9.rész

Miért velem történt ez? Ismételgettem magamban ezt az egyetlen mondatot. Szinte már szét szakítottam Harumi blúzát, de ő ezzel nem törődött, csak ölelt magához és hagyta, hogy kidühödjem magam. Végül jött a doki és kaptam egy kis nyugtatót, ami nem ütött ki teljesen, de elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Olyan ostoba vagyok Harumi. Pedig Ozeki mondta, hogy valami nincs rendben Hana-val, de én nem hittem neki.

- Ezt meg, hogy érted?

- Miatta vertem be a fejemet. Neki köszönhetően vagyok most vak! Tönkretette az egész eddigi életemet. - pedig végre olyan csodás volt minden. Kezdtem úgy érezni, hogy kaptam egy új családot, az anyám jobban van, ráadásul Harumi-val nagyon jó a kapcsolatunk. Miért kellett ezt neki tönkretennie?

- Shusaku, kérlek nyugodj meg. A vakságodat nem közvetlenül az ütés okozta, hanem a fejedben keletkezett vérrög volt a felelős a vakságodért. De az orvos azt mondta, hogy ne csüggedj, mert mindent meg fogsz majd tanulni idővel.

- Ugyan minek? Hiszen egész életemben segítségre lesz szükségem mindenben. Mindenki terhére leszek és a végén már senkim sem marad!

- Ez nem igaz! Én mindig itt leszek melletted, oké? Most egy kicsit egyedül hagylak, hogy megtegyük a feljelentést a lány ellen. Ne aggódj, majd minden jobb lesz! - hallottam a hangján, hogy egyáltalán nem így gondolja. Csoda volt, hogy nem sírta el magát, de közel járt hozzá, legalábbis a szipogásából ezt a következtetést vontam le. Én viszont elkaptam a csuklóját. Tudnia kellett a teljes igazságot vele kapcsolatban.

- Hana az előbb bevallotta, hogy ő ölte meg az öccsét és a mostohát is. Kérlek vigyázzatok vele! Téged valamiért különösen utál, szóval légy óvatos, kérlek!

- Biztos, hogy nem képzelődtél, Shusaku?

- Nem, ha akarod nézesd meg a biztonsági kamera felvételét. Megteheted, hisz rendőr vagy, aki egy gyilkost keres éppen. Velem ne is foglalkozz, nekem már úgyis mindegy.

