Idegesen kapkodom ki a szekrényből a létező összes ruhámat, hogy találhassak valami megfelelőt, a mai ebédre, ahol be kell mutatnom az apámnak Harumi-t, mint a barátnőmet. Jó, tudom, hogy ez csak egy kamukapcsolat lesz, mégis félek attól, hogy kibököm neki, hogy valójában tényleg nagyon bejön nekem. Borzasztó ideges voltam, mert féltem a lebukástól.
- Shusaku, itt a ruhád! - jelent meg Hayato, egy fehér inggel, fekete nadrággal és mellénnyel.
- Nem lesz ez túl egyszerű?
- Csak egy ebédre mész, nem pedig randira! Vedd fel aztán siess, mert a végén még elkésel! - betuszkolt a fürdőbe, én pedig magamra kaptam a ruhámat, megigazítottam a hajamat, felkaptam a már előre megvásárolt rózsacsokrot és már indultam is Harumi házához. Útközben ezerféle variáció átfutott az agyamon, mit mondok majd apámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Miután megérkeztem, kiszálltam a kocsiból, majd a csokrot szorongatva, becsöngettem.
- Shusaku, végre egyszer időben jöttél? - hirtelen megszólalni sem tudtam. Csipkés fekete ruhában volt, ami tökéletesen kiemelte az amúgy is gyönyörű alakját. A fülében az általam vásárolt fülbevaló volt, ami csak még jobban felhívta a figyelmet a ruhájára.
- Ez a tiéd, hallottam, hogy a rózsa a kedvenced! - a kezébe nyomtam a csokrot, majd idegesen tördeltem tovább az ujjaimat.
- Soha nem voltál még ilyen figyelmes velem. Ugye tudod, hogy még nem az apádnál vagyunk, addig nyugodtan viselkedhetsz úgy, ahogyan szoktál.
- Igen, de te most a barátnőm vagy és amíg az vagy, addig úgyis akarok bánni veled, még ha ez az egész csak az apám miatt van! Szeretnék legalább addig úgy gondoskodni rólad, mintha valóban a barátnőm lennél! - hirtelen lecsukta a szemeit, majd láttam, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.
- Mond mi van veled? Hiszen te nem szoktál ilyen lenni!
- Ez tévedés. Azért nem vagyok ilyen, mert még nem találtam meg azt a nőt, akivel ilyen lehetnék. Legalábbis eddig a pillanatig, még nem! - elmosolyodtam, majd hagytam, hogy belém karoljon és úgy mentünk a kocsiig. Miután mindketten beszálltunk, indultunk is a Kitazawa ház felé. Útközben Harumi egy szót sem szólt csak bámult kifelé az ablakon. Kedvem lett volna magam felé fordítani az arcát és egy csókot nyomni, a rúzstól vöröslő ajkaira. Mivel inába szállt a bátorságom, csak rásimítottam a szabad kezemet az övére, amivel végre sikerült elérnem, hogy rám figyeljen.
- Ne haragudj, csak kicsit elbambultam. Mikor érünk már oda?
- Ennyire zavarna, hogy itt kell lenned velem? Vagy valami más oka van?
- Nem miattad, csak azon gondolkodtam, amit korábban mondtál nekem. Arról, hogy eddig a pillanatig, még nem találtad meg a nőt, akit szerethetnél. Mégis, hogy értetted?
- Mintha nem tudnád! - hirtelen lefékeztem, majd a kezembe vettem Harumi kezét. - Én azt szeretném kérni, hogy csináljunk a kamu kapcsolatból egy igazit! Fogalmam sincs, mit érzek irántad pontosan, de azt tudom, hogy mikor a közelemben vagy, hirtelen teljesen megváltozok és a szívem sokkal gyorsabban ver, mint általában szokott. Nem tudom, lehetne ezt szerelemnek nevezni, de most először érzek ilyet és ez nagyon megijeszt!
