ozeki! El tudnál vinni az apámék házához?
- Természetesen, csak mondja el merre kell mennem! - elmondtam neki mindent, majd elindultunk. Út közben azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani nekik, mert nagyon sok dologról kell majd beszélnünk. Mikor megérkeztünk, Ozeki segített kiszállni, majd becsengetett helyettem és a kocsiba sietett.
- Shusaku, mi a fenét keresel itt? - hallottam meg a nővérem hangját. - Ilyen állapotban veszélyes egyedül lenned az utcán! - szóval ő is tud a dologról? Hát ez remek, mindenki tudott róla, nekem meg nem is akartak szólni.
- Kérlek, beszélnem kell veled, Apával és Reiji-vel. Valamit mondani akarok nektek. - végül bekísért, majd elment, hogy szóljon a többieknek.
- Shusaku, fiam te meg mit keresel itt? Neked a kórházban kellene lenned!
- Apa, muszáj mondanom valami nagyon fontosat! - azzal térdre ereszkedtem. - Kérlek bocsássatok meg, amiért miattam kellett meghalnia az anyátoknak. Ha én nem lennék, ti most egy boldog család lehetnétek, de én tönkretettem a családotokat! - végül eltört nálam a mécses. Nem bírtam ezt a bűntudatot, ami mardosott belülről. Erre éreztem, hogy valaki magához ölel.
- Shusaku, te tényleg egy idióta vagy! Nekünk kellene bocsánatot kérnünk, amiért téged hibáztattunk az anyánk haláláért, holott te is csak egy áldozat vagy!
- A nővérednek igaza van fiam. Sosem tekintettünk rád igazi családtagként, de ez most megváltozik és igyekszünk neked megadni azt a szeretet amit eddig nem kaphattál meg. Majd együtt túljutunk ezen, mint egy család! - most először éreztem, hogy valóban komolyan gondolják ezt az egészet. Reméltem, hogy most már végre tényleg lesz egy igazi családom amiről eddig csak álmodni mertem.

8.rész

Másnap reggel mikor felébredtem, Ryota még mindig a karjaimban szunyókált, Harumi pedig az ágy végében kuporodva aludt. Óvatosan kiszálltam a székből, majd lefektettem Ryota-t aludni. Ideje volt készülődnöm, mert ma végre elő kell kerítenem Hana mostoha anyját, mert így soha nem fogunk tudni az ügy végére járni. Miután elkészültem az őrsre mentem. Harumi-nak ma nem kell bemennie ami jó, mert úgy döntöttem beszélek Hana-val az alkujáról. Na nem mintha le akarnék feküdni vele, de biztosan meg tudok vele egyezni, hogy elárulja hol van a mostoha anyja. Nem lepett meg, mikor Ozeki-t már ott találtam.

