24.rész

A hónapok egyre gyorsabban teltek. Harumi lassacskán újra a régi lett, már abszolút nem is hozzuk fel a Takauji témát. Ryota az idő múlásával egyre türelmetlenebbül várta a testvére érkezését, mára pedig eljutottunk oda, hogy minden egyes nap rákérdez arra, mikor bújik már elő. Az egyetlen ami továbbra sem hagy nyugodni, az én kedves leendő sógorom. Továbbra sincs róla semmi hír és ez abszolút nem hangzik jól. Félek, hogy megint bántani akarja Harumit, vagy ami még rosszabb, el akarja venni tőle Ryotat.

Jelenleg idegesen ülök a nappaliban, ugyanis Harumi szülei bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Megkértem Hayatot, hogy jöjjön el és figyeljen Ryota-ra, amíg Harumi és én beszélünk a szüleivel. Tudom, hogy ez egy kényelmetlen helyzet, de bízok abban, hogy a szülei végre rájönnek, Harumi semmi rosszat nem tett, csak magát védte attól a rohadéktól. Ránéztem Harumi-ra aki úgy remegett, mint egy kocsonya.
- Drágam nyugodj meg! Meglásd nem lesz semmi baj!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt Shusaku. Te nem ismered a szüleimet!

- Az lehet, de beszéltem velük és a hallottak alapján azt hiszem nem lesz gond! - ezt komolyan is gondoltam. Nem hinném, hogy Harumi szülei olyan borzasztóak lennének, mint amilyennek ő leírta őket. Valahol meg is tudom érteni őket. Hiszen melyik szülő hinné el azonnal, hogy a gyereke szabadidejében nőket erőszakol meg? Talán ha úgy találkoztam volna Takaujival, hogy nem tudom az igazat, én sem feltételeztem volna, hogy képes ilyesmire. Még szerencse, hogy nem így történt.

Úgy egy órán belül végre megérkeztek Harumi szülei. Vettem egy mély levegőt és beengedtem őket.

- Ön Kiratawa Shusaku, akivel telefonon beszéltünk? - kérdezte Harumi mamája, én pedig bólintottam egyet.

- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok! Köszönöm, hogy szántak időt arra, hogy eljöjjenek! - igyekeztek minél többet mosolyogni, hogy ne lássák rajtam mennyire izgulok.

- Mi köszönjük a meghívást! Tudja mikor említette, hogy a lányunkról van szó, a férjem eleinte nem igazán akart belemenni a dologba! - suttogta a fülembe, mire Harumi apja felmordult.

- Még csodálkozol? Azok után amit a bátyával tett, örülhet, hogy egyáltalán szóba állunk vele! - kicsit ökölbe szorult a kezem. Mégis, hogy beszélhet így a saját lányáról? Azt hiszem már tudom kire ütött Harumi és kire az a rohadék.

- Mindenesetre nem én vagyok az egyetlen, aki beszélni akar magukkal! - Harumi feláll a helyéről és odasétált hozzánk. A szülei szeme rendesen elkerekedett, mikor meglátták a terhes Harumit.

- Ez meg mégis mit jelentsen? - nézett az apja, először rá, majd pedig rám.

- Mindent el fogunk magyarázni, csak előbb üljünk le! - végül mind a négyen leültünk, Harumi pedig szóra nyitotta a száját.

- Apa, anya Shusaku a vőlegényem!

- Micsoda szemtelenség! Csak így közlöd velünk, mintha semmiség lenne! - mordult fel az apja, mire átvettem a szót.

- Uram, nyugodjon meg! Természetesen önöktől is meg akartam kérni Harumi kezét, de előtte szerettem volna ha tisztában lennének mi folyik a családjukban! Még ha hihetetlennek is tűnik, a fiúk valóban veszélyes ember, akit hónapok óta köröz a rendőrség!

- Na és mégis miért olyan biztos benne?

- Azért, mert én vezetem a nyomozást! De ez most nem számít. Kérem, hallgassák végig Harumit, mert amit mondani fog az a teljes igazság! - végül Harumi belekezdett. Mindent elmondott onnantól kezdve, hogy a bátya zaklatta, egészen a megerőszakolásáig. A szülei teljesen le voltak döbbenve. Azt hiszem csak most tudatosult bennük valójában, hogy egész eddig egy kígyót melengettek. 

- Esélyem sem volt védekezni, mert.... - hirtelen elcsuklott a hangja és zokogni kezdett. Az anyja odaült mellé és elkezdte őt vigasztalni.
- Ez lehetetlen! - hebegte az apja, én pedig azt hittem ott helyben rosszul lesz.
- Apuka, jól van? - kissé megráztam, mire erősen megragadta az ingemet.
- Kérem, mondja hogy ez nem igaz! 