- Bele se gondoltam, hogy így érzel! Most annyira összezavartál ezzel! Mi lenne, ha erről inkább később beszélnénk? - mivel nem jutott eszembe más, így végül belementem. Ismét beindítottam a kocsit, ezúttal viszont nem álltam meg, egyenesen a házig vezettem. Miután megérkeztünk, leparkoltam és kisegítettem Harumi-t, a kocsiból.
- Menni fog? - néztem rá aggodalommal teli tekintettel, mire bólintott egyet.
- Csak bízz bennem! - vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.
- Megjöttünk! - kiabáltam be.
- Shusaku, isten hozott! Harumi-chan, te mit keresel itt? - döbbent le az apám, ami nagyon tetszett nekem.
- Azt mondtad hozzam el a barátnőmet, hát megtettem!
- Hiszen ez...
- Már majdnem két hónapja! Igazából a munka hozott össze minket! - erre az apám elmosolyodott, ami eléggé meglepett.
- Jaj lányom, ha tudnád mennyire örülök ennek! Tudtam, hogy egyszer még összehoz titeket ez a sok együtt töltött idő! - apám karon fogta Harumi-t, akit vonszolt is be a nappaliba. Szegény lány könyörgő tekintettel nézett rám, mire cselekednem kellett.
- Apa, hagyd csak majd én! - elhúztam mellőle Harumi-t, majd hagytam, hogy a lány belém karoljon. Hallottam a sóhaját, amiből azt a következtetést szűrtem le, hogy apám igencsak ráijesztett.
- Haruka, Reiji, gyertek le, megérkezett az öcsétek!
- Öcsi, mi megmondtuk, hogy nem is...- sétált le Reiji a lépcsőn, de amint meglátta Harumi-t, belé fagyott a szó.
- Neked is szép napot drága bátyám! Azt kértétek hozzam el a barátnőmet, hát megtettem! - kicsit közelebb húztam magamhoz a megszeppent Harumi-t, épp annyira, hogy azzal ne hozzam még kellemetlenebb helyzetbe őt.
- Harumi-chan, te lennél Shusaku barátnője? - csatlakozott a beszélgetéshez Haruka is, mire Harumi félénken bólintott egyet.
- Ez igazán érdekes lesz! - csapta össze a kezét Reiji, én pedig egyre idegesebb lettem. Eddig úgy tűnik bevették, hogy Harumi a barátnőm, de nem tudom meddig lesz ez így. Elengedtem Harumi-t, majd összekulcsoltam a kezünket. Nem szerettem volna, hogy kellemetlenül érezze magát. Bementünk az ebédlőbe, én pedig kihúztam Harumi székét, hogy leülhessen, majd be is toltam utána. Leültem mellé, majd ismét megfogtam a kezét. Úgy remegett, akár a kocsonya.
- Fiam, úgy tűnik Harumi-chan, nagyon jó hatással van rád. Korábban sosem viselkedtél így, most viszont egy igazi úriember vagy!
- Természetes, hogy így viselkedek vele, elvégre ő az a nő akit szeretek.
- Harumi-chan, mond csak hogyan szerettél bele az öcsénkbe? - kérdezte Haruka egy gúnyos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy most már itt a vég, de Harumi válasza letaglózott.
- Igazából már az egyetemen láttam benne valamit, amitől kitűnt a többiek közül. A betegségét követően pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszíthetem őt, igaz ezt nem hangoztattam. Őszintén nem tudom megmondani mit szeretek benne, talán hogy mellette mindig boldog tudok lenni. - nem erre a válaszra számítottam, mindenesetre nagyon meghatott. Nem tudom, hogy ezt csak megjátszotta vagy tényleg így érezne, de nem mertem rákérdezni nála. A testvéreim ezek után nem mondtak semmit, így a ebéd csendesen telt el. Miután végre végeztünk, már mentünk volna haza, de az apám nem engedte.
- Gyerekek, miért nem maradtok még, hiszen csak most jöttetek!
- Igen apa, de holnap munka van, Harumi-nak pihennie kell! Légy megértő és engedd, hogy hazavigyem!