- Jó reggelt Senpai! Mi a mai feladatom? - jobban megnézve Ozeki tényleg olyan volt, mint egy égimeszelő, különösen akkor, mikor kihúzta magát. Nálam úgy másfél fejjel magasabb, amiért nagyon irigylem, én ugyanis világ életemben alacsony voltam.
- Segítened kell a kutató csoportnak, hogy megtalálhassák Midori Shota gyilkosát. Nekem beszédem van a nővérével!
- Kérem Senpai, nagyon vigyázzon magára! Nem tetszik nekem ez a lány, úgy érzem sokat árthat még magának.
- Ne aggódj Ozeki, meg tudom védeni magamat. Azért köszönöm, hogy aggódsz értem. - végül Ozeki távozott, én pedig a számítógépemen kikerestem Hana lakcímét, majd egyenesen odamentem. Mindenki úgy tudta újabb kihallgatásra megyek, ám erről szó se volt. Csupán csak meg akartam tudni, hol van az a gyilkos nőszemély. Egy ilyen ember nem járkálhat szabadon, mert bárkit megölhet akit csak akar.
- Nahát Kitazawa, micsoda kellemes meglepetés! - vigyorgott vagy inkább vicsorgott Hana, amitől egy kicsit megijedtem.
- Szerettem volna beszélni veled. Bemehetek?
- Tudom miről akarsz beszélni, szóval inkább menjünk és sétáljunk egyet! - bólintottam, mire magához húzott és belém karolt. A hideg futkosott a hátamon, valahányszor megérintett. Egy ideig csak csendben sétáltunk, míg egy apró parkba nem értünk, ahol egy lélek se volt. Hana megállt, majd végigsimította a kezét a karomon.
- Tudtam, hogy belemész a dologba. Nem is vagy olyan buta mint gondoltam. Hiszen te se akarhatod, hogy az a nő csak úgy megússza, igaz? - meg akart csókolni, de én finoman ellöktem magamtól.
- Hana, te túl okos vagy ahhoz, hogy ilyen ostobaságot csinálj. Biztosan van más mód, hogy megbeszélhessük ezt az egészet. - Hana arca a vidámból percek alatt dühössé vált. Bevallom kicsit meg is ijedtem tőle.
- Szóval szerinted hülye vagyok, mert le akarok feküdni veled?
- Nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy nem kellene ilyen butaságot csinálnod!
- Ez nem butaság. Megmondtam, hogy az enyém leszel, nem?
- Te teljesen megbolondultál! Én nem maradok itt tovább! - megfordultam és sietősen szedtem a lábam, de sajnos Hana gyorsabb volt.
- Ha az enyém nem lehetsz, akkor azé a lotyóé se legyél! - csak annyit éreztem, hogy valami koppant a fejemen, majd beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb eszméletemnél voltam, csak kiabálást hallottam magam körül. A szemeimet képtelen voltam kinyitni és éreztem ahogyan valami nagyon erősen nyomja az agyamat, mintha össze akarná roppantani. Abban az egyben biztos voltam, hogy Harumi és Ozeki ott vannak, mert tisztán hallottam a hangjukat. Aztán éreztem, hogy valaki egy tűt szúr a karomba, amitől elálmosodtam és hamar el is aludtam. Mikor felébredtem, hallottam hogy valaki halkan sírdogál mellettem, feltételezem Harumi volt az. De vajon  mi a fene történt velem? Valami könnyű anyag volt a szememen, amitől semmit sem láttam.

- Harumi? - szólaltam meg végül, de a hangom olyan halk és erőtlen volt, mint mikor beteg voltam.

- Shusaku, úgy örülök, hogy felébredtél. Ugye, már nem fáj semmid?

- Mi történt Harumi? Ugye nem történt semmi baj?

- Persze, hogy nem. Csak eszméletlenül talált meg egy arra járó pár és ők hívták a mentőket. Mit kerestél azon a helyen Shusaku? Arra a helyre ritkán járnak emberek.

- Mondtam, hogy nem szeretek neked hazudni, ezért most sem teszem. Beszélni akartam Hana-val és meggyőzni őt arról, hogy keressünk egy másik opciót mert nem akarok vele lefeküdni, de bedühödött és azt mondta, ha az övé nem leszek, akkor a tiéd sem lehetek. Csak ennyire emlékszem az egészből. Harumi, ugye tényleg csak bevertem a fejemet, ugye?

