Az elmúlt napok szomorkásan teltek, legalábbis az idő tett róla, hogy rossz legyen a kedvem. Még mindig azon kattog az agyam, hogy Mikoto esetleg elveheti Ryota-t, de én abba biztosan belehalnék. Épp bámulok kifelé az ablakon és figyelem, ahogy az esőcseppek kopogtatnak az ablakon. Ryota ott fekszik a lábamnál és épp az egyik füzetébe rajzol. A kezemet a hasamra simítom és bár még nem érzem, hogy rúgni a baba, mégis olyan jó érzés belegondolni, hogy nemsokára igazából is anya leszek. Tudom, Ryota is a fiam, de ez most teljesen más, mert ennek a babának én adok majd életet és nem más.
- Hé, már megint rossz kedved van? - nyomott egy puszit a halántékomra Shusaku.
- Neked nem kellene már az irodában lenned? Ha így folytatod, a végén még keresni fognak egy új főnyomozót. Mondjuk az öcséd jó utódod lenne! - kocogtattam meg az ajkamat, mire Shusaku nemes egyszerűséggel duzzogni kezdett.
- Na persze, neki még van hova fejlődnie! Vigyázz magadra, jó? - bólintottam, mire nyomott egy csókot a számra és elment dolgozni.
- Mama, a baba meddig lesz még a hasadban? Olyan unalmas nélküle! - mászott oda hozzám Ryota és a hasamra hajtotta a fejét.
- Türelem, a babának még meg is kell nőnie! Amíg nem nő meg rendesen, addig nem jöhet ki a hasamból!
- Na és én mekkora voltam, mikor megszülettem? - vissza kellett nyelnem az előtörő könnyeimet, nehogy észrevegye és aggódjon. Borzasztóan fájt az a kérdés. Fogalmam sincs, milyen volt, mikor megszületett. Pár naposan hozta el hozzám Mikoto a kicsit. Szegénykémnek még neve sem volt.
- Kicsike voltál, akkora, mint egy baba szokott lenni! - na, de elég a sok kérdésből, inkább menjünk reggelizni! - lehámoztam magamról Ryota-t és elmentem, hogy megcsináljam neki a reggelit. Ma nem kellett oviba mennie, így én vigyáztam rá, amíg Shusaku az őrsön volt. Kicsit rossz, hogy nem lehetek ott vele, de talán jobb is, ha néha kicsit külön vagyunk egymástól. Épp a reggelit csináltam, mikor egy erős nyilallást éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha valami belülről szét akarja szakítani a hasamat. A lábaim megremegtek és a földre zuhantam. A hasamhoz szorítottam a kezem és úgy vártam, hogy elmúljon a fájdalom, de az csak nem akart megszűnni.
- Mama! - kiabálta Ryota, mikor meglátott. Odaszaladt hozzám és kicsit meglökdösött.
- Kicsim, hívd fel Reika nénit és kérd meg, hogy jöjjön ide! A mamának el kell mennie a kórházba, jó? - bólintott és szaladt is felhívni Reika-t. Szerencsére épp otthon volt és sietett is oda hozzánk.
- Harumi, mi történt?
- Nem tudom, lehet valami baj van a babával! Tudnál vigyázni Ryota-ra, kérlek? Nekem be kell menjek a kórházba.
- Felejtsd el, majd én beviszlek!
- Nem kell, hívok egy taxit! Csak vigyázz rá, jó? - bólintott, nekem pedig volt annyi erőm, hogy a saját lábamon jussak ki a házból. Hívtam egy taxit és megkértem, hogy vigyen a kórházhoz. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok, felgyorsított, így hamarabb odaértem. Szerencsére a fájdalom már nem volt olyan erős, mint korábban, így nyugodtabb állapotban értem el a nőgyógyászhoz. Miután megvizsgált, elég keserű ábrázattal jött oda hozzám.
- Sugihara-chan, jobban kéne vigyáznod magadra! Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig hanyagolnád a munkát. Félek ha ez így megy tovább, el fogod veszíteni a kisbabát!
- Doktor, ugye ezt nem engedi? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Ha követed az utasításomat, akkor nem lesz semmi baj, de nagyon sokat kell pihenned, megértetted?
- Igen és köszönöm!