- Rendben nem bánom, de azt akarom, hogy gyertek el legközelebb is! - na már csak az kéne, így is kellemetlen volt ez az ebéd, nem kell még több is. Mikor az apámnak végre sikerült elengednie minket, beszálltunk a kocsiba és már indultunk is Harumi lakása felé.
- Ne haragudj ezért az egészért! Már bánom, hogy belerángattalak!
- Nincs miért haragudjak. Igazából még élveztem is ezt a figyelmet! A testvéreid nem tűnnek olyan rossznak, mint ahogyan meséltél róluk.
- Csak azért mondod, mert nem ismered őket. Figyelj, amit az ebéd előtt mondtál...
- Igaz volt. Vagyis tényleg aggódtam érted, mikor beteg voltál.
- Tehát csak figyelmesség volt igaz?
- Nem annak mondanám. Shusaku, már megbeszéltük, hogy erre majd később térünk rá. Egyelőre nem akarok még erről beszélni. Na nem mintha nem jelentett volna semmit a vallomásod, de még nem érzem késznek magamat erre a beszélgetésre. Megértesz, ugye?
- Mint mindig! - húztam el a számat és felsóhajtottam. Mikor megérkeztünk, Harumi nem szállt ki azonnal a kocsiból.
- Shusaku, mivel megbíztál bennem és megosztottad egy titkodat, most én is megbízom benned és beavatlak egy titkomba.
- Mi lenne az?
- Gyere fel velem és megmutatom.
- Mármint a házadba?
- Még szép, máshol nem tudnám megmutatni neked! - nagyon meglepett azzal, hogy felhívott magához. Jó, persze elég régóta ismerjük már egymást, de sosem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Azt hiszem, ez egy jó alkalom arra, hogy végre elengedje magát és rájöjjön mit is érez irántam valójában. Kiszálltunk a kocsiból, majd felmentünk a második emeletre és bementünk a lépcsővel szemközti lakásba. A lakás nem volt nagy, csak egy fürdő, egy konyha, ami egyben nappali is volt, illetve egy szoba tartozott hozzá.
- Mama - szaladt ki a szobából egy kb 4 éves kisfiú és Harumi lábába csimpaszkodott, majd mikor meglátott engem elengedte és vadul kezdett rám pislogni. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, leguggoltam elé és kicsit összeborzoltam a haját.
- Mama, a bácsi a barátod? - nézett rá Harumi-ra, de helyette én válaszoltam.
- Igen az anyukád barátja vagyok, Kitazawa Shusaku!
- Na és szoktatok puszilkodni is? - súgta a fülembe, én pedig elmosolyodtam.
- Előfordult már! - súgtam vissza neki.
- Fúj! - elfordult, de hátra nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Szóval erről a titokról beszéltél? - súgtam hátra Harumi-nak.
- Ryota, ne fáraszd ki nagyon, rendben?
- Igen mami! - szóval Ryota? Nagyon aranyos neve van, bár nem igazán hasonlít Harumi-ra, a haját leszámítva. A kisfiú bevonszolt a szobába, ahol elkezdtünk játszani az autóival, majd megkért, hogy meséljek neki egy mesét. Az idő hamar elszaladt, a kis Ryota pedig elaludt. Alaposan betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából.
- Miért nem szóltál a fiadról? - sóhajtottam és leültem a kanapéra. Harumi odajött és a kezembe nyomott egy bögre teát.
- Ryota nem a fiam, hanem az unokaöcsém! - annyira meglepődtem, hogy kis híján félrenyeltem a teámat.
- Akkor miért te neveled?
- A bátyám nem akarta a gyereket, a szüleim pedig akik szigorú nevelést kaptak, ezt szégyellték, ezért a környezetünkben mindenki úgy tudja, hogy az én fiam. Igazából nem olyan rossz ez, szeretem Ryota-t és a szomszéd lakásban élő idős hölgy mindig vigyázz rá, mikor munkában vagyok.
