5.rész

Ennél borzasztóbb reggelem, még sosem volt. Egész végig csak Harumi meg az elutasítása járt az eszemben.

- Ez annyira nem fair! - toporzékoltam, Hayato pedig csak bosszúsan megrázta a fejét.

- Hagyd abba a hisztizést, elvégre te nyomultál rá!

- Ez nem is igaz!

- Shusaku, ágyba akartad őt vinni? Szerinted mit gondolhatott? Talán azt, hogy mennyire jó lesz majd ágyba bújni veled?

- Ez a helyes válasz! - ettől hirtelen jó kedvem lett, Hayato viszont a homlokomra csapott.

- Hülye! Hiszen azt mondtad megijedt! Az alapján amit elmondtál arra tudok következtetni, hogy nem csinálta senkivel se.
- Ez biztos nem igaz. Ki tudna nemet mondani egy ilyen csajnak, mint ő?
- Elfelejtetted, hogy gyereket nevel. A férfiak 90% óckodik attól, hogy olyan nővel legyen aki gyereket nevel, ugyanis féltékenyek lesznek a kisbabára, mert egy anyának mindig a gyereke lesz az első.
- De ő nem Harumi gyereke! Egyébként is, engem nem zavar, hogy Ryota is ott van.
- Viszont nem jártok együtt, szóval Harumi-chant, ez egyáltalán nem érdekli. Ha azt akarod, hogy ő is elmondja mit érez irántad, akkor legyél türelmes vele!
- Nem hallgatlak tovább, csak butaságokat beszélsz, inkább megyek dolgozni! - magamra kaptam a kabátomat és már indultam is be az őrsre. Nem értem Hayato hogy jön ahhoz, hogy kioktasson. Elvégre én vagyok a felnőtt, nem ő. Miután megérkeztem, nem mentem be rögtön az irodába, őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy találkozzak Harumi-val.
- Kurosaki, gyere ide!
- Mi történt főnök? Elég nyúzott vagy ma reggel!
- Harumi bent van már?
- Igen, elég korán itt volt, de miért kérdezed?
- Mindegy, nem számít. Akkor jó munkát! - igyekeztem elmosolyodni, majd vettem egy mély levegőt és bementem az irodába. Harumi már ott volt az asztalnál, én pedig lehajtott fejjel osontam a sajátomhoz, hogy még véletlenül se kelljen beszélnem vele. Azt hiszem meg kell fogadnom Hayato tanácsát és távol tartanom magamat tőle, hátha elérek nála valami változást, amit eléggé kétlek.
- Jó reggelt Shusaku! - nem válaszoltam, csak harapdáltam az ajkamat és mereven bámultam a padlót. Nem szabad beszéljek vele, legalábbis egyelőre nem. Pedig olyan nehéz megállni. - Shusaku, mi a baj? - a hangjában ott ült az aggodalom. Erre megráztam a fejemet, de továbbra sem válaszoltam neki. Harumi felállt a helyéről, majd odajött hozzám és hátulról megölelt. Mintha minden megállt volna körülöttem. Soha nem éreztem még így magam a közelében. Reflexszerűen simult a tenyerem a kezére. Egy darabig mozdulatlanok maradtunk, míg meg nem mertem szólalni.
- Ezt most miért csinálod? - néztem a szemébe, mire elengedett.
- Azért mert haragszol rám és nem akarom, hogy többet ne beszélgessünk, úgy mint régen! - szóval az bántotta, hogy nem szólok hozzá? Azt hiszem ez jót jelent.
- Csak mert, nem akarom, hogy megint visszautasíts, szóval inkább csöndben maradok és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi sem!
- Shusaku, nincs erre semmi szükség!
- De igenis van. Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magadat azért, mert megpróbáltam közeledni hozzád! Most megyek, mert el kell még intéznem néhány papírt! - idegesen kapkodtam össze a papírokat, majd kisiettem az irodából.
- Főnök, valami gáz van? - hallottam meg Kurosaki hangját, de nem válaszoltam csak kisiettem az őrsről. Muszáj volt egy kicsit magam legyek, így egyedül mentem kihallgatásra. Ezúttal egy fiatal fiút gyilkoltak meg, a feltételes tettes, pedig a fiú mostoha bátyja lehetett. Ez az ügy, elég kényelmetlenül érint, hiszen pontosan tudom milyen, mikor az állítólagos testvéreid nem tűrnek meg maguk mellett, így a legjobb tudásom szerint kell eljárnom ez ügyben. Elmentem a papíron szereplő címre, majd bekopogtattam. Egy fiatal negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Miben segíthetek?
- Kitazawa Shusaku felügyelő vagyok! Maga Nakamura Keisuke hozzátartozója?
- Igen a mostoha anyja vagyok.
- Szeretnék feltenni néhány kérdést, a fiú halálával kapcsolatban! - a nő elhúzta a száját, de végül beengedett. Leültem a kanapéra és kérdezgetni kezdtem.
- Mikor látta a fiút utoljára?
- Úgy egy hete. Az a szemtelen kölyök megszökött otthonról, problémákat okozva az apjának és nekem! El tudja képzelni milyen helyzetbe kerültünk miatt? - még szép. Mikor az anyám elhagyta a családot, én is többször próbáltam elszökni otthonról. Nem értettem, miért nem mehetek az anyámmal, talán tényleg jobb lett volna vele, mint az apámékkal. A bíró, anyám idegállapotára hivatkozva az apámnak ítélte a gyámságot. Talán ezért se kedvelem túlzottan az igazságszolgáltatást.
- Tisztában vagyok vele. Maga milyen kapcsolatban állt a fiúval?
- Voltak kis összezördülések, de összességében minden rendben volt!
- Nem kellene megjátszanod magad! - jelent meg egy velem egyidős hosszú fekete hajú lány. Na ez nagyon meglepett. Talán a nő nem is mondott nekem igazat az előbb? Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni.
- Azt sem tudod mit beszélsz! Az öcséd szégyenbe hozta apádat!
- Az egyetlen aki szégyenbe hozta apát, az te vagy! Nyomozó, nekem van pár érdekes információm erről a nőről!
- Azt hiszem a lányt választom! Akkor, ha megbocsát, mi már megyünk is! - a nő majd megpukkadt mérgében, én viszont jót derültem rajta. Talán nem is járok olyan messze az igazságtól? A lánnyal beültünk egy kávézóba, ahol végre lehetett egy kis nyugtunk. - Nos, akkor elmesélnéd miből gondolod, hogy annak a boszinak köze van az öcséd halálához?
- Lazíts már Kitazawa! Még mindig olyan merev vagy, mint mikor suliba jártunk!
- Te ismersz engem? - igyekeztem felidézni, mégis honnan ismerhet, de nem jött össze.
- Persze, hogy ismerlek, hisz osztálytársak voltunk az egyetemen! Midori Hana vagyok, az a szőke csaj, aki mindig mögötted ült!
- Ahh, most már emlékszem rád! Mond csak mi lett veled? Tudod Harumi-n kívül nem igen tartottam mással a kapcsolatot.
- Azzal tisztában vagyok. Na és mond csak, még mindig odavan érted, mint akkor? - hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Tehát akkor Harumi szerelmes belém? De akkor mégis mi a fenéért utasított vissza? Komolyan ezt a csalódást!
- Honnan veszed, hogy tetszem neki?
- Mert elmondta nekem. "Shusaku, ma is olyan jól néz ki", "Remélem ma is Shusaku párja lehetek", "Vajon Shusaku szépnek gondol?" na kb ilyenek voltak a beszélgetéseink. Komolyan mondom rém idegesítő csaj volt.
- Hát még most is az, de tudod mit? Még így is ő a legklasszabb csaj, akit megismertem!