- Ne beszélj már így! Nagyon szeretlek, oké? - éreztem ahogy nyom egy puszit a homlokomra, majd egyre távolabb hallottam a cipőjének a kopogását. Borzasztóan éreztem magamat. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek majd. Nem akarom az egész életemet vakként leélni. Mi lesz így a munkámmal? Nem bírnám ki, ha csak ülnék otthon és nem csinálnék semmit, az annyira nem én lennék. Amíg így elmélkedtem, hallottam, hogy újabb látogatóm lesz.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki kétségbeesett hangját.
- Ozeki, hogy kerülsz ide?
- Igazából egész végig itt voltam. Mivel láttam, hogy Harumi-chan elment, gondoltam megnézem, hogy van.
- Sajnálom. Te figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben, én mégsem hittem neked. Talán megérdemeltem, amit kaptam!
- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Meglátja, hogy minden rendbe fog jönni! Egyébként mi történt pontosan?
- Elmentünk sétálni és ő végig abban a tudatban volt, hogy le akarok feküdni vele. Finoman igyekeztem megmondani neki, hogy ez őrültség, de nem értette meg és valami keményet vágott a fejemhez. Aztán mire felébredtem, már nem láttam semmit sem. Nem rég itt járt és elmondta, hogy engem is megakart ölni, ahogyan az öccsét és a mostoháját is. Azt mondta, hogy az orvosok szerint valami nincs rendben a fejével, de eddig mindig ki tudta játszani őket.
- Sejtettem, hogy így van. Senpai, biztosan elfogjuk kapni!
- Harumi épp a biztonsági kamera felvételét nézeti meg, hogy legyen bizonyítékunk is. Kérlek, ha esetleg ő is ott lenne, mikor letartóztatják Hana-t, akkor nagyon vigyázz rá, rendben? Nem akarom, hogy neki is baja essen.
- Számíthat rám! Kérem, most inkább pihenjen, hogy minél hamarabb felépüljön!
- Ugyan minek Ozeki? Hiszen úgyis az lesz, hogy semmit sem tudok majd magamtól megtenni és örökké ki leszek szolgáltatva másoknak.
- Kérem, ne mondja ezt! Maga nagyon erős és túl fog jutni ezen! - erős? Most érzem magamat a legkevésbé erősnek. Talán jobb lett volna, ha fel sem ébredek, akkor legalább nem kellene így leélnem az életemet. Igyekeztem pihenni, hogy kicsit elfeledhessem a ma történteket. Arra ébredtem fel, hogy valaki homlokon puszilt.
- Ki van ott? - kérdeztem riadtan. Borzasztó ez a vakság, mert fogalmam sincs épp ki látogat a szobámba.
- Shu-chan!
- Anya? Hogy kerülsz te ide?
- Hisz azt mondtam nemsokára kiengednek, nem? Beszéltem a barátnőddel Harumi-channal és elmondott mindent.
- Mama, nem akarok így maradni! - sírtam el magam, mert már tényleg nem bírtam ezt. Nem akarok kiszolgáltatva lenni másoknak, azt biztosan nem bírnám ki. Anyám magához ölelt és elkezdett nyugtatni, pont mint mikor gyerek voltam és a testvéreim nem hagytak engem békén.
- Shu-chan, kérlek légy erős! Nem szabad feladnod drágám. Emlékezz, hiszen a rákot is legyőzted és ezt is le fogod meglásd! Épp ezért vagyok itt, hogy segíthessek neked ebben. Képzeld, visszakaptam a régi házat, szóval megkértem Harumi-chant, hogy költözzenek oda hozzánk.
- Hozzánk?
- Szeretném, ha együtt élnénk és bepótolnánk mindent amit elvesztettünk. Viszont tudom milyen fontos számodra Harumi-chan és az a tündéri kisfiú, szóval meghívtam őket is, hogy lakjanak velünk. A kis apróság majd ki ugrott a bőréből és már alig várja, hogy láthasson.
- Ryota valóban tündéri. Az apjaként tekint rám, pedig tudja, hogy nem vagyok az. Ő és Harumi lettek a családom anya. Azt hiszem ha egyszer Harumi a feleségem lesz, végre meg lesz minden amire csak vágytam.