- Mindenesetre aranyos kisfiú!
- Ahogy láttam nagyon jól bánsz vele és ez a Shusaku nagyon tetszett!
- Szeretem a gyerekeket és persze szeretnék is majd apa lenni! Egyébként, észrevetted, hogy kettesben vagyunk? - álltam fel, majd miután letettem a bögrét az asztalra, hátulról átöleltem a Harumi törékeny testét.
- Igen már rájöttem! - először próbált szabadulni, de végül feladta, így könnyű szerrel fordítottam őt magam felé.
- Harumi, ne félj tőlem! Soha nem tudnálak bántani, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem! - súgtam a fülébe, mire az arcából kifutott a vér.
- Miért mondasz folyton ilyeneket nekem? Hiszen te akármelyik lányt megkaphatnád és...
- Azért mert téged szeretlek! - őszintén magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komoly amit iránta érzek, de azt hiszem saját magam előtt csak nem tagadhatom ezt le.
- Ezt most komolyan mondod? - felém fordult és újra ugyanazzal a pillantással nézett rám, szinte beleborzongtam.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom. Megbolondítasz te nő! - felsóhajtottam, majd magamhoz húztam. - De azt hiszem vállalom a kockázatot! - a kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Egy pillanatig azt hittem ellenkezni fog, de végül visszacsókolt. Néhány percig csak simogattuk a másik ajkát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a kanapéhoz sétáltam, majd Harumi-t magam után húzva mindketten a kanapén kötöttünk ki. Már épp ott tartottam, hogy kicipzározom a ruháját, mikor Harumi hirtelen felpattant a helyéről.
- Kérlek, most már fejezzük be! Azt hiszem neked is haza kellene menned, Hayato-kun már biztosan aggódik érted!
- Harumi, én csak...
- Jó éjt Shusaku! - hát ez nem úgy sült el, ahogy reméltem. Hiszen minden annyira jól ment, aztán hirtelen meggondolja magát? Végül azt tettem amit mondott és hazamentem. Hayato már aludt, én pedig csak levágódtam a kanapéra és azon gondolkodtam, vajon hol szúrhattam el egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.
- Shusaku, itt a ruhád! - jelent meg Hayato, egy fehér inggel, fekete nadrággal és mellénnyel.
- Nem lesz ez túl egyszerű?
- Csak egy ebédre mész, nem pedig randira! Vedd fel aztán siess, mert a végén még elkésel! - betuszkolt a fürdőbe, én pedig magamra kaptam a ruhámat, megigazítottam a hajamat, felkaptam a már előre megvásárolt rózsacsokrot és már indultam is Harumi házához. Útközben ezerféle variáció átfutott az agyamon, mit mondok majd apámnak, hogy elkerüljem a lebukást. Miután megérkeztem, kiszálltam a kocsiból, majd a csokrot szorongatva, becsöngettem.
- Shusaku, végre egyszer időben jöttél? - hirtelen megszólalni sem tudtam. Csipkés fekete ruhában volt, ami tökéletesen kiemelte az amúgy is gyönyörű alakját. A fülében az általam vásárolt fülbevaló volt, ami csak még jobban felhívta a figyelmet a ruhájára.
- Ez a tiéd, hallottam, hogy a rózsa a kedvenced! - a kezébe nyomtam a csokrot, majd idegesen tördeltem tovább az ujjaimat.
- Soha nem voltál még ilyen figyelmes velem. Ugye tudod, hogy még nem az apádnál vagyunk, addig nyugodtan viselkedhetsz úgy, ahogyan szoktál.
- Igen, de te most a barátnőm vagy és amíg az vagy, addig úgyis akarok bánni veled, még ha ez az egész csak az apám miatt van! Szeretnék legalább addig úgy gondoskodni rólad, mintha valóban a barátnőm lennél! - hirtelen lecsukta a szemeit, majd láttam, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.
- Mond mi van veled? Hiszen te nem szoktál ilyen lenni!