- Szóval bele vagy esve mi? - bólintottam egyet, majd rendeltem mindkettőnknek egy kávét. Azt hiszem ha ennek vége Sugihara-nak lesz mit megmagyaráznia, de csak miután bevallottam neki, hogy totál belé estem. Hana szerencsére elég sokat elmondott nekem ahhoz, hogy joggal gyanakodjak arra a nőszemélyre. Ő ugyanis sosem kedvelte őket, ellenben az ő gyerekeit rajongásig imádta. Az nem kétséges, hogy a mostoha testvér gyilkolt, de több mint valószínű, hogy az anya lehetett a felbujtó, aki így akart megszabadulni a nem kívánt kölyköktől. Szegény Hana, biztos gáz gyerekkora lehetett egy ilyen nő mellett. Mondjuk az én nővérem se volt sokkal jobb nála. Miután ezzel végeztünk, úgy döntöttem tényleg ideje felkeresnem Harumi-t, szóval el is indultam a háza felé. Épp elsétáltam az egyik bolt mellett, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Shusaku bácsi!
- Oh, Ryota-kun! - a kisfiú nem volt egyedül, egy kb 50 év körüli nő kezét fogta, ám mikor meglátott engem, odaszaladt hozzám, én pedig a karomba kaptam.
- Már nagyon hiányoztál! Képzeld, anya beteg lett és haza kellett mennie! - biggyesztette le a száját, mire nyomtam egy puszit az arcára.
- A mamád nagyon hamar meg fog gyógyulni, meglásd!
- Azt mondta nekem, hogy szomorú, amiért nem beszélgetsz vele, pedig ő nagyon szeret téged! - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ha már ő is azt mondta, hogy szeret engem, akkor ez már szinte biztos. Mondjuk azt nem tudom mennyit adhatok egy négyéves szavára, mindenesetre nagyon boldoggá tett.
- Komolyan ezt mondta?
- Igen, meg ez is mindig a pénztárcájában van! - erre elővett a zsebéből egy képet és a kezembe nyomta. Hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Ez a kép akkor készült, mikor hatéves voltam, a kép másik felén pedig az a kislány volt, akivel gyerekként barátkoztam össze. Akkor ezek szerint...Nem az képtelenség, Harumi nem lehetett az a lány. De ezek szerint mégis ő volt az. Viszont ha ez igaz, akkor mégis miért nem mondott nekem semmit? Na jó lesz ennek utána járni.
- Ryota-kun, majd én vigyázok a mamádra, rendben? Te menj csak szépen vásárolni és majd ott találkozunk, jó?
- Vigyázz nagyon a mamára! - bólintottam egyet, majd letettem a földre és egyenesen Harumi-hoz mentem. Szerencsére az ajtó nem volt zárva, így könnyedén be tudtam menni. Harumi a kanapén aludt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni. Egy tálban hoztam hideg vizet, majd belemártottam egy törölközőt és a homlokára terítettem. Olyan békésen és aranyosan aludt, szóval úgy döntöttem, majd valamikor máskor számon kérem rajta, miért hallgatta el előlem, hogy már gyerekként ismertük egymást. Épp mentem volna a konyhába, mikor éreztem, hogy a tenyerével megfogja a csuklómat.
- Shusaku! - mormogta, mire leültem mellé.
- Jobb már?
- Mit keresel te itt?
- Hát egy nagyon apró személy aggódott miattad, szóval gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Most már egy picit jobban. Ryota jól van ugye?
- Igen, épp vásárolni van, de nagyon aggódott miattad. Szólnod kellett volna, hogy rosszul vagy és akkor hazavittelek volna.
- Nem akartalak fárasztani. Különben is azt mondtad ne beszélgessünk!
- Igen, mert te csak úgy lekoptattál. Pedig tudom, hogy te is szeretsz engem! - erre Harumi arca olyan vörös lett, mint a ráknak. Ez eléggé megmosolyogtatott.
- Ezt meg honnan tudod?
- Hát innen! - mutattam fel a képet, amit Ryota adott nekem. - Ez a kép a pénztárcádban volt és csak, hogy tudd még nekem is megvan a másik fele! - erre Harumi elfordult és zavarában összehúzta magát.
- Ne haragudj, amiért nem mondtam el, de tudod már gyerekként is tetszettél nekem, csak féltem elmondani. Aztán az egyetemen először én is pszichológiát akartam tanulni, mint Reika, de mikor megtudtam, hogy te is az egyetemen vagy, így inkább azt a szakot választottam. Mikor mindkettőnket felvettek a rendőrségre, én könyörögtem ki, hogy ott dolgozhassak melletted!
- Hihetetlen, hogy végig ott voltál a közelemben és én ezt észre sem vettem! Akkor ezért nem tudtalak mindig zsigerből utálni téged.
- Ne haragudj rám Shusaku! - olyan bociszemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam haragudni rá. Meg akartam ölelni, de ellökött magától. - Nem szeretném, ha elkapnád és ne mehess be dolgozni. Tudom, hogy milyen fontos neked a munka!
- Most inkább aludj még egy kicsit. Meglásd, utána már sokkal jobban leszel!
- Na és mi lesz Ryota-val?
- Ne aggódj miatta, majd én vigyázok rá! - bólintott egyet, majd ismét elaludt. Mivel úgy gondoltam ha felébred biztosan éhes lesz, így neki álltam ebédet főzni. Valami olyat kellett kitalálnom, amit Ryota is meg tud majd enni. Emlékszem gyerekkoromban, mikor szomorú voltam a komornyikunk Koiwai mindig csinált nekem egy nagy tál marha curryt és pillanatok alatt minden bánatom elszállt. Így végül úgy döntöttem, hogy ezt készítem el. Szerencsére megvolt hozzá minden hozzávaló. Főzés közben időnként megnéztem, hogy Harumi felébredt-e, vagy szüksége van-e valamire. Szerencsére a láza kezdett lejjebb menni, így nyugodtan hagyhattam őt tovább aludni.
- Megjöttem! - rontott be Ryota a házba, mire az ujjamat a szám elé tettem.
- Halkabban, az anyukád alszik, nehogy felébredjen! Moss kezét, utána gyere ebédelni! - borzoltam össze a haját.
- Azt hiszem, most már jó kezekben hagyhatom Ryota-kunt! - lépett be az idősebb hölgy is a lakásba.
- Igen, köszönöm, hogy vigyázott rá, innentől majd átveszem.
- Csak nem maga lenne az a fiatalember, aki Harumi-channak udvarol? - kicsit zavarba jöttem, de végül kihúztam magamat.
- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok, Harumi barátja! Vagyis valami olyasmi. - hajtottam le a fejemet, mert éreztem, hogy el fogok pirulni.
- Felügyelő úr, azt hiszem magnál jobb kezekbe nem is kerülhettek volna ők ketten!
- Úgy gondolja?
- Hát persze. Ryota-kunnak már nagyon régóta szüksége van egy igazi apára és ahogyan elnézem maga igencsak megkedvelte a fiút.
- Mi tagadás, imádom a gyerekeket. Igaz senki sem nézi ki belőlem, de azt hiszem sokkal jobban örülnék egy családnak bármi másnál! - hiszen nekem gyakorlatilag soha nem volt igazi családom. Szülők akik igazán szeretik egymást és testvérek akikre mindig lehet számítani.
- Rendben, akkor én nem is zavarok tovább! - biccentettem a fejemmel, majd kiengedtem a nőt.
- Kész vagyok! - ült le Ryota a helyére. Szedtem neki egy nagy tállal a curryből és odatettem neki, hogy ehessen.
- Ezt edd meg szépen, utána játszunk egyet jó?
- Oké, papa!
- Mit mondtál? - kellemesen meglepett amit hallottam. Igazából nagyon jól esett, amiért így hívott engem.
- A mama szeret téged és te is a mamit, szóval ez azt jelenti, hogy az apukám leszel ugye?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - erre nem szólt semmit, csak az ölembe mászott és szorosan hozzám bújt. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, de nem sok sikerrel. Most először állok közel ahhoz, hogy végre lehessen egy családom, szóval ezt most nem szúrhatom el. - Majd én leszek az apukád és nagyon foglak téged szeretni! - simogattam a fejét, mire meghallottam, hogy halkan szuszog a vállamon. Felálltam és a szobába vittem, hogy le tudjam fektetni. Sajnos ez nem ment könnyen, mivel belém csimpaszkodott. Így végül vele együtt feküdtem le az ágyba és csak hamar engem is elnyomott az álom.