- Pontosan ez az a hozzáállás amit látni szeretnék tőled kicsikém! Igazából van itt még valami. Azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudd a teljes igazságot a születéseddel kapcsolatban! - a teljes igazságot? Ha az amire gondolok, akkor Reiji és Haruka jogosan utálnak engem.
- Nem is vagyok Kitazawa, igaz?
- De igen, persze, hogy Kitazawa vagy. Viszont tudnod kell, hogy apád meg én sosem szerettük egymást!
- Akkor meg miért mentél hozzá anya?
- Tudod, mikor fiatalabb voltam egy részeg éjszaka alatt összekeveredtem az apáddal és annak az éjszakának az eredménye lettél te. Egyedül akartalak felnevelni, mert az apádnak felesége volt és két gyereke, de a nagyszüleid nem engedték és rákényszerítettek minket arra, hogy összeházasodjunk. Mikor ezt apád felesége megtudta, teljesen összeroppant és öngyilkos lett. Én pedig be voltam skatulyázva egy borzasztó házasságba. Az apád folyton a halott feleségéről beszélt, a gyerekei pedig állandóan támadtak. Ez volt az oka annak, hogy az idegeim már nem bírták tovább. Az egyetlen boldogságom te voltál, az angyali mosolyod és az örök mozgóságod teljesen elfeledtette velem a sok szörnyűséget amin keresztül kellett mennem! - mintha egy világ tört volna össze bennem. Egész eddig a testvéreimet hibáztattam amiért rosszul bántak velem, de az igazság, hogy mindenről én tehetek. Ha én nem születek meg, nekik még élne az anyjuk és nem szenvedne senki sem. Bele se merek gondolni mi lenne ha elveszíteném az anyámat, épp ezért fogalmam sincs mit érezhettek, mikor az anyjuk miattam dobta el az életét. Mardosott a bűntudat, csak el akartam menni hozzájuk, hogy bocsánatot kérhessek tőlük. Épp ezért megvártam, míg anyám elment egy kávéért, addig az egyik nővér segítségével felhívtam Ozekit.
- Ozeki, siess és vigyél el innen!
- Senpai, hogy kérhet ilyet?
- Kérlek, csak vigyél el innen, muszáj elmenjek valahova!
- Maga sírt? Azonnal ott vagyok! - türelmetlenül vártam, hogy Ozeki eljöjjön értem és végre ott lehessek az apámékkal. Mikor megérkezett, segített kiszöknöm.
- Köszönöm Ozeki! El tudnál vinni az apámék házához?
- Természetesen, csak mondja el merre kell mennem! - elmondtam neki mindent, majd elindultunk. Út közben azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani nekik, mert nagyon sok dologról kell majd beszélnünk. Mikor megérkeztünk, Ozeki segített kiszállni, majd becsengetett helyettem és a kocsiba sietett.
- Shusaku, mi a fenét keresel itt? - hallottam meg a nővérem hangját. - Ilyen állapotban veszélyes egyedül lenned az utcán! - szóval ő is tud a dologról? Hát ez remek, mindenki tudott róla, nekem meg nem is akartak szólni.
- Kérlek, beszélnem kell veled, Apával és Reiji-vel. Valamit mondani akarok nektek. - végül bekísért, majd elment, hogy szóljon a többieknek.
- Shusaku, fiam te meg mit keresel itt? Neked a kórházban kellene lenned!
- Apa, muszáj mondanom valami nagyon fontosat! - azzal térdre ereszkedtem. - Kérlek bocsássatok meg, amiért miattam kellett meghalnia az anyátoknak. Ha én nem lennék, ti most egy boldog család lehetnétek, de én tönkretettem a családotokat! - végül eltört nálam a mécses. Nem bírtam ezt a bűntudatot, ami mardosott belülről. Erre éreztem, hogy valaki magához ölel.
- Shusaku, te tényleg egy idióta vagy! Nekünk kellene bocsánatot kérnünk, amiért téged hibáztattunk az anyánk haláláért, holott te is csak egy áldozat vagy!
- A nővérednek igaza van fiam. Sosem tekintettünk rád igazi családtagként, de ez most megváltozik és igyekszünk neked megadni azt a szeretet amit eddig nem kaphattál meg. Majd együtt túljutunk ezen, mint egy család! - most először éreztem, hogy valóban komolyan gondolják ezt az egészet. Reméltem, hogy most már végre tényleg lesz egy igazi családom amiről eddig csak álmodni mertem.