- Igen, nyugodj meg, semmi komoly nem történt! - hallottam a hangján, hogy hazudik de nem mertem visszakérdezni. Az orvosnak úgyis közölnie kell velem a dolgokat, szóval nem erőltetem ezt rá Harumi-ra.
- Szerintem vissza kellene menned dolgozni, meg Ryota se maradhat egyedül. Én meg leszek, ne aggódj.
- Dehogy megyek el! Mindjárt jövök, csak hozok neked valamit inni, rendben? - bólintottam, majd hallottam ahogy elhagyja a szobát. Fogalmam sincs mégis mi a fene folyik itt, de remélem minél hamarabb megtudom. Egy ideig egyedül maradtam, ez azonban nem tartott sokáig.
- Kitazawa, úgy örülök, hogy jobban vagy! - hallottam meg Hana hangját. Nagyon megrémültem, sejtettem, hogy vastagon benne volt a keze a balesetemben.
- Mit keresel te itt? Nem okoztál már így is épp elég bajt?
- Az orvosaim is mindig ezt mondták. Tudod, be akartak engem zárni egy diliházba, mert azt mondták nincs minden rendben odabent. Én viszont rendre kijátszottam őket, ezért is vagyok most itt! - suttogta a fülembe és úgy kuncogott, mintha egy horrorfilmben szerepelt volna. Nem értettem, ha valami nincs rendben a fejével, akkor mégis miért nem vitték már el őt orvoshoz?
- Te tiszta bolond vagy!
- Lehet. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy megöltem az öcsémet és a mostohát is! - szóval végig rossz úton jártam. A gyilkos egész idő alatt a közelemben volt és még csak észre se vettem. Igaza volt Hana-nak, tényleg ostoba vagyok. Hogy nem jöttem rá arra, hogy a bolondját járatta velem? Persze, hogy tudta hol van a mostoha, hiszen ő volt az aki végzett vele.
- Mégis, hogy voltál képes erre? Hiszen te nem ilyen voltál!
- Az öcsém halála csak baleset volt. Annak a nőnek sem kellett volna meghalnia, ha nem jön rá az igazságra. Csak hát szegényke el akarta mondani az apámnak az igazat, ezért muszáj volt meghalnia. Igazából az volt a célom, hogy téged is megöllek, de sajnos nem úgy sikerült ahogyan szerettem volna. Viszont még így is elértem amit akartam. Te meg az a csaj már nem sokáig lesztek együtt.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?
- Nem is mondták? Az a helyzet, hogy soha többet nem fogsz látni! - szó szerint bele nevetett az arcomba. Elfogott a rémület, majd idegesen téptem le a szememről a kötést. Semmit sem láttam, csak feketeséget. Ez nem történhet meg velem. Mi lesz így a munkámmal, egyáltalán mi lesz így velem? Hiszen semmit sem tudok majd magam elintézni. Harumi így nem fog mellettem maradni. Szóval ezért mondta Hana azt, hogy nem leszünk sokáig együtt.
- Ez az egész a te hibád! Tönkretetted az életem! - éreztem, hogy ott van egy váza a mellettem lévő szekrényen, azt megfogtam és elhajítottam. Nagyot csattant a földön.
- Shusaku, mi történt? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ez nem történhet meg velem! - csimpaszkodtam belé és egyre csak nyeltem a könnyeimet. Soha többet nem láthatom se őt, se Ryota-t, se senki mást. Már soha többé nem lehetek az aki eddig voltam  és ez borzasztóan fájt. Egyedül voltam minden kétségemmel és tudtam, hogy soha többet nem lehetek majd önálló.

7.rész

Bizton állíthatom, hogy ilyen jól még nem aludtam. Talán tényleg nem volt rossz ötlet Harumi-hoz költözni. Kár, hogy a pihenésem nem tartott sokáig.

- Papa, jó reggelt! - lökdösött Ryota, mire nagy nehezen kinyitottam a szememet.

- Te miért nem vagy már az óvodában? - nyöszörögtem és a másik oldalamra fordultam.

- Ma hétvége van és anya elment dolgozni, szóval te fogsz vigyázni rám! - a nagy bociszemei elkezdtek csillogni, mire reflexből felpattantam. A francba, hiszen így el fogok késni!

- Most mennem kell, tuti késésben vagyok! - igyekeztem magamra rángatni a ruháimat, de Ryota a lábamba csimpaszkodott, így ez képtelenség volt.