4.rész

Idegesen kapkodom ki a szekrényből a létező összes ruhámat, hogy találhassak valami megfelelőt, a mai ebédre, ahol be kell mutatnom az apámnak Harumi-t, mint a barátnőmet. Jó, tudom, hogy ez csak egy kamukapcsolat lesz, mégis félek attól, hogy kibököm neki, hogy valójában tényleg nagyon bejön nekem. Borzasztó ideges voltam, mert féltem a lebukástól.
- Shusaku, itt a ruhád! - jelent meg Hayato, egy fehér inggel, fekete nadrággal és mellénnyel.
- Nem lesz ez túl egyszerű?
- Csak egy ebédre mész, nem pedig randira! Vedd fel aztán siess, mert a végén még elkésel! - betuszkolt a fürdőbe, én pedig magamra kaptam a ruhámat, megigazítottam a hajamat, felkaptam a már előre megvásárolt rózsacsokrot és már indultam is Harumi házához. Útközben ezerféle variáció átfutott az agyamon, mit mondok majd apámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Miután megérkeztem, kiszálltam a kocsiból, majd a csokrot szorongatva, becsöngettem.
- Shusaku, végre egyszer időben jöttél? - hirtelen megszólalni sem tudtam. Csipkés fekete ruhában volt, ami tökéletesen kiemelte az amúgy is gyönyörű alakját. A fülében az általam vásárolt fülbevaló volt, ami csak még jobban felhívta a figyelmet a ruhájára.
- Ez a tiéd, hallottam, hogy a rózsa a kedvenced! - a kezébe nyomtam a csokrot, majd idegesen tördeltem tovább az ujjaimat.
- Soha nem voltál még ilyen figyelmes velem. Ugye tudod, hogy még nem az apádnál vagyunk, addig nyugodtan viselkedhetsz úgy, ahogyan szoktál.
- Igen, de te most a barátnőm vagy és amíg az vagy, addig úgyis akarok bánni veled, még ha ez az egész csak az apám miatt van! Szeretnék legalább addig úgy gondoskodni rólad, mintha valóban a barátnőm lennél! - hirtelen lecsukta a szemeit, majd láttam, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.
- Mond mi van veled? Hiszen te nem szoktál ilyen lenni!
- Ez tévedés. Azért nem vagyok ilyen, mert még nem találtam meg azt a nőt, akivel ilyen lehetnék. Legalábbis eddig a pillanatig, még nem! - elmosolyodtam, majd hagytam, hogy belém karoljon és úgy mentünk a kocsiig. Miután mindketten beszálltunk, indultunk is a Kitazawa ház felé. Útközben Harumi egy szót sem szólt csak bámult kifelé az ablakon. Kedvem lett volna magam felé fordítani az arcát és egy csókot nyomni, a rúzstól vöröslő ajkaira. Mivel inába szállt a bátorságom, csak rásimítottam a szabad kezemet az övére, amivel végre sikerült elérnem, hogy rám figyeljen.
- Ne haragudj, csak kicsit elbambultam. Mikor érünk már oda?
- Ennyire zavarna, hogy itt kell lenned velem? Vagy valami más oka van?
- Nem miattad, csak azon gondolkodtam, amit korábban mondtál nekem. Arról, hogy eddig a pillanatig, még nem találtad meg a nőt, akit szerethetnél. Mégis, hogy értetted?
- Mintha nem tudnád! - hirtelen lefékeztem, majd a kezembe vettem Harumi kezét. - Én azt szeretném kérni, hogy csináljunk a kamu kapcsolatból egy igazit! Fogalmam sincs, mit érzek irántad pontosan, de azt tudom, hogy mikor a közelemben vagy, hirtelen teljesen megváltozok és a szívem sokkal gyorsabban ver, mint általában szokott. Nem tudom, lehetne ezt szerelemnek nevezni, de most először érzek ilyet és ez nagyon megijeszt!
- Bele se gondoltam, hogy így érzel! Most annyira összezavartál ezzel! Mi lenne, ha erről inkább később beszélnénk? - mivel nem jutott eszembe más, így végül belementem. Ismét beindítottam a kocsit, ezúttal viszont nem álltam meg, egyenesen a házig vezettem. Miután megérkeztünk, leparkoltam és kisegítettem Harumi-t, a kocsiból.
- Menni fog? - néztem rá aggodalommal teli tekintettel, mire bólintott egyet.
- Csak bízz bennem! - vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.
- Megjöttünk! - kiabáltam be.
- Shusaku, isten hozott! Harumi-chan, te mit keresel itt? - döbbent le az apám, ami nagyon tetszett nekem.
- Azt mondtad hozzam el a barátnőmet, hát megtettem!
- Hiszen ez...
- Már majdnem két hónapja! Igazából a munka hozott össze minket! - erre az apám elmosolyodott, ami eléggé meglepett.
- Jaj lányom, ha tudnád mennyire örülök ennek! Tudtam, hogy egyszer még összehoz titeket ez a sok együtt töltött idő! - apám karon fogta Harumi-t, akit vonszolt is be a nappaliba. Szegény lány könyörgő tekintettel nézett rám, mire cselekednem kellett.
- Apa, hagyd csak majd én! - elhúztam mellőle Harumi-t, majd hagytam, hogy a lány belém karoljon. Hallottam a sóhaját, amiből azt a következtetést szűrtem le, hogy apám igencsak ráijesztett.
- Haruka, Reiji, gyertek le, megérkezett az öcsétek!
- Öcsi, mi megmondtuk, hogy nem is...- sétált le Reiji a lépcsőn, de amint meglátta Harumi-t, belé fagyott a szó.
- Neked is szép napot drága bátyám! Azt kértétek hozzam el a barátnőmet, hát megtettem! - kicsit közelebb húztam magamhoz a megszeppent Harumi-t, épp annyira, hogy azzal ne hozzam még kellemetlenebb helyzetbe őt.
- Harumi-chan, te lennél Shusaku barátnője? - csatlakozott a beszélgetéshez Haruka is, mire Harumi félénken bólintott egyet.
- Ez igazán érdekes lesz! - csapta össze a kezét Reiji, én pedig egyre idegesebb lettem. Eddig úgy tűnik bevették, hogy Harumi a barátnőm, de nem tudom meddig lesz ez így. Elengedtem Harumi-t, majd összekulcsoltam a kezünket. Nem szerettem volna, hogy kellemetlenül érezze magát. Bementünk az ebédlőbe, én pedig kihúztam Harumi székét, hogy leülhessen, majd be is toltam utána. Leültem mellé, majd ismét megfogtam a kezét. Úgy remegett, akár a kocsonya.
- Fiam, úgy tűnik Harumi-chan, nagyon jó hatással van rád. Korábban sosem viselkedtél így, most viszont egy igazi úriember vagy!
- Természetes, hogy így viselkedek vele, elvégre ő az a nő akit szeretek.
- Harumi-chan, mond csak hogyan szerettél bele az öcsénkbe? - kérdezte Haruka egy gúnyos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy most már itt a vég, de Harumi válasza letaglózott.
- Igazából már az egyetemen láttam benne valamit, amitől kitűnt a többiek közül. A betegségét követően pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszíthetem őt, igaz ezt nem hangoztattam. Őszintén nem tudom megmondani mit szeretek benne, talán hogy mellette mindig boldog tudok lenni. - nem erre a válaszra számítottam, mindenesetre nagyon meghatott. Nem tudom, hogy ezt csak megjátszotta vagy tényleg így érezne, de nem mertem rákérdezni nála. A testvéreim ezek után nem mondtak semmit, így a ebéd csendesen telt el. Miután végre végeztünk, már mentünk volna haza, de az apám nem engedte.
- Gyerekek, miért nem maradtok még, hiszen csak most jöttetek!
- Igen apa, de holnap munka van, Harumi-nak pihennie kell! Légy megértő és engedd, hogy hazavigyem!
- Rendben nem bánom, de azt akarom, hogy gyertek el legközelebb is! - na már csak az kéne, így is kellemetlen volt ez az ebéd, nem kell még több is. Mikor az apámnak végre sikerült elengednie minket, beszálltunk a kocsiba és már indultunk is Harumi lakása felé.
- Ne haragudj ezért az egészért! Már bánom, hogy belerángattalak!
- Nincs miért haragudjak. Igazából még élveztem is ezt a figyelmet! A testvéreid nem tűnnek olyan rossznak, mint ahogyan meséltél róluk.
- Csak azért mondod, mert nem ismered őket. Figyelj, amit az ebéd előtt mondtál...
- Igaz volt. Vagyis tényleg aggódtam érted, mikor beteg voltál.
- Tehát csak figyelmesség volt igaz?
- Nem annak mondanám. Shusaku, már megbeszéltük, hogy erre majd később térünk rá. Egyelőre nem akarok még erről beszélni. Na nem mintha nem jelentett volna semmit a vallomásod, de még nem érzem késznek magamat erre a beszélgetésre. Megértesz, ugye?
- Mint mindig! - húztam el a számat és felsóhajtottam. Mikor megérkeztünk, Harumi nem szállt ki azonnal a kocsiból.
- Shusaku, mivel megbíztál bennem és megosztottad egy titkodat, most én is megbízom benned és beavatlak egy titkomba.
- Mi lenne az?
- Gyere fel velem és megmutatom.
- Mármint a házadba?
- Még szép, máshol nem tudnám megmutatni neked! - nagyon meglepett azzal, hogy felhívott magához. Jó, persze elég régóta ismerjük már egymást, de sosem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Azt hiszem, ez egy jó alkalom arra, hogy végre elengedje magát és rájöjjön mit is érez irántam valójában. Kiszálltunk a kocsiból, majd felmentünk a második emeletre és bementünk a lépcsővel szemközti lakásba. A lakás nem volt nagy, csak egy fürdő, egy konyha, ami egyben nappali is volt, illetve egy szoba tartozott hozzá.
- Mama - szaladt ki a szobából egy kb 4 éves kisfiú és Harumi lábába csimpaszkodott, majd mikor meglátott engem elengedte és vadul kezdett rám pislogni. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, leguggoltam elé és kicsit összeborzoltam a haját.
- Mama, a bácsi a barátod? - nézett rá Harumi-ra, de helyette én válaszoltam.
- Igen az anyukád barátja vagyok, Kitazawa Shusaku!
- Na és szoktatok puszilkodni is? - súgta a fülembe, én pedig elmosolyodtam.
- Előfordult már! - súgtam vissza neki.
- Fúj! - elfordult, de hátra nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Szóval erről a titokról beszéltél? - súgtam hátra Harumi-nak.
- Ryota, ne fáraszd ki nagyon, rendben?
- Igen mami! - szóval Ryota? Nagyon aranyos neve van, bár nem igazán hasonlít Harumi-ra, a haját leszámítva. A kisfiú bevonszolt a szobába, ahol elkezdtünk játszani az autóival, majd megkért, hogy meséljek neki egy mesét. Az idő hamar elszaladt, a kis Ryota pedig elaludt. Alaposan betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából.
- Miért nem szóltál a fiadról? - sóhajtottam és leültem a kanapéra. Harumi odajött és a kezembe nyomott egy bögre teát.
- Ryota nem a fiam, hanem az unokaöcsém! - annyira meglepődtem, hogy kis híján félrenyeltem a teámat.
- Akkor miért te neveled?
- A bátyám nem akarta a gyereket, a szüleim pedig akik szigorú nevelést kaptak, ezt szégyellték, ezért a környezetünkben mindenki úgy tudja, hogy az én fiam. Igazából nem olyan rossz ez, szeretem Ryota-t és a szomszéd lakásban élő idős hölgy mindig vigyázz rá, mikor munkában vagyok.
- Mindenesetre aranyos kisfiú!
- Ahogy láttam nagyon jól bánsz vele és ez a Shusaku nagyon tetszett!
- Szeretem a gyerekeket és persze szeretnék is majd apa lenni! Egyébként, észrevetted, hogy kettesben vagyunk? - álltam fel, majd miután letettem a bögrét az asztalra, hátulról átöleltem a Harumi törékeny testét.
- Igen már rájöttem! - először próbált szabadulni, de végül feladta, így könnyű szerrel fordítottam őt magam felé.
- Harumi, ne félj tőlem! Soha nem tudnálak bántani, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem! - súgtam a fülébe, mire az arcából kifutott  a vér.
- Miért mondasz folyton ilyeneket nekem? Hiszen te akármelyik lányt megkaphatnád és...
- Azért mert téged szeretlek! - őszintén magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komoly amit iránta érzek, de azt hiszem saját magam előtt csak nem tagadhatom ezt le.
- Ezt most komolyan mondod? - felém fordult és újra ugyanazzal a pillantással nézett rám, szinte beleborzongtam.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom. Megbolondítasz te nő! - felsóhajtottam, majd magamhoz húztam. - De azt hiszem vállalom a kockázatot! - a kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Egy pillanatig azt hittem ellenkezni fog, de végül visszacsókolt. Néhány percig csak simogattuk a másik ajkát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a kanapéhoz sétáltam, majd Harumi-t magam után húzva mindketten a kanapén kötöttünk ki. Már épp ott tartottam, hogy kicipzározom a ruháját, mikor Harumi hirtelen felpattant a helyéről.
- Kérlek, most már fejezzük be! Azt hiszem neked is haza kellene menned, Hayato-kun már biztosan aggódik érted!
- Harumi, én csak...
- Jó éjt Shusaku! - hát ez nem úgy sült el, ahogy reméltem. Hiszen minden annyira jól ment, aztán hirtelen meggondolja magát? Végül azt tettem amit mondott és hazamentem. Hayato már aludt, én pedig csak levágódtam a kanapéra és azon gondolkodtam, vajon hol szúrhattam el egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