8.rész

Másnap reggel mikor felébredtem, Ryota még mindig a karjaimban szunyókált, Harumi pedig az ágy végében kuporodva aludt. Óvatosan kiszálltam a székből, majd lefektettem Ryota-t aludni. Ideje volt készülődnöm, mert ma végre elő kell kerítenem Hana mostoha anyját, mert így soha nem fogunk tudni az ügy végére járni. Miután elkészültem az őrsre mentem. Harumi-nak ma nem kell bemennie ami jó, mert úgy döntöttem beszélek Hana-val az alkujáról. Na nem mintha le akarnék feküdni vele, de biztosan meg tudok vele egyezni, hogy elárulja hol van a mostoha anyja. Nem lepett meg, mikor Ozeki-t már ott találtam.

- Jó reggelt Senpai! Mi a mai feladatom? - jobban megnézve Ozeki tényleg olyan volt, mint egy égimeszelő, különösen akkor, mikor kihúzta magát. Nálam úgy másfél fejjel magasabb, amiért nagyon irigylem, én ugyanis világ életemben alacsony voltam.
- Segítened kell a kutató csoportnak, hogy megtalálhassák Midori Shota gyilkosát. Nekem beszédem van a nővérével!
- Kérem Senpai, nagyon vigyázzon magára! Nem tetszik nekem ez a lány, úgy érzem sokat árthat még magának.
- Ne aggódj Ozeki, meg tudom védeni magamat. Azért köszönöm, hogy aggódsz értem. - végül Ozeki távozott, én pedig a számítógépemen kikerestem Hana lakcímét, majd egyenesen odamentem. Mindenki úgy tudta újabb kihallgatásra megyek, ám erről szó se volt. Csupán csak meg akartam tudni, hol van az a gyilkos nőszemély. Egy ilyen ember nem járkálhat szabadon, mert bárkit megölhet akit csak akar.
- Nahát Kitazawa, micsoda kellemes meglepetés! - vigyorgott vagy inkább vicsorgott Hana, amitől egy kicsit megijedtem.
- Szerettem volna beszélni veled. Bemehetek?
- Tudom miről akarsz beszélni, szóval inkább menjünk és sétáljunk egyet! - bólintottam, mire magához húzott és belém karolt. A hideg futkosott a hátamon, valahányszor megérintett. Egy ideig csak csendben sétáltunk, míg egy apró parkba nem értünk, ahol egy lélek se volt. Hana megállt, majd végigsimította a kezét a karomon.
- Tudtam, hogy belemész a dologba. Nem is vagy olyan buta mint gondoltam. Hiszen te se akarhatod, hogy az a nő csak úgy megússza, igaz? - meg akart csókolni, de én finoman ellöktem magamtól.
- Hana, te túl okos vagy ahhoz, hogy ilyen ostobaságot csinálj. Biztosan van más mód, hogy megbeszélhessük ezt az egészet. - Hana arca a vidámból percek alatt dühössé vált. Bevallom kicsit meg is ijedtem tőle.
- Szóval szerinted hülye vagyok, mert le akarok feküdni veled?
- Nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy nem kellene ilyen butaságot csinálnod!
- Ez nem butaság. Megmondtam, hogy az enyém leszel, nem?
- Te teljesen megbolondultál! Én nem maradok itt tovább! - megfordultam és sietősen szedtem a lábam, de sajnos Hana gyorsabb volt.
- Ha az enyém nem lehetsz, akkor azé a lotyóé se legyél! - csak annyit éreztem, hogy valami koppant a fejemen, majd beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb eszméletemnél voltam, csak kiabálást hallottam magam körül. A szemeimet képtelen voltam kinyitni és éreztem ahogyan valami nagyon erősen nyomja az agyamat, mintha össze akarná roppantani. Abban az egyben biztos voltam, hogy Harumi és Ozeki ott vannak, mert tisztán hallottam a hangjukat. Aztán éreztem, hogy valaki egy tűt szúr a karomba, amitől elálmosodtam és hamar el is aludtam. Mikor felébredtem, hallottam hogy valaki halkan sírdogál mellettem, feltételezem Harumi volt az. De vajon  mi a fene történt velem? Valami könnyű anyag volt a szememen, amitől semmit sem láttam.

- Harumi? - szólaltam meg végül, de a hangom olyan halk és erőtlen volt, mint mikor beteg voltam.

- Shusaku, úgy örülök, hogy felébredtél. Ugye, már nem fáj semmid?

- Mi történt Harumi? Ugye nem történt semmi baj?

- Persze, hogy nem. Csak eszméletlenül talált meg egy arra járó pár és ők hívták a mentőket. Mit kerestél azon a helyen Shusaku? Arra a helyre ritkán járnak emberek.