- Apa, de buta vagy! Ma nem kell dolgoznod, ezért mondta azt anya, hogy te fogsz rám vigyázni! - mekkora hülye vagyok! Hiszen csak most jut eszembe, hogy ma azt terveztem, hogy meglátogatom az anyámat az intézetben, ahová be lett zárva, miután idegösszeomlást kapott a gyerek elhelyezési per kellős közepén. Ezért kellett nekem az apámmal meg az idegesítő testvéreimmel együtt felnőnöm. Viszont Ryota-t nem hagyhatom egyedül, még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül legyen több órán keresztül, így amíg a reggelit csináltam, próbáltam rájönni arra, mi lehetne a legjobb megoldás. Végül csak egy megoldás maradt, így felhívtam az egyetlen személyt, aki most segíthetett. Fél órán belül már meg is érkezett az említett személy.
- Senpai! - Ozeki szeme úgy csillogott, ahogyan az előbb Ryota -é is. Vajon felnő ez a srác valaha is?
- Lenne egy igen fontos feladatod Ozeki! Látod azt a kis srácot? Rá kellene vigyáznod, úgy egy óráig.
- De én azt hittem, hogy valami igazán fontos dologról lenne szó!
- Ez fontos dolog! Harumi most dolgozik, nekem pedig egy nagyon fontos dolgot kell elintéznem, őt viszont nem hagyhatom felügyelet nélkül. Tudod mit, ha vigyázol rá, akkor miután visszajöttem, elviszlek téged egy kihallgatásra. Áll az alku?
- Hiszen azt sem tudom mit kell csinálni egy gyerekkel! Nem nekem való munka ez Senpai!
- Csak ebédet kell főzz neki és játszani vele. Nem vagy te hülye, simán menni fog. Kérlek, tedd meg ezt értem!
- Rendben van, nem bánom vigyázok rá. De kérem siessen vissza! - bólintottam, majd miután elköszöntem Ryota-tól, már mentem is az intézetbe. Furcsa mód abszolút nem nyomasztó a hely, pedig sok őrült ember él ott. Szerencsére jól bánnak ott az anyámmal és mivel az idegállapota egészen kielégítő, így nem is nagyon lehet okuk panaszra az ápolóknak. Egyenesen a recepcióra mentem, ugyanis csak ott tudtam bejelentkezni.
- Kitazawa-kun, örülök, hogy újra látom! - mosolygott rám, az anyámmal egyidős recepciós, mire biccentettem a fejemmel.
- Hogy vagy az anyám?
- Remekül, de menjen és nézze meg a saját szemével! - miután megköszöntem, az anyám szobájához mentem, ami az első emeleten volt. Bekopogtam, majd bementem.
- Anya, itt vagy?
- Shu-chan, de jó, hogy itt vagy! - az anyám szája fülig ért, majd jó szorosan megölelt. Alig ismertem rá. Nagyon vidám és felszabadult volt, amilyen korábban még sosem.
- Nézzenek csak oda, ma olyan más vagy. Szinte kivirultál anya!
- Tudod, hogy mindig ez van, mikor láthatlak! Még mindig a besavanyodott apáddal élsz együtt? Az az ember még nem dobta fel a talpát?
- Nem, még nem. Egyébként már nem élek ott, most a barátnőmmel és a fiával lakok. Már jó régóta nem élek együtt apámékkal.
- Szóval már van valakid? A fenébe, miért nem hoztad el őt is. Egyébként meg nem túl korai, hogy legyen egy gyereked?
- Kicsit problémás az ügy. A gyerek nem a barátnőm fia, ő csak az unokaöccse, de neki kell rá vigyáznia, mert a bátya nem akarta a gyereket! - nem tudom jó ötlet volt-e beszélni anyámnak Harumi-ról, de muszáj volt valakinek kiöntenem a szívemet. Úgy érzem teljesen be vagyok skatulyázva ezzel az egész unokaöccs nevelő dologgal. Hiszen mi van ha Harumi bátya előkerül és a gyerekét akarja? Ha túl közel kerülök Ryota-hoz nagyon fog fájni a hiánya.
- Egyébként képzeld hamarosan kiengednek! Szóval ajánlom neked, hogy addig semmibe se keveredj Shu-chan! - ez tényleg egy szuper hír. Így végre az egyetlen családtagom aki valaha is szeretett, újra mellettem lesz. Miután kibeszélgettük magunkat, hazamentem. Harumi azonban már otthon volt.
- Shusaku, hol voltál? - kérdezte és a hangján hallatszott, hogy nagyon nyugtalan.
- Ne haragudj, csak meglátogattam az anyámat az intézetben!
- A fenébe, ha ezt tudom akkor valaki mást kérek meg, hogy vigyázzon Ryota-ra!
- Ugyan már, el kellett volna mondanom, hogy nem tudok ma vigyázni rá. Ugye Ozeki jó munkát végzett?
- Igen, bár Ryota eléggé kikészítette, szerintem jól szórakozott ő is.