3.rész

Megigazítom a fekete nyakkendőmet, majd magamra kapom az öltönyömet. Ma van a tárgyalás napja, ezért minden erőmre szükségem lesz ahhoz, hogy a végén mi kerüljünk ki győztesen. 

- Ideges vagy? - hallom meg magam mögött Hayato hangját.
- Nem így fogalmaznék. Bár tény, hogy aggódom a vég kifejlet miatt. Szerinted van esélyünk nyerni?
- Biztosan. Te meg Harumi-chan nagyon jó páros vagytok! De a hajad nagyon nem illik egy tárgyaláshoz.
- Mi a baj vele? - a tükörbe néztem, de nem vettem észre semmi hibát. Ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Zselével kicsit le volt lapítva, a frufrum pedig jobb oldalra volt választva.
- Az, hogy már huszonöt éves vagy Shusaku, a hajad mégis olyan mint egy tinié! Miért nem kezdünk vele valamit még a tárgyalás előtt?
- Úgy érted vágjuk még jobban le?
- Akár az is lehet. Mindjárt hozom is az ollót! - na ettől egy kicsit megijedtem. Igazából az egyetem óta így hordtam a hajamat, ezért is féltem egy kicsit a változástól. Miután Hayato visszajött kiszedte a hajamból a zselét majd oldalt vágott belőle egy kicsit. Miután ezzel végzett belenéztem a tükörbe. Túlságosan is más volt mint eddig. A frufrum most szál egyenesen ott virított középen illetve rövidebb is volt mint eddig.
- Na, így már sokkal jobb. Most már tutira sikered lesz nála!
- Micsoda?
- Ugye nem gondoltad, hogy a tárgyalás miatt vágtam le a hajadat? Ezzel a felnőttesebb hajjal tuti le fogod nyűgözni Harumi-chant. - a francba, vajon honnan tudja, hogy tetszeni akarok neki?
- Hiszen ez nem is igaz!
- Shusaku, tudom mennyire tetszik neked, szóval ha azt akarod, hogy ne csak egy kamu kapcsolatod legyen, hanem egy igazi, azért tenned is kell!
- Szerinted ez majd segít?
- Biztos vagyok benne. Most inkább siess, nehogy elkéss! - bólintottam, majd kiléptem a házból és beszálltam a kocsiba. A bíróság, úgy egy órányira volt innen, így igyekeznem kellett. Miután megérkeztem láttam, hogy Harumi az óráját bámulja, feltehetőleg rám várt. Egyszerű virágmintás ruhában volt, amire egy fekete blézert vett fel.
- Nagyon sokat késtem?
- Igazából nem is... Shusaku? - a szemei megakadtak az arcomon, én pedig szégyenlősen lehajtottam a fejemet.
- Nem tetszik?
- De igen, csak alig ismertelek meg. Viszont nagyon jól áll ez az új frizura. Nagyon más lettél tőle! - felemeltem a fejem és elmosolyodtam.
- Harumi, szerinted győzhetünk? - erre közelebb jött hozzám és megfogta a kezemet.
- Shusaku, minden rendben lesz. Meglásd, lesöpörjük a nővéredet!
- Harumi  te nem ismered annyira, mint én!
- Bízol bennem? - ez a kérdés eléggé elgondolkodtatott. Fogalmam sincs bízhatok-e benne, mindenesetre nagyon igyekszem. Csak bólintottam egyet. - Akkor hidd el, hogy menni fog együtt. Ezért vagyunk barátok, nem?
- Igazad van. Most inkább menjünk be, mert mindjárt kezdünk! - bólintott, majd bementünk az épületbe. Kaptunk egy külön szobát, hogy ott várakozzunk. A szobába be volt szerelve egy kisebb tévé, onnan nézhettük végig a tárgyalást.
- Bocsi, a késésért!
- Te meg mi a fenét keresel itt? - Yosai Reika, Harumi barátnője már elég rég óta. Itt és most visszaszívom azon kijelentésemet, miszerint Harumi a legidegesítőbb nő a világon, mert Reika még rajta is túltesz. Folyton beleszól a munkámba, továbbá ő az egyetlen aki tisztában van azzal, mit érzek Harumi iránt. Na, nem mintha elmondtam volna neki, csak agy kurkász lévén ő mindig mindent jobban tud.
- Én hívtam ide. Az áldozat és az elkövető lányának is vallomást kell tennie, ezért ha bármi történne, jobb ha Reika is itt van.
- Szerinted a kis csajnak egy pszichológusra van szüksége?
- Hiszen az apja megölte az anyját, Shusaku!
- Egy kis beszélgetés, nem fog változtatni ezen! Honnan tudhatná, mi zajlott le annak a lánynak a fejében, mikor nem élte át ugyanezt!
- Tegyetek csak úgy, mintha itt se lennék!
- Kérlek Shusaku! - rám nézett és a pillantása szinte könyörgött nekem. Utálom, hogy nem tudok ellenállni neki.
- Rendben maradhat, de ha csak egyszer is ki meri nyitni a száját a tárgyalás alatt, ki fogom dobatni! - végül elkezdődött a tárgyalás. Először Haruka kezdte el vallatni a férfit, aki csak hebegett-habogott. Magamban imádkoztam, hogy szólja el magát, úgy talán hamarabb véget ér a tárgyalás. Sajnos erre végül nem került sor, Haruka arcán pedig megláttam azt az önelégült mosolyát. Ezután a lány következett. Elmondott mindent, amit csak tudott, majd kiszaladt a tárgyalóteremből. Ahogyan azt Harumi is megmondta, egyenesen idejött, majd köszönés nélkül ledobta magát mellénk.
- Kettesben hagynátok minket? - szólaltam meg végül.
- Shusaku, megígérted! - csattant fel Harumi.
- Csak beszélni akarok vele, talán azt sem szabad?
- Ne haragudj, majd később visszajövünk! - mindketten kimentek, én pedig közelebb csúsztam a lányhoz.
- Minden oké?
- Úgy nézek ki?
- Nézd, pontosan tudom milyen érzés anya nélkül élni, tisztában vagyok azzal mit érzel most.
- A te anyád is halott?
- Nem, diliházban van, de olyan mintha halott lenne.
- Biztos gáz érzés lehet.
- A tíz éves fiúnak, akinek lelépett az anyja és magára maradt az apjával és a testvéreivel akik utálják őt, tényleg pocsék érzés volt, de felnőtt férfinak már nem. Tovább tudtam lépni ezen, szóval neked is menni fog. Vannak más rokonaid?
- Igen, a nagynénémékhez kerülök vidékre! A tesóid tényleg ilyen gázok?
- Az nem kifejezés. A nővérem épp az előbb vallatott ki téged.
- Az a nővéred volt? Hát nem lennék a helyedben, az tuti. A pillantásától rendesen kirázott a hideg.
- Rám mindig így néz, ha ez megnyugtat.
- Az a csaj akkora mázlista!
- Milyen csaj?
- A rövid barna hajú. Mit meg nem adnék egy olyan pasiért, mint amilyen te vagy!
- Honnan veszed, hogy együtt vagyunk? - motyogtam zavaromban.
- Elég csak rád nézni. Ahogyan figyelted őt, az mindent elárult.
- Szerinted milyen vagyok?
- Hát egy zsaruhoz képest egész normális. Egyébként a nevem Karin!
- Kitazawa Shusaku vagyok, nagyon örvendek! Karin-chan hidd el, már nem lesz semmi gond! - elég rendesen elbeszélgettük az időt és csak arra eszméltem fel, hogy az egyik őr bejön a szobába.
- Kitazawa-san, kérem jöjjön velem!
- Mi történt?
- Most hirdetik ki az ítéletet és a bíró határozott kérése volt, hogy maga is legyen jelen!
- Rendben van. Karin-chan, te addig maradj itt, jó? - bólintott egyet, én pedig követtem az őrt.
- Harumi, vigyázzatok a lányra!
- Mi történt Shusaku?
- Eljött az igazság pillanata! - mikor beléptem a terembe, biccentettem egyet a fejemmel és elfoglaltam a helyemet.
- A bíróság ítéletet hirdetett, miszerint a vádlottat tíz év szabadságvesztéssel büntetik! - láttam, ahogy Haruka arcáról lehervad a mosoly és ez egy kicsit jólesett. Odamentem a férfihoz, megbilincseltem, majd hagytam, hogy az őrök elvezessék.
- Most örülsz? - jött oda hozzám a nővérem.
- Tény, hogy ez a nagy Kitazawa Haruka első sikertelen ügye! Egyébként én nem te vagyok, ezért nem is fogok kérkedni vele, ahogy te szoktál! Még ha szívem szerint ezt tenném, a nővérem vagy, ezért inkább magamba fojtom.
- Bárcsak az anyáddal mentél volna! Miért nem tudtál te is vele menni, akkor talán ez az egész meg se történt volna! Nem mondom, hogy azt akartam, hogy beteg legyél, de reménykedtem benne, hogy miután kijössz a kórházból, az anyáddal maradsz és végre nem teszed tönkre az életünket! - na ez igazán szíven ütött. Bárcsak ne kellett volna hallanom mindazt, amit Haruka mondott nekem.
- Ezt egyszer még nagyon meg fogod bánni Haruka! Lesz még olyan alkalom, amikor majd vissza akarod szívni ezeket a mondatokat, de akkor már túl késő lesz! Mondjak valamit? Hála neked rájöttem, hogy vannak akiket még a gyilkosoknál is jobban utálok: A testvér gyűlölőket! - azzal ott is hagytam őt. Nagyon dühös voltam és fájt, hogy ezt kellett hallanom a nővéremtől. A kocsiba siettem, majd rácsaptam egyet a kormányra. Legszívesebben sírtam volna, de tartottam magam.
- Shusaku, mi van veled? - ült be mellém Harumi és elkezdte simogatni a hátamat.
- Nincs semmi, ne aggódj!
- Ennyivel nem rázol le. Kérlek bízz meg bennem!
- Csak a nővérem mondott valami olyat, ami borzasztóan fájt és most úgy érzem, lassan egyáltalán nem lesz családom! - bár azt mondtam tartom magamat, de mégse bírtam és kibuggyantak a könnyeim. Utoljára a betegségem idején sírtam el magam, amikor már nem bírtam elviselni azt az örökös fájdalmat.
- Shusaku, kérlek mond el mi van veled! Nagyon szeretnék neked segíteni, de így nem fog menni!
- Harumi, azt szeretnéd, hogy bízzak benned, ezért amit most elmondok neked, kérlek maradjon közöttünk. Te vagy az első, akinek ezt elmesélem.
- Ennyire rossz dolog?
- Haruka és Reiji, csak féltestvéreim. Az apám meg az anyám szerették egymást, ezért összeházasodtak és ebből a kapcsolatból születtem meg én. Ezért utál engem Haruka és Reiji! Nem bírták elviselni, hogy az apjuk beleszeretett valaki másba és, hogy ennek lett egy eredménye is, mégpedig én.
- Nem is tudom mit mondhatnék erre. Biztos nem lehetett ez könnyű neked. Ha van bármi, amivel segíthetnék rajtad, akkor csak mond meg.
- Maradj mellettem Harumi! Jelen pillanatban, te vagy az egyetlen, aki meghallgat és aki nem vágja azt a fejemhez, hogy túlreagálom a dolgokat.
- Emlékszel, tegnap azt mondtam idő kell nekem, hogy átgondoljam hajlandó vagyok-e eljátszani az apád előtt azt, hogy a barátnőd vagyok. Most már nincs semmi amit át kellene gondoljak. Shusaku, arra a kis időre, leszek a barátnőd! - hirtelen fel sem tudtam fogni amit mondott. Kellett egy kis idő, mire leesett a dolog. Hirtelen olyan boldog voltam, mint eddig még soha.
- Nem is tudod mennyire hálás vagyok neked Harumi. Most csukd be a szemed! - már nem kérdezett vissza, csak lecsukta a szemeit, én pedig nem hezitáltam, csak az ajkára nyomtam az ajkamat. Nem volt ebben a csókban szenvedély, még csak igazi csóknak se volt mondható, inkább egy köszönöm csók volt. Harumi nem húzódott el rögtön, inkább hagyta magát.
- Ez meg mi volt? - eléggé zavarban volt, mire elmosolyodtam.
- Csak gondoltam jobb ha elpróbáljuk! - erre mindketten elnevettük magunkat. A tárgyalás hosszú volt és fárasztó, de a vége azért mégiscsak jól alakult. Már csak azt a családi vacsorát kell túlélnem és minden rendbe fog jönni.