- Ha újra fájdalmaid lépnének fel, azonnal gyere ide, rendben? - bólintottam, majd miután még egyszer megköszöntem a segítségét, el is indultam hazafelé. Fel akartam hívni Shusaku-t, de féltem elmondani neki a dolgot. Tudom mennyire várja már, hogy a baba megszülessen és nem akarom feleslegesen felidegesíteni. Különben is az orvos azt mondta, hogy nem lesz gond, csak sokat kell pihenjek. Út közben vettem magamnak reggelit, mert nagyon éhes voltam. Reggeli után sétáltam haza, de azt éreztem, mintha valaki követne engem. Hátranéztem, de nem láttam senkit magam mögött. Sétáltam tovább, mikor újra rám tört az az érzés, hogy valaki követ engem. Megálltam, de nem mertem hátranézni. Hirtelen egy kéz nyúlt felém és a tenyerét a számra tapasztotta. Próbáltam leszedni magamról az ismeretlen kezét, de ő addig tartotta ott, amíg levegő a levegő hiányától el nem ájultam.
Mikor felébredtem, már egy ismeretlen helyen voltam. Mintha valami garázs lett volna, vagy hasonló. Egy takaróval voltam betakarva. Mikor lehúztam magamról, láttam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Gyorsan visszatakartam magam és próbáltam emlékezni arra, hogy mi is történt pontosan, de teljes képszakadás volt azután, hogy az a vad idegen elkábított.
- Nocsak, szépet álmodtál, Csipkerózsika? - ezt a hangot ezer közül is felismerem.
- Takauji, te meg mi a fenét csinálsz itt?
- Üdv nálam húgi? Milyen kár, hogy nem mutathattam meg előbb, szerény hajlékomat.
- Szóval te hoztál ide? Mégis mi a fenét műveltél? - kérdeztem rémülten és igyekeztem eltakarni magam, hogy a bátyám ne láthasson belőlem többet a kelleténél.
- Hát nem egyértelmű? Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! - közelebb jött hozzám és megsimogatta az arcomat. Valósággal kirázott a hideg az érintésétől.
- Nem, ez nem igaz! Az lehetetlen, hogy...
- Már miért ne lehetne? Bébi, olyan csodás volt, hogy azt el sem tudom mondani! - suttogta a fülembe, mire tiszta erőből felpofoztam.
- Most azonnal tűnj el, mielőtt hívom a rendőrséget! Garantálom neked, hogy nem csak nemi erőszakért, hanem egy rendőr ellen elkövetett erőszakért is vádolni fognak, ezt garantálom! - sziszegtem a fogaim között, mire Takauji csak elmosolyodott.
- Ne aggódj, most elmegyek, de ígérem még viszont látjuk egymást! - azzal fogta magát és elment. Legszívesebben zokogtam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak otthon akartam lenni, Shusaku-val és Ryota-val. Felöltöztem és mivel ismertem a környéket, haza tudtam találni.
- Harumi, mi történt? Reika felhívott és elmondta, hogy kórházba kellett menned! - nyitotta ki az ajtót Shusaku.
- Nem történt semmi baj, az orvos szerint nem tesz jót nekem, a túl sok munka, szóval megkért, hogy ideig azt most hanyagoljam!
- Biztos, hogy jól vagy? Nagyon feszültnek látszol!
- Csak ölelj át jó? Nagyobb szükségem van most rá, mint valaha! - erre ő szorosan magához ölelt, belőlem pedig előtört a sírás és zokogni kezdtem.
- Kérlek, mond már el, hogy mi történt!
- Takauji! Én nem akartam Shusaku! - eltolt magától és akkor azt láttam a szemében, amit eddig még soha: Gyűlöletet. Csak nem tudtam melyikőnk iránt.
- Most azonnal megyek és megölöm! Nem érdekel, ha emitt börtönbe megyek, de biztos, hogy megölöm! - indult is az ajtó felé, de én visszarántottam.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget jó? Az egyetlen szerencsém, hogy nem voltam eszméletemnél, így nem kellett végignéznem, hogy mit művelt velem. Shusaku, elegem van ebből jó? Elegem van belőle. Azt akarom, hogy Ryota tudja meg, hogy az apja egy szörnyeteg és soha többet ne akarjon találkozni vele, érted!
- Biztosan ezt akarod? De ugye tudod, hogy akkor...