- Mondtam, hogy nem szeretek neked hazudni, ezért most sem teszem. Beszélni akartam Hana-val és meggyőzni őt arról, hogy keressünk egy másik opciót mert nem akarok vele lefeküdni, de bedühödött és azt mondta, ha az övé nem leszek, akkor a tiéd sem lehetek. Csak ennyire emlékszem az egészből. Harumi, ugye tényleg csak bevertem a fejemet, ugye?

- Igen, nyugodj meg, semmi komoly nem történt! - hallottam a hangján, hogy hazudik de nem mertem visszakérdezni. Az orvosnak úgyis közölnie kell velem a dolgokat, szóval nem erőltetem ezt rá Harumi-ra.
- Szerintem vissza kellene menned dolgozni, meg Ryota se maradhat egyedül. Én meg leszek, ne aggódj.
- Dehogy megyek el! Mindjárt jövök, csak hozok neked valamit inni, rendben? - bólintottam, majd hallottam ahogy elhagyja a szobát. Fogalmam sincs mégis mi a fene folyik itt, de remélem minél hamarabb megtudom. Egy ideig egyedül maradtam, ez azonban nem tartott sokáig.
- Kitazawa, úgy örülök, hogy jobban vagy! - hallottam meg Hana hangját. Nagyon megrémültem, sejtettem, hogy vastagon benne volt a keze a balesetemben.
- Mit keresel te itt? Nem okoztál már így is épp elég bajt?
- Az orvosaim is mindig ezt mondták. Tudod, be akartak engem zárni egy diliházba, mert azt mondták nincs minden rendben odabent. Én viszont rendre kijátszottam őket, ezért is vagyok most itt! - suttogta a fülembe és úgy kuncogott, mintha egy horrorfilmben szerepelt volna. Nem értettem, ha valami nincs rendben a fejével, akkor mégis miért nem vitték már el őt orvoshoz?
- Te tiszta bolond vagy!
- Lehet. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy megöltem az öcsémet és a mostohát is! - szóval végig rossz úton jártam. A gyilkos egész idő alatt a közelemben volt és még csak észre se vettem. Igaza volt Hana-nak, tényleg ostoba vagyok. Hogy nem jöttem rá arra, hogy a bolondját járatta velem? Persze, hogy tudta hol van a mostoha, hiszen ő volt az aki végzett vele.
- Mégis, hogy voltál képes erre? Hiszen te nem ilyen voltál!
- Az öcsém halála csak baleset volt. Annak a nőnek sem kellett volna meghalnia, ha nem jön rá az igazságra. Csak hát szegényke el akarta mondani az apámnak az igazat, ezért muszáj volt meghalnia. Igazából az volt a célom, hogy téged is megöllek, de sajnos nem úgy sikerült ahogyan szerettem volna. Viszont még így is elértem amit akartam. Te meg az a csaj már nem sokáig lesztek együtt.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?
- Nem is mondták? Az a helyzet, hogy soha többet nem fogsz látni! - szó szerint bele nevetett az arcomba. Elfogott a rémület, majd idegesen téptem le a szememről a kötést. Semmit sem láttam, csak feketeséget. Ez nem történhet meg velem. Mi lesz így a munkámmal, egyáltalán mi lesz így velem? Hiszen semmit sem tudok majd magam elintézni. Harumi így nem fog mellettem maradni. Szóval ezért mondta Hana azt, hogy nem leszünk sokáig együtt.
- Ez az egész a te hibád! Tönkretetted az életem! - éreztem, hogy ott van egy váza a mellettem lévő szekrényen, azt megfogtam és elhajítottam. Nagyot csattant a földön.
- Shusaku, mi történt? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ez nem történhet meg velem! - csimpaszkodtam belé és egyre csak nyeltem a könnyeimet. Soha többet nem láthatom se őt, se Ryota-t, se senki mást. Már soha többé nem lehetek az aki eddig voltam  és ez borzasztóan fájt. Egyedül voltam minden kétségemmel és tudtam, hogy soha többet nem lehetek majd önálló.