2.rész

Halvány lila gőzöm sem volt, honnan szerezhetnék egy kamu barátnőt, egy héten belül. Annyira idióta vagyok, de mégsem engedhetem, hogy a testvéreim jöjjenek ki jól ebből a helyzetből. Hazamentem, hátha Hayato-nak lesz valami jó ötlete, amivel segíthet nekem.
- Gyorsan végeztél! - jelent meg Hayato félmeztelenül és csapzott hajjal.
- A pokolba is a testvéreimmel! Én mondom neked, örülhetsz, hogy egyke vagy!
- Már megint mivel idegesítettek fel?
- Azt mondták apámnak, hogy barátnőm van, ezért egy héten belül kerítenem kell egy csajt, aki hajlandó eljátszani, hogy ő a barátnőm!
- Te annyira idióta vagy! Komolyan képes vagy ezért parázni? Kérd csak meg Harumi-chant, róla még a hülye is elhinne, hogy összejönne veled.
- Ez ki van csukva! Kizárt, hogy kibírnék vele egy kapcsolatot!
- Hiszen ez csak kamu kapcsolat! - be kellett látnom, hogy teljesen igaza van. Harumi-nál normálisabb lányt, úgyse fogok találni. Holnap rá is fogok kérdezni, remélem belemegy és nem hagy engem a pácban.

*Másnap*

Szerencsére ma az esti műszak volt az enyém, így jobban át tudtam tanulmányozni, a mostani esetet. Még mindig kétségeim voltak afelől, hogy a férj valóban ártatlan-e. Úgy döntöttem, felhívom Harumi-t, hogy segítsen be ő is.

- Mi van Kitazawa? Reggel nyolc van és szeretnék még aludni!

- Gondoltam eljöhetnél dolgozni az új ügyön, pedálgép kisasszony!

- Muszáj? Adj fél órát és ott vagyok! - miután a hívást letudtam, magamra kaptam a melegítőmet, majd összedobtam magunknak egy kis reggelit. Hayato, már elment az iskolába, így az egész ház a miénk volt. Már jó előre elterveztem mindent. Annak érdekében, hogy kevésbé bántsam őt meg, úgy teszek, mintha szerelmes lennék belé és így kérem meg, hogy legyen a barátnőm. Így legalább igazi kapcsolat lesz és megúszom újabb hazugságok nélkül. Mikor végeztem a palacsintával, megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót és Harumi-val találtam szemben magamat.

- Épp jókor, már kész a reggeli!

- Mióta szoktál te reggelit készíteni?

- Ha már kora reggel iderángattalak, ennyit megérdemelsz!

- Nos, köszönöm, éppenséggel még nem volt időm reggelizni. - beengedtem, ő pedig leült a kanapéra. Elővettem két tányért, rátettem két-két palacsintát, majd nyomtam rájuk tejszínhabot és tettem a tetejére néhány szem epret. Rátettem őket a tálcára, a két bögre kávé mellé és a szobámba mentünk.

- Azt hiszem, most először járok a szobádban. Nagyobb mint képzeltem.

- Hayato-nak nem kellett a nagyobb szoba, ezért én költöztem be ide. Tessék ezt megenni! - a kezébe nyomtam az egyik tányért és bögrét, ő pedig hozzálátott.

- Ez nagyon finom! Nem is értem miért nem főzöl gyakrabban.

- Talán azért, mert minden időmet elveszi a munka. Bár tény, hogy szeretek főzni. Valójában nem csak a munka miatt akartam beszélni veled. Igazából szerettem volna kérdezni valamit.

- Micsodát?
- Éreztél már valaha is többet irántam?
- Ez meg miféle kérdés, te idióta! - felállt a helyéről és elfordult, én viszont nem engedtem neki és hátulról átöleltem.

- Én többet érzek irántad, már elég rég óta. Szeretném, ha a barátnőm lennél! - éreztem, ahogy remeg a karjaim között. Bár nem láttam, de magam elé tudtam képzelni a rémült tekintetét. Éreztem, hogy a tenyere az enyémre simul, majd szépen lassan, lehámozta magáról a kezeimet.

- Kérlek ne mondj ostobaságokat! Hiszen soha nem néztél rám úgy! - a szemei könnybe lábadtak, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Most először láttam ilyennek. Még akkor is tartotta magát, mikor több ízben leordítottam a fejét, a betegségem idején. Nem gondolkodtam, csak gyengéden magamhoz öleltem.

- Ne haragudj, de kétségbe vagyok esve! Ha nem találok egy lányt, aki az apám előtt azt mondja, hogy szeret engem, akkor megint annyira megalázott leszek!

- Szóval ezt szeretted volna kérni tőlem? - bólintottam, majd visszaültem az ágyra.

- Talán hülyeség volt, hisz már annyit segítettél nekem.

- A betegségedre gondolsz?

- Többek között arra is.

- Hihetetlen, hogy kiraktad ezt a képet! - láttam, ahogyan mosolyogva nézi a képet, ettől pedig jobb kedvem lett.