- Ez tévedés. Azért nem vagyok ilyen, mert még nem találtam meg azt a nőt, akivel ilyen lehetnék. Legalábbis eddig a pillanatig, még nem! - elmosolyodtam, majd hagytam, hogy belém karoljon és úgy mentünk a kocsiig. Miután mindketten beszálltunk, indultunk is a Kitazawa ház felé. Útközben Harumi egy szót sem szólt csak bámult kifelé az ablakon. Kedvem lett volna magam felé fordítani az arcát és egy csókot nyomni, a rúzstól vöröslő ajkaira. Mivel inába szállt a bátorságom, csak rásimítottam a szabad kezemet az övére, amivel végre sikerült elérnem, hogy rám figyeljen.
- Ne haragudj, csak kicsit elbambultam. Mikor érünk már oda?
- Ennyire zavarna, hogy itt kell lenned velem? Vagy valami más oka van?
- Nem miattad, csak azon gondolkodtam, amit korábban mondtál nekem. Arról, hogy eddig a pillanatig, még nem találtad meg a nőt, akit szerethetnél. Mégis, hogy értetted?
- Mintha nem tudnád! - hirtelen lefékeztem, majd a kezembe vettem Harumi kezét. - Én azt szeretném kérni, hogy csináljunk a kamu kapcsolatból egy igazit! Fogalmam sincs, mit érzek irántad pontosan, de azt tudom, hogy mikor a közelemben vagy, hirtelen teljesen megváltozok és a szívem sokkal gyorsabban ver, mint általában szokott. Nem tudom, lehetne ezt szerelemnek nevezni, de most először érzek ilyet és ez nagyon megijeszt!
- Bele se gondoltam, hogy így érzel! Most annyira összezavartál ezzel! Mi lenne, ha erről inkább később beszélnénk? - mivel nem jutott eszembe más, így végül belementem. Ismét beindítottam a kocsit, ezúttal viszont nem álltam meg, egyenesen a házig vezettem. Miután megérkeztünk, leparkoltam és kisegítettem Harumi-t, a kocsiból.
- Menni fog? - néztem rá aggodalommal teli tekintettel, mire bólintott egyet.
- Csak bízz bennem! - vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.
- Megjöttünk! - kiabáltam be.
- Shusaku, isten hozott! Harumi-chan, te mit keresel itt? - döbbent le az apám, ami nagyon tetszett nekem.
- Azt mondtad hozzam el a barátnőmet, hát megtettem!
- Hiszen ez...
- Már majdnem két hónapja! Igazából a munka hozott össze minket! - erre az apám elmosolyodott, ami eléggé meglepett.
- Jaj lányom, ha tudnád mennyire örülök ennek! Tudtam, hogy egyszer még összehoz titeket ez a sok együtt töltött idő! - apám karon fogta Harumi-t, akit vonszolt is be a nappaliba. Szegény lány könyörgő tekintettel nézett rám, mire cselekednem kellett.
- Apa, hagyd csak majd én! - elhúztam mellőle Harumi-t, majd hagytam, hogy a lány belém karoljon. Hallottam a sóhaját, amiből azt a következtetést szűrtem le, hogy apám igencsak ráijesztett.
- Haruka, Reiji, gyertek le, megérkezett az öcsétek!
- Öcsi, mi megmondtuk, hogy nem is...- sétált le Reiji a lépcsőn, de amint meglátta Harumi-t, belé fagyott a szó.
- Neked is szép napot drága bátyám! Azt kértétek hozzam el a barátnőmet, hát megtettem! - kicsit közelebb húztam magamhoz a megszeppent Harumi-t, épp annyira, hogy azzal ne hozzam még kellemetlenebb helyzetbe őt.
- Harumi-chan, te lennél Shusaku barátnője? - csatlakozott a beszélgetéshez Haruka is, mire Harumi félénken bólintott egyet.