- Igen. El kell mondanom neki, hogy nem én vagyok az anyja. Tudom, hogy ez fájni fog neki, de már nem bírom tovább ezt az egész helyzetet. Ha Ryota így is elfogad az anyjaként, akkor talán jobb is, ha megtudja! - igyekeztem erőt venni magamon és lehívtam Ryota-t.
- Mama, ugye már jobban vagy?
- Igen kicsim, ne aggódj, már nem fáj a hasam! - mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. Az ölembe ültettem és vettem egy mély levegőt.
- Mama, mi a baj? Valami rosszat csináltam?
- Ryota, emlékszel mikor ma azt kérdezted tőlem, hogy te mekkora voltál, mikor megszülettél? - bólintott. - Kicsim, fogalmam sincs mekkora voltál, mert nem az én hasamban növekedtél! Ryota, nem én vagyok az igazi anyukád! - láttam, hogy össze van zavarodva, ami teljesen érthető volt.
- De mama, te nem...
- Az apukád nagyon sokat bántotta az anyukádat, ezért mikor te megszülettél, az anyukád megkért, hogy vigyázzak rád és szeresselek téged! Én pedig rögtön igent mondtam, mert az első pillanatban beloptad magadat a szívembe és nagyon szerettem az anyukád lenni, de nem lett volna igazságos, ha nem mondom el neked, hogy nem én hoztalak téged a világra! - láttam, hogy Ryota szeme könnybe lábadt és elsírta magát.
- De nekem nem kell másik mama, én csak téged szeretlek! - a mellkasomra hajtotta a fejét és hangosan sírni kezdett.
- Én is csak téged szeretlek kicsim! Már akkor szerettelek, mikor az anyukád idehozott téged hozzám!
- Akkor ugye, te maradsz az anyukám, a papa meg az apukám, ugye?
- Ha ezt szeretnéd, akkor igen, picur! - Shusaku odaült hozzánk és egy puszit nyomott a fejére.
- Kicsim, csak egy valamire hagy kérjelek meg. Ne haragudj az anyukádra, mert ő nem tehet róla. Csak azt tette, ami neked a legjobb volt! - bólintott és szép lassan elaludt.
- Ugye tudod mennyire csodállak? Azért is, mert így elmagyaráztad Ryota-nak, az egészet és azért is, mert ilyen erős tudsz maradni azok után is, amit a bátyád tett!
- Nekem nincs többé bátyám Shusaku! Az az ember, megszűnt létezni a számomra. Csak azt akarom, hogy a börtönben rohadjon meg! Ígérd meg nekem, hogy elkapjátok, jó?
- Megígérem, drágám, ne aggódj! - odahajolt hozzám és megcsókolt. Erre volt most a leginkább szükségem. Tudom, hogy Shusaku mellett boldog leszek és elfelejthetem ezt az egész dolgot Takauji-val.
- Mama, a baba meddig lesz még a hasadban? Olyan unalmas nélküle! - mászott oda hozzám Ryota és a hasamra hajtotta a fejét.
- Türelem, a babának még meg is kell nőnie! Amíg nem nő meg rendesen, addig nem jöhet ki a hasamból!
- Na és én mekkora voltam, mikor megszülettem? - vissza kellett nyelnem az előtörő könnyeimet, nehogy észrevegye és aggódjon. Borzasztóan fájt az a kérdés. Fogalmam sincs, milyen volt, mikor megszületett. Pár naposan hozta el hozzám Mikoto a kicsit. Szegénykémnek még neve sem volt.
- Kicsike voltál, akkora, mint egy baba szokott lenni! - na, de elég a sok kérdésből, inkább menjünk reggelizni! - lehámoztam magamról Ryota-t és elmentem, hogy megcsináljam neki a reggelit. Ma nem kellett oviba mennie, így én vigyáztam rá, amíg Shusaku az őrsön volt. Kicsit rossz, hogy nem lehetek ott vele, de talán jobb is, ha néha kicsit külön vagyunk egymástól. Épp a reggelit csináltam, mikor egy erős nyilallást éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha valami belülről szét akarja szakítani a hasamat. A lábaim megremegtek és a földre zuhantam. A hasamhoz szorítottam a kezem és úgy vártam, hogy elmúljon a fájdalom, de az csak nem akart megszűnni.
- Mama! - kiabálta Ryota, mikor meglátott. Odaszaladt hozzám és kicsit meglökdösött.