- Ez az egyetlen közös képünk, szóval gondoltam kiteszem. Bár elég ijesztően festek.

- Szerintem inkább aranyosan. Emlékszem, hogy az elején csak pamacsokban akart visszanőni a hajad, ezért egy évig szenvedtünk, mire végre normálisan nőtt tovább.

- Ne is mond! Úgy néztem ki, mint egy bárány!

- Viszont aranyos bárány. Visszatérve, ennyire komoly a dolog?

- A testvéreim bebeszélték az apámnak, hogy van barátnőm, én pedig megerősítettem, mert nem akartam, hogy megint ők legyenek azok, akik jól jönnek ki belőle. Ne haragudj, hogy így viselkedtem!

- Nem haragszom.

- Hülyeség volt ezt kérnem tőled, hiszen már annyit segítettél nekem!

- Még átgondolom. Most inkább beszéljünk a munkáról.

- Oh igen, megjött a házkutatás eredménye és úgy tűnik igazam volt. A kötélen megtalálták a férj ujjlenyomatát, vagyis tényleg ő a gyilkos! - ökölbe szorult a kezem és legszívesebben a falba ütöttem volna. Mindig is utáltam a gyilkosokat, pláne azokat, akik nőket gyilkolnak. Az ilyenek nem érdemlik meg, hogy férfinak nevezzék magukat. Úgy belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, mikor Harumi keze rásimult az enyémre.

- Mire gondolsz most? Néha olyan szívesen belelátnék a fejedbe Shusaku!

- Undorodom az ilyen alakoktól! Mégis, hogy volt képes megölni azt, aki le akarta élni vele az életét?

- Sokféle ember van a világon, mind másképp gondolkodik. A jelentésben az állt, hogy a férj féltékeny volt, amiért a felesége sikeresebb volt a munkában.

Ez nem lehet indok arra, hogy megölje a feleségét. Mindent el fogok követni, hogy élete végéig a börtönben rohadjon!

- Talán le kéne nyugodnod a munka előtt. Mi lenne, ha elmennénk sétálni?

- Igazad van, egy kis séta nem fog ártani. - felálltam és akkor vettem észre, hogy Harumi fülében megcsillant a fülbevaló, amit én vettem neki.

- Úgy tűnik, használod a fülbevalót!

- Viccelsz velem? Már egy jó ideje vágytam erre a fülbevalóra, szóval természetes, hogy hordani fogom a továbbiakban is.

- Ennek örülök, mert tényleg jól áll neked. Akkor mehetünk?

- Azt hittem, már nem kérdezed meg! - végül a parkban kötöttünk ki. Kicsit furcsa volt a szituáció, hisz ritkán vagyunk kettesben munkaidőn kívül, ha pedig mégis, a közeli bárba megyünk inni valamit. Persze ettől eltekintve csodás napot töltöttünk együtt. Az igazat megvallva nem voltak soha barátaim, kivéve egy lányt az általános iskolából, aki mindig megvédett, mikor a többiek piszkáltak. A hajam akkoriban eléggé göndör volt, ezért az osztálytársaim mindig báránykának csúfoltak. Mivel nagyon gyáva és gyenge voltam, nem tudtam megvédeni magamat. Azonban az egyik nap, egy kislány az osztályból kiállt mellettem és elüldözte a fiúkat. Nagyon hálás voltam neki. Össze is barátkoztunk, de aztán valamiért a szülei kivették őt az iskolából és soha többé nem láttam. Igazából már a nevére sem emlékszem, de az biztos, hogy soha nem felejtem el neki amit tett értem. Mikor a kezelések után a hajam csak pamacsokban akart visszanőni, újra megkaptam, hogy egy bárány vagyok és ez nagyon nem tett jót az önbizalmamnak. Aztán Harumi megvédett és többet nem piszkáltak. Valahogy kínosnak éreztem, hogy csak lányok képesek engem megvédeni, talán egy részről ezért is döntöttem úgy, hogy rendőr leszek, mert ők erősek és nem szorulnak mások különösképpen nem nők védelmére, épp ellenkezőleg ők maguk védik meg a nőket. Másrészről pedig utálom a gyilkosokat és szívem szerint mindnek visszaadnám azt a kegyetlenséget, amit ártatlan embereknek adtak. Mikor visszazökkentem a gondolatvilágomból, láttam, hogy Harumi csak merengve nézi, a naplementét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve játszani kezdtem, a kezén lévő karkötővel, amit nagy becsben tart, mivel az anyjától kapta és van valami különös varázsereje. Én abszolút nem hiszek az ilyenekben, de ő tegye csak nyugodtan. Mikor észrevette mit csinálok, lehajtotta a fejét és mélyen a szemembe nézett. Olyan átható és gyönyörű a pillantása, hogy képtelen vagyok nem odafigyelni rá.
- Mire gondolsz?
- Csak arra, hogy mindig mikor bántottak, egy lány védett meg és ez annyira kellemetlen.
- Már miért lenne az? Azért segítettem, mert szükséged volt rá! Egyébként is barátok vagyunk, nem? - barátok? Érdekes, hogy ő így látja a kapcsolatunkat. Igazából én nem is tudom mit gondoljak erről. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és mélyen a szemébe néztem.
- Csukd be a szemed!
- Miért? - kicsit arrébb csúszott, de én kötöttem az ebet a karóhoz.
- Csak csukd be! - behunyta a szemét, én pedig a kezembe fogtam az arcát. Már épp ott tartottam, hogy megcsókolom, de mégse tudtam megtenni. Ehelyett nyomtam egy puszit az arcára, majd a kezemet végigsimítottam azon a ponton. Mikor kinyitotta a szemét, láttam az arcán a zavartságot.
- Ezt meg miért?
- Én, nem is tudom! - hebegtem, mert értelmesebb dolog nem jutott az eszembe.
- Na, jó, menjünk vissza az őrsre, mert még ki kell adnunk az elfogató parancsot. - felálltunk, én pedig összekulcsoltam a kezünket. Olyan puha és selymes volt a bőre. Kíváncsi voltam, vajon a teste többi részén is ilyen-e. Mondjuk ha rá tudnám venni, hogy had simíthassam végig a kezem a nyakán, talán választ kapnék a kérdésemre. Bár kétlem, hogy belemenne, de a remény hal meg utoljára.  Már az őrs épülete előtt voltunk, mikor megcsörrent a mobilom.
- Öcsi, képzeld hamarosan újra találkozunk!
- Mit akarsz ezzel Haruka?
- Én lettem a védő ügyvédje a férfinak akit készültök letartóztatni, hát nem remek? - ugye most szórakozik velem? Már megint el kell viseljem azt az idétlen vigyorát, mikor közli velem, hogy már megint ő nyerte meg az ügyet. Dühösen kinyomtam a mobilt, majd miután elengedtem Harumi kezét, előre mentem.
- Kikuchi! - emeltem fel a hangom, mire a nálam fiatalabb fiú odasietett hozzám.
- Hívattál főnök?
- Ma velünk jössz! A férfinak akit letartóztatunk, van egy veled egyidős lánya, akit neked kell vigasztalnod, megértetted? - nagyon ideges voltam, bár nem rajta akartam levezetni a feszültséget.
- Kikuchi-kun nem megy sehová! - hallottam meg magam mögött Harumi hangját. - Ez is a munkánkhoz tartozik, szóval ezt nekünk kell elintézni. Megértem, hogy dühös vagy a nővéred miatt, de kérlek most nyugodj meg!
- Honnan tudod, hogy vele beszéltem?
- Mert csak akkor szoktál ilyen ideges lenni, mikor a testvéreiddel beszélsz.
- Ne haragudj, de nagyon dühös vagyok! Megint végig kell nézzem, ahogyan a földbe tipor, mint általában.
- Figyelj, megértelek téged, de higgadtnak kell lenned. Így, hogy akarsz majd megjelenni a bíróságon? Azt mondod a nővéred lenéz téged, hát tegyél ellene! Tudom, hogy együtt megnyerjük ezt az ügyet! - a vállamra tette a kezét, engem pedig újra elfogott ez a különleges érzés. Másra sem vágytam, csak arra, hogy magához öleljen és úgy nyugtasson meg.  Végül Kikuchi nélkül, egy másik rendőrrel együtt mentünk a házhoz.
- Hirota Kosuke, letartóztatom a feleségének meggyilkolásáért! - ejtettem ki egymás után a szavakat, mint valami robot. Nem szeretem, ha az ilyen helyzetekben az emberek leolvassák az arcomról az érzéseket. Gyűlölöm, ha gyengének tartanak.
- Kérem, ez biztos valami félreértés!
- Bármi, amit mond vagy tesz, felhasználható maga ellen a bíróságon! - hagytam, hogy a velünk lévő rendőr megbilincselje, én ugyanis képtelen voltam rá. Olyan kétségbeesetten könyörgött, hogy a gyomrom is összeszorult. Inkább fogtam magam és a kocsihoz siettem.
- Shusaku, mi bajod? - jött oda hozzám Harumi, mire magamhoz öleltem. Az arcomat a vállába nyomtam, ezzel is enyhítve ezt a borzasztó érzést.
- Tudom, hogy megérdemli a börtönt, de mégis annyira sajnálom őt! Hiszen biztos vagyok benne, hogy hosszú ideig a rácsok mögött lesz és ilyen idősen ki tudja meddig fogja húzni!
- Most először látlak aggódni valakiért és azt hiszem tetszik ez a Shusaku!
- Ne hidd azt, hogy ilyen vagyok! Ez csak kivételes alkalom!
- Nem hiszem, hanem tudod, hogy legbelül ilyen vagy, csak nem szeretnéd kimutatni! Mi lenne, ha inkább elmennénk inni? Még van egy teljes óránk mielőtt vissza kell mennünk.
- De csak mert, rám férne most egy ital! - beültünk a kocsiba, majd egyenesen az őrs közelében lévő bárba mentünk. A helyet egy negyvenes nő Saki vezeti, ő a mi lelki szemetesünk. Ha rossz kedvünk van, nála beszélünk ki mindent.
- Nincs még egy kicsit korán az italozáshoz?
- Saki-san, ha tudná milyen borzasztó napon vagyok túl, nem ezt mondaná!
- Shusaku úgy érti, hogy megint találkoznia kell a nővérével, egy új tárgyalás során.
- Shusaku-kun, már megint túl reagálod a dolgokat, igazam van?
- Egyáltalán nem. Különben sem én kértem, hogy ő legyen a védőügyvéd.
- Jól sejtem, hogy van más oka is a letörtségednek? - kitöltött nekünk egy-egy pohár sört, én pedig mesélni kezdtem.
- Le kellett tartóztassak egy idős embert, de nem úgy ment, ahogyan azt szerettem volna. Tudom, hogy megérdemli amit kap, de akkor is bűntudatom van!
- Emlékszem, mikor először jártál itt azt mondtad azért akartál rendőr lenni, hogy megbüntethesd azokat, akik ártatlanok bántanak, vagy tévedek?
- Nem, de akkor is rosszul érzem magam emiatt!
- Azt hiszem inkább kettesben hagylak titeket hátha Harumi-chan tud majd hatni rád! - azzal valóban egyedül hagyott minket.
- Shusaku, ne érezd rosszul magadat egy idegen miatt. Ha ezzel hergeled magad, attól nem lesz jobb.
- Harumi, szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Micsodát?
- Lennél a barátom? Úgy értem igazi barát. Aki ott van velünk, mikor magányosak vagyunk és vele bármit meg tudunk beszélni. Szeretnél a barátom lenni? - hogy én mekkora idióta vagyok! Pedig igazából csak meg akartam mondani neki hogy mennyire vonzódom hozzá erre tessék.
- Igen Shusaku, szeretnék a barátod lenni!  - azt hiszem egyelőre megelégszem ennyivel, ameddig rá nem jövök mit érzek iránta.