- Ez igazán érdekes lesz! - csapta össze a kezét Reiji, én pedig egyre idegesebb lettem. Eddig úgy tűnik bevették, hogy Harumi a barátnőm, de nem tudom meddig lesz ez így. Elengedtem Harumi-t, majd összekulcsoltam a kezünket. Nem szerettem volna, hogy kellemetlenül érezze magát. Bementünk az ebédlőbe, én pedig kihúztam Harumi székét, hogy leülhessen, majd be is toltam utána. Leültem mellé, majd ismét megfogtam a kezét. Úgy remegett, akár a kocsonya.
- Fiam, úgy tűnik Harumi-chan, nagyon jó hatással van rád. Korábban sosem viselkedtél így, most viszont egy igazi úriember vagy!
- Természetes, hogy így viselkedek vele, elvégre ő az a nő akit szeretek.
- Harumi-chan, mond csak hogyan szerettél bele az öcsénkbe? - kérdezte Haruka egy gúnyos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy most már itt a vég, de Harumi válasza letaglózott.
- Igazából már az egyetemen láttam benne valamit, amitől kitűnt a többiek közül. A betegségét követően pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszíthetem őt, igaz ezt nem hangoztattam. Őszintén nem tudom megmondani mit szeretek benne, talán hogy mellette mindig boldog tudok lenni. - nem erre a válaszra számítottam, mindenesetre nagyon meghatott. Nem tudom, hogy ezt csak megjátszotta vagy tényleg így érezne, de nem mertem rákérdezni nála. A testvéreim ezek után nem mondtak semmit, így a ebéd csendesen telt el. Miután végre végeztünk, már mentünk volna haza, de az apám nem engedte.
- Gyerekek, miért nem maradtok még, hiszen csak most jöttetek!
- Igen apa, de holnap munka van, Harumi-nak pihennie kell! Légy megértő és engedd, hogy hazavigyem!
- Rendben nem bánom, de azt akarom, hogy gyertek el legközelebb is! - na már csak az kéne, így is kellemetlen volt ez az ebéd, nem kell még több is. Mikor az apámnak végre sikerült elengednie minket, beszálltunk a kocsiba és már indultunk is Harumi lakása felé.
- Ne haragudj ezért az egészért! Már bánom, hogy belerángattalak!
- Nincs miért haragudjak. Igazából még élveztem is ezt a figyelmet! A testvéreid nem tűnnek olyan rossznak, mint ahogyan meséltél róluk.
- Csak azért mondod, mert nem ismered őket. Figyelj, amit az ebéd előtt mondtál...
- Igaz volt. Vagyis tényleg aggódtam érted, mikor beteg voltál.
- Tehát csak figyelmesség volt igaz?
- Nem annak mondanám. Shusaku, már megbeszéltük, hogy erre majd később térünk rá. Egyelőre nem akarok még erről beszélni. Na nem mintha nem jelentett volna semmit a vallomásod, de még nem érzem késznek magamat erre a beszélgetésre. Megértesz, ugye?
- Mint mindig! - húztam el a számat és felsóhajtottam. Mikor megérkeztünk, Harumi nem szállt ki azonnal a kocsiból.
- Shusaku, mivel megbíztál bennem és megosztottad egy titkodat, most én is megbízom benned és beavatlak egy titkomba.
- Mi lenne az?
- Gyere fel velem és megmutatom.
- Mármint a házadba?
- Még szép, máshol nem tudnám megmutatni neked! - nagyon meglepett azzal, hogy felhívott magához. Jó, persze elég régóta ismerjük már egymást, de sosem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Azt hiszem, ez egy jó alkalom arra, hogy végre elengedje magát és rájöjjön mit is érez irántam valójában. Kiszálltunk a kocsiból, majd felmentünk a második emeletre és bementünk a lépcsővel szemközti lakásba. A lakás nem volt nagy, csak egy fürdő, egy konyha, ami egyben nappali is volt, illetve egy szoba tartozott hozzá.