- Kicsim, hívd fel Reika nénit és kérd meg, hogy jöjjön ide! A mamának el kell mennie a kórházba, jó? - bólintott és szaladt is felhívni Reika-t. Szerencsére épp otthon volt és sietett is oda hozzánk.
- Harumi, mi történt?
- Nem tudom, lehet valami baj van a babával! Tudnál vigyázni Ryota-ra, kérlek? Nekem be kell menjek a kórházba.
- Felejtsd el, majd én beviszlek!
- Nem kell, hívok egy taxit! Csak vigyázz rá, jó? - bólintott, nekem pedig volt annyi erőm, hogy a saját lábamon jussak ki a házból. Hívtam egy taxit és megkértem, hogy vigyen a kórházhoz. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok, felgyorsított, így hamarabb odaértem. Szerencsére a fájdalom már nem volt olyan erős, mint korábban, így nyugodtabb állapotban értem el a nőgyógyászhoz. Miután megvizsgált, elég keserű ábrázattal jött oda hozzám.
- Sugihara-chan, jobban kéne vigyáznod magadra! Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig hanyagolnád a munkát. Félek ha ez így megy tovább, el fogod veszíteni a kisbabát!
- Doktor, ugye ezt nem engedi? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Ha követed az utasításomat, akkor nem lesz semmi baj, de nagyon sokat kell pihenned, megértetted?
- Igen és köszönöm!
- Ha újra fájdalmaid lépnének fel, azonnal gyere ide, rendben? - bólintottam, majd miután még egyszer megköszöntem a segítségét, el is indultam hazafelé. Fel akartam hívni Shusaku-t, de féltem elmondani neki a dolgot. Tudom mennyire várja már, hogy a baba megszülessen és nem akarom feleslegesen felidegesíteni. Különben is az orvos azt mondta, hogy nem lesz gond, csak sokat kell pihenjek. Út közben vettem magamnak reggelit, mert nagyon éhes voltam. Reggeli után sétáltam haza, de azt éreztem, mintha valaki követne engem. Hátranéztem, de nem láttam senkit magam mögött. Sétáltam tovább, mikor újra rám tört az az érzés, hogy valaki követ engem. Megálltam, de nem mertem hátranézni. Hirtelen egy kéz nyúlt felém és a tenyerét a számra tapasztotta. Próbáltam leszedni magamról az ismeretlen kezét, de ő addig tartotta ott, amíg levegő a levegő hiányától el nem ájultam.
Mikor felébredtem, már egy ismeretlen helyen voltam. Mintha valami garázs lett volna, vagy hasonló. Egy takaróval voltam betakarva. Mikor lehúztam magamról, láttam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Gyorsan visszatakartam magam és próbáltam emlékezni arra, hogy mi is történt pontosan, de teljes képszakadás volt azután, hogy az a vad idegen elkábított.
- Nocsak, szépet álmodtál, Csipkerózsika? - ezt a hangot ezer közül is felismerem.
- Takauji, te meg mi a fenét csinálsz itt?
- Üdv nálam húgi? Milyen kár, hogy nem mutathattam meg előbb, szerény hajlékomat.
- Szóval te hoztál ide? Mégis mi a fenét műveltél? - kérdeztem rémülten és igyekeztem eltakarni magam, hogy a bátyám ne láthasson belőlem többet a kelleténél.
- Hát nem egyértelmű? Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! - közelebb jött hozzám és megsimogatta az arcomat. Valósággal kirázott a hideg az érintésétől.
- Nem, ez nem igaz! Az lehetetlen, hogy...
- Már miért ne lehetne? Bébi, olyan csodás volt, hogy azt el sem tudom mondani! - suttogta a fülembe, mire tiszta erőből felpofoztam.
- Most azonnal tűnj el, mielőtt hívom a rendőrséget! Garantálom neked, hogy nem csak nemi erőszakért, hanem egy rendőr ellen elkövetett erőszakért is vádolni fognak, ezt garantálom! - sziszegtem a fogaim között, mire Takauji csak elmosolyodott.
- Ne aggódj, most elmegyek, de ígérem még viszont látjuk egymást! - azzal fogta magát és elment. Legszívesebben zokogtam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak otthon akartam lenni, Shusaku-val és Ryota-val. Felöltöztem és mivel ismertem a környéket, haza tudtam találni.