1.rész

Mindig is imádtam mikor az emberek azt kérdezték tőlem"Milyen érzés harmadik gyereknek lenni?". Mégis miért nem veszik észre, mennyire idegesít a téma. Talán akartam én harmadik gyerek lenni? Vagy úgy egyáltalán megszületni? Igazából utálok én lenni a harmadik a tökéletes bátyám és nővérem mögött. Az emberek többsége főleg a kollégáim szerint csak felfújom a dolgot. Most komolyan, mit lehet ezen felfújni? Utálok harmadik gyerek lenni? Igen. Érdekel ez valakit? Hát persze, hogy nem. Elvégre ki a fene törődik egy huszonöt éves kölyök véleményével? Tiszteletet egyedül a munkahelyemen kapok. Nem hiába tanultam annyit az egyetemen és szenvedtem végig azt a négy évet. Most a Tokiói rendőrség fő parancsnoka vagyok, sok embert kell nekem irányítanom. Miután leparkoltam a kocsimat be is léptem az őrsre. Egész csicsás egy épület kívülről, kár, hogy ez a belsejéről már nem mondható el. Az irodám nagyon kicsi, örülök, hogy elférek benne.
- Jó reggelt mindenkinek! - léptem be a nagyterembe, ahol a nyomozók már lázasan dolgoztak.
- Reggelt, főnök! Az asztalodon van a ma reggeli jelentés! Ma még a szokásosnál is előbb bent volt! - Kurosaki az utolsó mondatot már a fülembe suttogta, hogy a többiek ne hallják meg. A srác az egyik legfőbb bizalmasom, szóval teljes mértékben megbízom benne.
- Az a kis pedálgép, tudja, hogy kell bevágódni a nagy főnöknél! - Elvettem az asztalról a ma reggeli újságot és azzal együtt bevágtattam az irodába.
- Kitazawa, késtél, mint általában! - háttal ült nekem, de még így is magam elé tudtam képzelni azt a gúnyos mosolyát.
- Hányszor mondjam el neked, nem én kések mások érkeznek túl korán!
- Mondhatod akár ezerszer is, nem változtat a dolgon! - megfordult a székkel, vállig érő barna haja, pedig csak úgy suhant utána. Sugihara Harumi valószínűleg a valaha élt legidegesítőbb nőszemély, akit ez a föld a hátán hordott. Legnagyobb sajnálatomra, már az egyetem óta ismerem, hiszen csoporttársak voltunk. A kapcsolatunkat valahogy az ellenség és barát közé tudnám helyezni. Nem vagyunk barátok, de amikor kell, kisegítjük egymást.
- Ma valahogy olyan más vagy!
- Oh, a hajam tényleg nem áll úgy, ahogy kellene! - a hajam sötétbarna, szinte már fekete és elég rövid. A frufrumat mindig a jobb oldalra fésülöm, hogy látszódhasson az arcom. A bátyám szerint, így könnyebb nőket fogni. Persze, nálam ez is másképp történik. A nők odajönnek hozzám és összecsipkednek, de ennyi. A pufók arcom áldás és átok is egyben.
- Nem, de úgy tűnik az egód ma a szokásosnál is nagyobb!
- Talán tehetek én róla, hogy szépnek születtem?
Tényleg, ha felvennél egy parókát, senki se hinné el, hogy pasi vagy.
- Hányszor mondjam még el neked, hogy ne nevezz lánynak! - kiabáltam le a fejét, de ő csak tovább nevetett.
- Hoztam neked is kávét! - nyomta a kezembe a bögrémet.
- Köszönöm! - lenyugodtam és rámosolyogtam. Tény, hogy idegesítő, de attól még kedvelem őt.
- Beleolvastam a jelentésekbe és találtam egy érdekes esetet. Egy idős férfi feleségét holtan találták, de senki se tudta eddig kideríteni, hogy ki volt a gyilkos.
- Hmm, ez valóban érdekes. Mit szólsz Sugihara, körbeszaglászunk egy kicsit? - bólintott egyet, majd magunkra kaptuk a kabátunk.
- Főnök, hová mentek? - állta el az utamat Kikuchi, aki még új volt itt.
- Kihallgatáson leszünk, ha a nagyfőnök kérdezné! - kisétáltunk az őrsről és beszálltunk a szolgálati kocsiba.
- Fura vagy ma! Szinte soha nem fordult még elő, hogy te magad mentél volna egy kihallgatásra, inkább behívattad a gyanúsítottat!
- Igen, de ez elég érdekes eset és szeretem a kihívásokat. Jut eszembe, munka után nem megyünk el inni valamit?
- Viccelsz velem? Mióta vagyunk ilyen jóban?
- Ez nem vicc! Hiszen hétvégenként is együtt szoktunk inni.
- De most nincs hétvége!
- Tudom, viszont szükségem van valami erősre!
- Nem bánom, rábeszéltél, de csakis munka után. - Miután megérkeztünk a megadott címre, bekopogtattunk. Egy ötven év körüli, őszes-fekete hajú férfi nyitott ajtót.
- Kitazawa Shusaku felügyelő vagyok, ő pedig a társam, Sugihara Harumi! A felesége halálával kapcsolatban szeretnénk beszélni magával! - felmutattam a jelvényemet, hogy bizonyíthassam az igazamat.
- Jöjjenek csak be! - beengedett minket, mi pedig a nappaliban lévő kis fekete kanapéra ültünk.
- Kérem mesélje el mi is történt pontosan! - Épp csak hazaértem, a feleségem pedig a lépcső előtt feküdt és már nem lélegzett. Bevitték a kórházba, de már nem tudták őt megmenteni.
- Megpróbálta újraéleszteni?
- Természetesen igen, de nem használt.
- Hol tartózkodott, mikor az incidens történt?
- A munkahelyem.
- Meg tudja ezt valaki erősíteni?
- Az alkalmazottak igen! - a hangjában bizonytalanság volt, mintha maga se hinné el, amit az előbb mondott. Azt hiszem a lényegre tapintottam. Miután végeztünk, Harumi és én a kocsiban beszéltük át a hallottakat.
- Szerintem a férj nyakig benne van a dologban.
- Nem hinném, a nő nyakán kötélnyomok voltak, biztosan öngyilkosságra készült! - Harumi előkereste a jelentést, majd képeket mutatott nekem a nőről. A képeken egyértelműen látszott a kötélnyom a nyakán.
- Miért olyan biztos ez? Akár gyilkosság is lehetett. A tettes az áldozat nyaka köré tekerte a kötelet, így könnyen meg tudta fojtani. A vérzés pedig az oxigén hiánya miatt megpattant ér miatt következett be. Különben is, valahogy nem áll össze nekem a férj története.
- Sajnos nincs a kezünkben semmiféle bizonyíték, így mindössze annyit tehetünk, hogy megvárjuk a házkutatás eredményét! - már épp megosztottam volna a gyanúmat a férjről, mikor megszólalt a mobilom.
- Öcsi, nahát végre hajlandó voltál felvenni, azt az ostoba telefont? - hallottam meg a vonal másik végén a bátyám hangját. Na, már csak ő hiányzott, kellett nekem felvennem a telefont.
- Mit akarsz Reiji?
- Apánk és Haruka várnak már haza! Az öreg szeretne gratulálni neked!
- Mégis mihez?
- Nem mindegy? Ha végre hazatolod a feneked, akkor meg fogod tudni! - dühösen nyomtam ki a mobilt. A múltkori után még beszélni akar velem? Hisz eleve azért költöztem el, mert már minden a testvéreimről szólt, most meg hirtelen gratulálni akar? Ugyan minek? Kétlem, hogy a munkámról lenne szó.
- Miért érzem azt, hogy ma nem megyünk sehová?
- Az apám látni akar, szóval el kell halasztanunk a programunkat. Még mielőtt elfelejtem, ez a tiéd! - vettem elő egy kis kék dobozt és a kezébe nyomtam.
- Mi ez?
- Csak nyisd ki! - kinyitotta és kivette belőle, a pár apró gyémánt fülbevalót.
- Ez az a fülbevaló, amit a kirakatban láttam?
- Néhány napja a srácokkal arrafelé jártam és megláttam ezt. Eszembe jutott, mennyit hisztiztél ezért a fülbevalóért, ezért gondoltam megveszem neked.
- Köszönöm Shusaku! - maga felé fordította az arcom jobb felét és egy puszit nyomott rá. Bár nem vettem észre, de érzetem, hogy a fülem tövéig elpirultam. A fenébe, miért kell ezt a hatást kiváltania belőlem. Vagyis, miért pont neki? Hiszen nem is szeretem őt!