- Sajnálom, de amit Harumi az imént elmondott, az igaz. A fiúk valóban megerőszakolta Mikoto-chant és a lányukat!
- Akkor a gyerek... -nézett fel rémülten Harumi mamája, mire gyorsan megráztam a fejem.
- A babának Shusaku lesz az apja, ne aggódjatok! - vágott közbe Harumi. Halk sóhaj hagyta el a szájukat. Nem tudom mi járhatott a fejükben, de a kétségbeesés az arcukra volt írva. Görcsben volt a gyomrom, nem tudtam mire számíthatok.
- Mégis hol hibáztunk? - sopánkodott Harumi mamája, én pedig igyekeztem menteni a menthetőt.
- Kérem, ne hibáztassák magukat! Most csak az számít, hogy a lányuk végig igazat beszélt. Szeretném, ha nem bánnának többet ellenségesen vele, mert ennek az egésznek ő a legnagyobb áldozata!
- Látni akarom az unokámat! - jelentette ki határozottan Harumi apja, én pedig nem tagadhattam meg ezt tőle. Amíg Harumi felment Ryotaért, én addig kettesben maradtam a szüleivel.
- Szóval Kitazawa-san, feleségül szeretnéd venni a lányunkat, igazam van?
- Igen, ez a szándékom és nem is vagyok hajlandó változtatni rajta! Ryotat is fiamként szeretem, szóval ezzel kapcsolatban se legyenek kétségeik! Apuka, anyuka szeretném ha beleegyeznének abba, hogy elvegyem őt! - letérdeltem előttük majd fejet hajtottam. Tudom, hogy mi a szokás és bár előbb kértem mag Harumi kezét, mint hogy beszéltem volna a szüleivel, ez még nem jelentette azt, hogy ne akarnám az ő beleegyezésüket kérni.
- Rendben, de egy valamire had kérjelek meg téged: Bármi is történjék, az unokám ne szerezzen tudomást az apja viselt dolgairól!
- Az a helyzet, hogy... - nem volt esélyem befejezni a mondatot, mert Ryota vágtatott le a lépcsőn és egyenesen a nagyszüleihez rohant.
- Nagymama, nagypapa végre ti is itt vagytok! Ugye azért jöttetek, mert Ryotának hamarosan kistestvére születik? - le sem lehetett vakarni az arcáról a mosolyt, aminek nagyon örültem. Legalább ő majd segít oldani egy kicsit a feszültséget.
- Nahát, hogy te mennyire hasonlítasz az apukádra! - Harumi anyja igencsak elérzékenyült, ám egy igen érzékeny pontra tapintott, mert Ryota arcáról pillanatok alatt lehervadt a mosoly és mérgesen karba tette a kezét.
- De én nem akarok rá hasonlítani! Én utálom azt a bácsit, mert rosszul bánt a mamával! Én csak Shusaku aput szeretem, azt akarom hogy olyan legyek mint ő! - még soha nem hallottam őt így beszélni. Reméltem, hogy nem kell majd az utálat szót az ő szájából hallanom, hiszen ő mindig is egy vidám kiskölyök volt, aki mindenkit szeretett, erre tessék. Vajon mi ronthattunk el valamit nála? Ryotanál eltörött a mécses. Gyorsan fel kaptam és mélyen a szemébe néztem.
- Öcsi, tudod, hogy ilyet nem szabad mondani! Te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy bárkit is utálnod kelljen. Megérted ezt ugye?
- De papa!
- Figyelj csak ide: Mikor felnősz biztos lesznek majd olyanok akiket nem fogsz kedvelni, de most még nem szabad erre gondolnod! Ígérd meg nekem, hogy többször nem fogod ezt a szót használni, rendben?
- Jó papa, ha te kéred akkor nem fogom többet mondani. De légyszi had hasonlítsak inkább rád jó? - azok a nagy boci szemei szinte könyörögtek nekem. Gyengéden megsimogattam a fejét és igyekeztem letörölni a könnyeit.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretünk? - jött oda hozzánk Harumi és ő is igyekezett vigasztalni a kicsit.
- Igen, de akkor ugye ti maradtunk az anyukám meg az apukám ugye? Rytota azt szeretné ha csak ti lennétek a szülei, jó?
- Nem is engednénk senkinek, hogy elvegyen tőlünk. Most már nyugodj meg, jó? - Ryota szót fogadott és hamar el is bóbiskolt a vállamon. Úgy látszott Harumi szüleit rendesen meghatotta az előbbi jelenet.
- Ez a kis csöppség jobb szülőket nem is kaphatott volna! - törölgette a szemeit Harumi mamája, az apja pedig hirtelen felpattant a helyéről és hozzám csörtetett.
- Kitazawa-san, kérlek viseld jól gondjukat! Látom, hogy te egy igazán jó ember vagy! - megrázta a kezem, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.
- Igenis apuka, úgy lesz ahogy mondja! Ne aggódjon, nem fog bennem csalódni!
- Nálad jobb vejünk nem is lehetne! Remélem minél hamarabb elveszed a lányunkat! - láttam, hogy Harumi igencsak meglepődött az apja hirtelen változásán, de legalább ők is rájöttek arra, hogy Harumi semmi rosszat nem követett el és egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy végre igazán boldogok legyünk.