- Mama - szaladt ki a szobából egy kb 4 éves kisfiú és Harumi lábába csimpaszkodott, majd mikor meglátott engem elengedte és vadul kezdett rám pislogni. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, leguggoltam elé és kicsit összeborzoltam a haját.
- Mama, a bácsi a barátod? - nézett rá Harumi-ra, de helyette én válaszoltam.
- Igen az anyukád barátja vagyok, Kitazawa Shusaku!
- Na és szoktatok puszilkodni is? - súgta a fülembe, én pedig elmosolyodtam.
- Előfordult már! - súgtam vissza neki.
- Fúj! - elfordult, de hátra nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Szóval erről a titokról beszéltél? - súgtam hátra Harumi-nak.
- Ryota, ne fáraszd ki nagyon, rendben?
- Igen mami! - szóval Ryota? Nagyon aranyos neve van, bár nem igazán hasonlít Harumi-ra, a haját leszámítva. A kisfiú bevonszolt a szobába, ahol elkezdtünk játszani az autóival, majd megkért, hogy meséljek neki egy mesét. Az idő hamar elszaladt, a kis Ryota pedig elaludt. Alaposan betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából.
- Miért nem szóltál a fiadról? - sóhajtottam és leültem a kanapéra. Harumi odajött és a kezembe nyomott egy bögre teát.
- Ryota nem a fiam, hanem az unokaöcsém! - annyira meglepődtem, hogy kis híján félrenyeltem a teámat.
- Akkor miért te neveled?
- A bátyám nem akarta a gyereket, a szüleim pedig akik szigorú nevelést kaptak, ezt szégyellték, ezért a környezetünkben mindenki úgy tudja, hogy az én fiam. Igazából nem olyan rossz ez, szeretem Ryota-t és a szomszéd lakásban élő idős hölgy mindig vigyázz rá, mikor munkában vagyok.
- Mindenesetre aranyos kisfiú!
- Ahogy láttam nagyon jól bánsz vele és ez a Shusaku nagyon tetszett!
- Szeretem a gyerekeket és persze szeretnék is majd apa lenni! Egyébként, észrevetted, hogy kettesben vagyunk? - álltam fel, majd miután letettem a bögrét az asztalra, hátulról átöleltem a Harumi törékeny testét.
- Igen már rájöttem! - először próbált szabadulni, de végül feladta, így könnyű szerrel fordítottam őt magam felé.
- Harumi, ne félj tőlem! Soha nem tudnálak bántani, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem! - súgtam a fülébe, mire az arcából kifutott a vér.
- Miért mondasz folyton ilyeneket nekem? Hiszen te akármelyik lányt megkaphatnád és...
- Azért mert téged szeretlek! - őszintén magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komoly amit iránta érzek, de azt hiszem saját magam előtt csak nem tagadhatom ezt le.
- Ezt most komolyan mondod? - felém fordult és újra ugyanazzal a pillantással nézett rám, szinte beleborzongtam.
- Azt hiszem, vagyis nem tudom. Megbolondítasz te nő! - felsóhajtottam, majd magamhoz húztam. - De azt hiszem vállalom a kockázatot! - a kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Egy pillanatig azt hittem ellenkezni fog, de végül visszacsókolt. Néhány percig csak simogattuk a másik ajkát, aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a kanapéhoz sétáltam, majd Harumi-t magam után húzva mindketten a kanapén kötöttünk ki. Már épp ott tartottam, hogy kicipzározom a ruháját, mikor Harumi hirtelen felpattant a helyéről.
- Kérlek, most már fejezzük be! Azt hiszem neked is haza kellene menned, Hayato-kun már biztosan aggódik érted!
- Harumi, én csak...
- Jó éjt Shusaku! - hát ez nem úgy sült el, ahogy reméltem. Hiszen minden annyira jól ment, aztán hirtelen meggondolja magát? Végül azt tettem amit mondott és hazamentem. Hayato már aludt, én pedig csak levágódtam a kanapéra és azon gondolkodtam, vajon hol szúrhattam el egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.