- Na jó, visszaviszlek az őrsre, én pedig lelépek. Akkor, majd holnap találkozunk! - visszavittem Harumi-t, majd bepattantam a kocsimba és hazamentem. Egy kis lakást bérelek Hayato-val, akit még a kórházban ismertem meg, mikor beteg voltam. Hogy pontosan mi volt a bajom, arról nem szeretek beszélni. Ugyan kinek lenne kedve arról beszélgetni, hogy húsz éves korában rákos volt? Leukémiám volt és egy teljes évig harcoltam a betegség ellen. Ezekben az időkben ismertem meg az akkor középiskolás Hayato-t, aki szintén ebben a betegségben szenvedett és sok támogatást kaptam tőle. Senkinek sem kívánom azt, amin keresztül kellett menjek. A betegséget már csak képek őrzik, mint az, amelyiken kopaszon és halál sápadt arccal ülök egy kerekes székben Harumi mellett, aki épp a vállamra dőlve mosolygott rám. Bevallom gyűlöltem így kinézni, mégis ez a kép van az éjjeli szekrényemen. Miért is? Nos, ez az egyetlen kép, amin Harumi meg én együtt vagyunk, ezért különleges a számomra. Akkoriban rengeteget segített nekem, a tornáknál is ott volt velem, plusz elviselte az összes kirohanásomat. Nagyon hálás vagyok neki ezért, így megígértem magamnak, ha bármikor segítségre lenne szüksége, kérés nélkül azonnal ugrani fogok, hogy segíthessek neki. Elvégre ő is kérés nélkül lett az ápolónőm, egy éven keresztül. Visszakanyarodva Hayato-ra, miután mindketten elmehettünk a kórházból, megkértem apámat, hogy hálából amiért támogatott, fizesse ki az egyetemi tandíját. Miután az utolsó veszekedésünk után elköltöztem otthonról, Hayato befogadott, így most ketten lakunk, az apró kis lakásban.
- Megjöttem! - kiabáltam be, hátha Hayato már otthon van.
- Üdv itthon! Máris hazaértél? Hiszen még csak három óra!
- Igen, de mára már nem volt több munka. Kérhetek tőled egy szívességet?
- Persze, miről lenne szó?
- Előkészítenél nekem egy öltönyt, meg egy inget?
- Mire kell az neked?
- Az apámék azt akarták, hogy menjek át hozzájuk vacsorára!
- Akkor jobb, ha most elmész zuhanyozni, majd én előkészítem a ruhádat.
- Mire is mennék nélküled! - bevágtattam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Mire végeztem, a szobámban már elő volt készítve egy fekete öltöny, fekete inggel és nadrággal. Magamra kaptam a ruhákat, majd a szemem rátévedt arra a bizonyos képre. Úgy nézhettem ki, mint a sikoly a festményen. Kopasz voltam és halálsápadt. Bezzeg Harumi azzal a ragyogó mosolyával olyan aranyos volt. Nem is értem mi van velem mostanában. Lassan már többet gondolok erre a lányra, mint a munkámra, pedig megrögzött munkamániás vagyok. Remélem ebből nem az fog következni, hogy beleszeretek. Jelen pillanatban nem férne bele az életembe egy kapcsolat, pláne nem vele. Túlságosan is más lenne minden, ezt pedig nem akarom. Miután elkészültem, elköszöntem Hayato-tól és elindultam a szülői házhoz. Az anyám tíz éves koromban elköltözött a házból és én vagyok az egyetlen, akit hajlandó megtűrni a közelében. Lassan már tíz éve él egy zárt intézetben, utoljára a betegségem idején találkoztam vele. Az idegei nem bírták a sok veszekedést az apámmal. Eléggé elszomorító a tény, hogy én vagyok az egyetlen, akit a családban még hajlandó látni. Persze nem hibáztatom, elvégre a testvéreim se nagyon akarják őt látni. A bátyám Reiji orvosként dolgozik egy közkórházban és mindenki elismeri. Már, hogy ne tennék, mikor emberi életek múlnak rajta. A nővérem Haruka elismert ügyvéd, így vele gyakrabban találkozok egy-egy ügy kapcsán. Bár ezek a találkozások általában vitába fulladnak, mert még soha életében nem vesztett el egy ügyet se. Kíváncsi lennék mi történne, ha egyszer mégis előfordulna. Szerintem tuti eret vágna magán. Az apánk annak a középiskolának a tanára, ahol annak idején mindhárman tanultunk. Tehát ez a Kitazawa család, akik lubickolnak a pénzben és az elismerésben. A házunk két szintes és nagyon antik. A falak kívülről homoszínűek és egy nagy udvar is tartozik hozzá. A nappali kávészínű a falakat megannyi kép díszíti, különböző művészektől. Az antik hatást tetézi a fekete bőrkanapé és a hatalmas kandalló is. A szobák a második szinten vannak. Az én szobám viszonylag nagy és karamellszínű. Eléggé kitűnik a többiek szobája közül, ugyanis az inkább modern, mintsem régies. Hatalmas franciaágy, kézzel faragott íróasztal, egy hatalmas hófehér gardrób és fehér függönyök. A modernség annyiban fogy ki, hogy amíg a többiek szobájában semmi elektronikai kütyü nincs, a tévét leszámítva, addig az én szobám tele van ilyesmikkel. Távirányítóval irányított lámpák, számítógép és még hasonló dolgok. Miután megérkeztem, kissé idegesen léptem át a szülői ház küszöbét.
- Megjöttem! - motyogtam az orrom alatt, hátha nem hallja meg senki és elmehetek.
- Shusaku, isten hozott itthon! - az apám fülig érő mosollyal fogadott és meg is ölelt. Na jó, ezt totál nem vártam volna tőle.
- Nos, mi volt olyan fontos, hogy ide kellett jöjjek?
- Mindent a maga idejében fiam! Fumi-chan a kedvencedet készítette, szóval előbb inkább együnk! - bementünk az étkezőbe, ahol legnagyobb bánatomra már ott voltak a testvéreim is.
- Nahát, megérkezett a tékozló fiú! - a bátyám gonosz vigyorral köszöntött, nekem pedig kedvem lett volna behúzni neki egyet.
- Öcsi, hogy megnőttél! - a nővérem felállt és összekócolta a hajamat.
- Egy hete találkoztunk Haruka, nem egy éve! - morogtam, majd leültem a szokásos helyemre. Nagyon fura volt két év után, újra itt lenni. Túl sok minden történt ez alatt a két év alatt. A vacsora után visszamentünk a nappaliba és ott folytattuk a csevejt.
- Nagyon örülök, hogy újra a közelemben tudhatlak fiam!
- Apa, nem hagyhatnánk a személyeskedést? Hiszen annak idején épp te akartad, hogy elköltözzek innen, vagy tévedek? Én csak teljesítettem a kérésedet! Akkor elárulnád, hogy miért kellett idejöjjek? - láttam, hogy nagyon zavarba jött. Végtére is, ő akarta annyira, hogy költözzek el, én csak teljesítettem eme kérését.
- Igazából gratulálni akartam a kapcsolatodhoz! - miféle kapcsolat? Lopva a testvéreimre pillantottam, akik igyekeztek elfojtani a nevetést. Szóval ezt a játékot játsszuk? Nem fogom megadni nekik az örömöt, hogy ismét beégethessenek, ahogy azt tették már korábban is.
- Oh igen, tudod még nem akartuk nagy dobra verni a kapcsolatunkat, elvégre csak néhány hónapja vagyunk együtt, de ha már az én drága testvéreim lelőtték a poént, azt hiszem jobb, hogy már most kiderült! - láttam, hogy a testvéreim arcáról lehervad a mosoly, nekem pedig nagyon tetszett, hogy végre én kerültem fölénybe.
- Akkor mi lenne, ha a jövőhéten elhoznád őt, hogy bemutasd apának? - Haruka, néha igazán befoghatnád, a lepcses szádat!
- Ez egy remek ötlet! Nagyon szeretném megismerni, a fiam választottját! - remek, újabb leégés fog következni, ha nem találok valakit, aki eljátszaná a barátnőmet.