- Harumi, mi történt? Reika felhívott és elmondta, hogy kórházba kellett menned! - nyitotta ki az ajtót Shusaku.
- Nem történt semmi baj, az orvos szerint nem tesz jót nekem, a túl sok munka, szóval megkért, hogy ideig azt most hanyagoljam!
- Biztos, hogy jól vagy? Nagyon feszültnek látszol!
- Csak ölelj át jó? Nagyobb szükségem van most rá, mint valaha! - erre ő szorosan magához ölelt, belőlem pedig előtört a sírás és zokogni kezdtem.
- Kérlek, mond már el, hogy mi történt!
- Takauji! Én nem akartam Shusaku! - eltolt magától és akkor azt láttam a szemében, amit eddig még soha: Gyűlöletet. Csak nem tudtam melyikőnk iránt.
- Most azonnal megyek és megölöm! Nem érdekel, ha emitt börtönbe megyek, de biztos, hogy megölöm! - indult is az ajtó felé, de én visszarántottam.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget jó? Az egyetlen szerencsém, hogy nem voltam eszméletemnél, így nem kellett végignéznem, hogy mit művelt velem. Shusaku, elegem van ebből jó? Elegem van belőle. Azt akarom, hogy Ryota tudja meg, hogy az apja egy szörnyeteg és soha többet ne akarjon találkozni vele, érted!
- Biztosan ezt akarod? De ugye tudod, hogy akkor...
- Igen. El kell mondanom neki, hogy nem én vagyok az anyja. Tudom, hogy ez fájni fog neki, de már nem bírom tovább ezt az egész helyzetet. Ha Ryota így is elfogad az anyjaként, akkor talán jobb is, ha megtudja! - igyekeztem erőt venni magamon és lehívtam Ryota-t.
- Mama, ugye már jobban vagy?
- Igen kicsim, ne aggódj, már nem fáj a hasam! - mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. Az ölembe ültettem és vettem egy mély levegőt.
- Mama, mi a baj? Valami rosszat csináltam?
- Ryota, emlékszel mikor ma azt kérdezted tőlem, hogy te mekkora voltál, mikor megszülettél? - bólintott. - Kicsim, fogalmam sincs mekkora voltál, mert nem az én hasamban növekedtél! Ryota, nem én vagyok az igazi anyukád! - láttam, hogy össze van zavarodva, ami teljesen érthető volt.
- De mama, te nem...
- Az apukád nagyon sokat bántotta az anyukádat, ezért mikor te megszülettél, az anyukád megkért, hogy vigyázzak rád és szeresselek téged! Én pedig rögtön igent mondtam, mert az első pillanatban beloptad magadat a szívembe és nagyon szerettem az anyukád lenni, de nem lett volna igazságos, ha nem mondom el neked, hogy nem én hoztalak téged a világra! - láttam, hogy Ryota szeme könnybe lábadt és elsírta magát.
- De nekem nem kell másik mama, én csak téged szeretlek! - a mellkasomra hajtotta a fejét és hangosan sírni kezdett.
- Én is csak téged szeretlek kicsim! Már akkor szerettelek, mikor az anyukád idehozott téged hozzám!
- Akkor ugye, te maradsz az anyukám, a papa meg az apukám, ugye?
- Ha ezt szeretnéd, akkor igen, picur! - Shusaku odaült hozzánk és egy puszit nyomott a fejére.
- Kicsim, csak egy valamire hagy kérjelek meg. Ne haragudj az anyukádra, mert ő nem tehet róla. Csak azt tette, ami neked a legjobb volt! - bólintott és szép lassan elaludt.
- Ugye tudod mennyire csodállak? Azért is, mert így elmagyaráztad Ryota-nak, az egészet és azért is, mert ilyen erős tudsz maradni azok után is, amit a bátyád tett!
- Nekem nincs többé bátyám Shusaku! Az az ember, megszűnt létezni a számomra. Csak azt akarom, hogy a börtönben rohadjon meg! Ígérd meg nekem, hogy elkapjátok, jó?
- Megígérem, drágám, ne aggódj! - odahajolt hozzám és megcsókolt. Erre volt most a leginkább szükségem. Tudom, hogy Shusaku mellett boldog leszek és elfelejthetem ezt az egész dolgot Takauji-val.