- Papa! - rohant felém Ryota, mikor meglátott. Felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Harumi, nem baj ha elviszem most magammal Ozeki-t? Van még egy kihallgatásom és megérdemli, hogy ott legyen. Ígérem sietek vissza!
- Papa, veled mehetek ugye?
- Ryota, Shusaku-nak most munkája van, ilyenkor nem szabad zavarni! - Harumi átvette tőlem, én pedig Ozeki társaságában az őrsre mentem.
- Senpai, elég rossz előérzetem van. Vigyázzon magára, rendben?
- Ugyan már, sokszor hallgattam ki bűnözőket!
- Csak ígérje meg!
- Rendben megígérem, de most már menjünk! - bementünk, de a kihallgató szobában csak Hana volt, akinek nem kellett volna ott lennie. - Te meg mit keresel itt és hol a mostoha banya?
- Hé, égimeszelő, magunkra hagynál Kitazawa-val? - Ozeki bólintott, majd magunkra hagyott minket.
- Nos, elmondod, hogy miért jöttél ide?
- Én tudom, hogy hol találod a mostoha banyát. Cserébe csak azt kérem, hogy feküdj le velem! - suttogta a fülembe és elkezdett kuncogni. Szóhoz sem jutottam. Ennek komolyan elment az esze?
- Te teljesen meghibbantál? Mégis, hogy a fenébe kérhetsz tőlem ilyet?
- Szóval azt mondod nem ér meg neked ennyit? Te tényleg olyan kis butus vagy, mint amilyennek látszol! - közelebb lépett hozzám, majd egy határozott mozdulattal a falnak lökött és elkezdett csókolgatni.
- Fejezd be! - löktem el magamtól, mire felnevetett.
- Úgy tűnik téged tényleg nem érdekel, hogy egy bűnöző szabadon járkál! Milyen kár, de nem aggódok mert legközelebb könyörögni fogsz azért, hogy veled legyek! - meg legyintette a haját majd kisétált a szobából.
- Senpai, mi történt? - szaladt be Ozeki, én viszont alig kaptam levegőt.
- Ez megőrült, teljesen megbolondult! - ordítottam majd ököllel belevertem a falba.
- Mégis mit csinált magával Senpai?
- Azt mondta megmondja hol a mostoha anyja, ha cserébe lefekszek vele. Aztán meg elkezdett csókolgatni. Ozeki, nekem most muszáj hazamennem, nem bírok tovább itt maradni!
- Rendben, de majd én vezetek! - végül Ozeki vitt haza, ami nagyon jól esett. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy a volán mögé üljek. Fogalmam sem volt hogy fogok Harumi szemébe nézni a történtek után. Mikor megérkeztünk, szó szerint beestem az ajtón.
- Shusaku, mi történt?
- Harumi nagyon sajnálom, én tényleg nem akartam!
- Mit csináltál Shusaku?
- Emlékszel Midori Hana-ra az egyetemről?
- Igen, nem igazán kedveltem őt, mert mindig olyan furán viselkedett.
-  A kihallgatáson azt mondta nekem hajlandó elárulni hol van a gyilkos mostoha anyja, de cserébe feküdjek le vele! - láttam az arcán a teljes döbbenetet. Szó nélkül odasétált a kanapéhoz majd leült. Én melléültem és megfogtam a kezét. - Megmondtam neki, hogy teljesen megbolondult ha ilyet kér tőlem. Eszembe se jutna ezt tenni veled. Harumi, szeretlek és nem akarok hazudni neked. Hana megcsókolt, de egyből le is löktem magamról.
- Akkor nem akarod teljesíteni a kérését?
- Persze, hogy nem. Ennyi idő után már ismerhetnél annyira, hogy tudjad nem fekszek le senkivel sem érdekből.
- Ha már te is őszinte voltál velem, akkor most én is az leszek veled. Tudod, amikor visszautasítottalak azt csak azért tettem, mert én még soha...
- Tudom, ne aggódj!
- Honnan? Hiszen sosem említettem.
- Ha nem ez lett volna az ok, nem küldtél volna el olyan gyorsan. Ne aggódj, tudok várni ameddig szeretnél!
- Tényleg megtennéd ezt? Ha nem és keresnél valaki más, én azt is teljesen megérteném.
- Te buta, miért kellene mást keressek? Most inkább menj és zuhanyozz le, én meg addig megnézem Ryota-t! - végül ha csak egy kicsit is de jobb kedvre derítettem. Bementem a szobába és láttam, hogy Ryota azokkal a nagy boci szemeivel bámulja a falat.
- Papa, nem tudok aludni! - nyöszörögte, mire mosolyogva megráztam a fejem. Felvettem és beültem vele a hintaszékbe.
- Ryota, ugye tudod, hogy nem én vagyok az igazi apukád? - kérdeztem tőle, miközben előre-hátra hintáztam, hogy el tudjon aludni.
- Igen, de ha együtt leszel a mamával, akkor az apukám leszel. Én nagyon szeretlek téged papa! - könnybe lábadt a szemem, majd egy puszit nyomtam a halántékára.
- Én is nagyon szeretlek téged, törpe! - végül nagy nehezen elaludt, ahogyan én is.