17.rész

A mai nap jobban nem is kezdődhetett volna. Ma végre visszatérek és visszaveszem a helyem a rendőrségen. Már alig vártam ezt a napot. Végre újra elfogalhatom magam és azt csinálhatom, amihez igazán értek. Épp készülődök a munkába, igyekszem megigazítani a nyakkendőmet, de túlságosan izgatott vagyok ehhez.

- Segíthetek? - jött oda hozzám Harumi és elkezdte igazgatni a ruhámat.

- Mire is mennék nélküled! - elmosolyodtam és nyomtam egy csókot a szájára.

- Ugyan már, hisz ez a dolgom. Nagyon izgulsz már Shusaku?

- Egy kicsit. Remélem semmi fontosról nem maradtam le!

- Hidd el semmi érdekes nem történt míg nem voltál, csak a szokásos dolgok. Örülök, hogy újra együtt dolgozhatunk Shusaku!

- Én is nagyon örülök. Egyébként, munka után van kedved velem vacsorázni? Már rég voltunk csak kettesben!

- Ez jó ötlet, szívesen megyek! Na, de most indulj, különben el fogsz késni!

- Rendben. Mond meg Ryota-nak, hogy puszilom! - nyomtam egy puszit az arcára, majd beültem a kocsiba és már indultam is az őrsre. Mikor megérkeztem vettem egy mély levegőt és beléptem az épületbe.

- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntem, mire mindenki felállt és kihúzta magát. Na ez nagyon furcsa volt nekem.

- Főnök, mind nagyon örülünk amiért itt van és reméljük még sokáig itt is marad és vezet minket!

- Köszönöm Kurosagi, örülök, hogy így látjátok! Most ha megbocsátotok, én megyek és intézem a dolgom! - biccentettem egyet a fejemmel és bementem az irodába. Ott azonban nem voltam egyedül.

- Bátyó, már vártalak!

- Non-chan, történt valami? Nem nézel ki túl jól.

- Egy fontos dologról kell beszélnünk. 

- Mégis mi lenne az?

- Egy nagyon veszélyes ember ellen folytatunk nyomozást, de eddig még nem sikerült megtalálnunk.

- Ember, máris belevinnél egy ilyen nagy dologba? Hiszen csak most jöttem vissza!

- Az az ember, Sugihara Takauji! - mikor meghallottam ezt a nevet, ökölbe szorult a kezem.

- Az a nyomorúlt! Ha elkapjuk biztosan megölöm!

- Történt valami? Te sose beszélsz így bátyó!

- Az most nem számít. A lényeg, hogy ez az ember fájdalmat okozott Harumi-nak, ez pedig bosszúért kiállt! Tényleg, ö tudja már?

- Még nem. A nagyfőnök személyesen akar majd beszélni vele! - szóval ilyen komoly lenne az ügy? Remélem emiatt nem fogják öt kirúgni, hiszen imádja a munkáját. A nap további része viszonylag eseménytelenül telt. Egész végig csak az járt a fejemben, hogy muszáj még eltitkolnom Harumi előle, hogy a bátya a közelben van, mert most minden olyan jól alakul, ne aggódjon feleslegesen. A munka után elugrottam még az ékszerészhez, ugyanis ma egy nagyon fontos lépést fogok tenni, amivel végre egy családdá válhatunk mi hárman. Miután ezzel is végeztem, hazamentem. Otthon megcsapott a frissen sütött marhahús illata.

- Megjöttem! - léptem be a házba.

- Üdv itthon Shusaku! - Harumi egy rövid fekete csipkeruhában volt, ami nagyon jól állt neki. - Ne haragudj, de mi lenne, ha ma itt vacsoráznánk? A kedvencedet készítettem, remélem ízleni fog!

- Nos, ha itt szeretnél maradni, akkor rendben. Egyébként minden amit te készítesz az én kedvencem! - magamhoz húztam és belepusziltam a nyakába. Végül leültünk és nekiláttunk a vacsorának.

- Na és történt ma valami fontos? - azon kívül, hogy el kell kapnunk a bátyádat?

- Semmi fontos, csupa unalmas dolog. Még jó, hogy ma nem voltál bent dolgozni, mert te is halálra untad volna magad.

- Örülök, hogy minden rendben ment. Egyébként Ryota meg akart várni téged, de elaludt.

- Az jó, ugyis kettesben akartam lenni veled. Harumi, úgy döntöttem ideje lenne végre egy családdá válnunk. Nem mintha eddig nem lettünk volna azok, de szeretném hivatalossá tenni! - elővettem a zsebemből a vörös dobozt, majd az orra előtt felnyitottam. - Harumi, hozzám jössz?

- Persze Shusaku, hiszen megmondtam nem? Mindig veled akarok lenni! - az ujjára húztam a gyűrűt és megcsókoltam. Örültem, hogy minden sínen ment. Remélem, hogy Harumi bátyának elkapása is ilyen könnyen fog majd menni és az életünk békés lesz, gondok nélkül

16.rész

Végre elérkezett a műtétem napja. Nagyon ideges és izgatott voltam, reméltem minden jól alakul és végre újra láthatom Harumi-t és az én édes kisfiamat. Nem én voltam az egyetlen, aki ideges volt, Harumi is legalább ugyanennyire izgult, mint én.

- Shusaku, biztos minden rendben lesz? Ugye tényleg látni fogsz és minden rendbe fog jönni?

- Hát persze, hogy látni fogok, emiatt ne aggódj! Ryota tudja már?

- Még nem tudtam, hogy mondjam el neki. Talán elmondhatnád neki te, rád mindig hallgat.

- Igazad van, mindjárt szólok is neki. Ryota! - kiabáltam fel, mire apró dobogást hallottam a lépcső felől.

- Mi történt papa? Már megint baj van?

- Gyere, mesélnem kell valamit! - leültem a kanapéra, Ryota pedig az ölembe mászott.

- Valami jó dolog lesz, ugye papa?

- Igen, nagyon jó dolog. Képzeld ma egy doktor bácsi meggyógyítja a szememet!

- Tényleg? Hurrá akkor megint fogsz látni minket, ugye?

- Hát persze, megint látni fogom az én édes pici fiamat, aki imádok! - elkezdtem csiklandozni, mire hangosan felnevetett. Komolyan mondom enélkül a gyerek nélkül semmilyen boldogság nem lenne az életemben. Nem is értem hogy tudtam eddig létezni nélküle. A reggel izgalom menetesen telt. Szépen megreggeliztünk, Ryota végül addig könyörgött nekünk, míg belementünk, hogy ő is elkísérjen minket a kórházba. Bár ennek nem igazán örültem, tekintve, hogy ez nem egy ilyen csepp kisgyereknek való hely. Reggeli után összecsomagoltunk és mentünk is a kórházba. Egyre jobban izgultam azért, hogy mi fog történni, vajon sikerül-e a műtét és újra láthatok-e majd. Mikor megérkeztünk, még volt egy kis időnk a műtétig. Ryota csendben ült a tévé előtt és nézte a mesét, addig mi Harumi-val beszélgettünk.

- Mi lesz, ha nem sikerül a műtét Harumi? Mi van ha soha nem fogok látni?

- Ugyan már Shusaku, látni fogsz, ebben biztos lehetsz! Tudom, hogy félsz de hidd el nem lesz semmi baj! - nyomott egy puszit az arcomra, mire elmosolyodtam. Boldog vagyok, hogy mellettem áll a történtek ellenére is. Ő és Ryota jelentik nekem azt a családot, amire mindig is vágytam. Lassan megérkezett az orvos is. Elmagyarázta pontosan mit fognak csinálni velem, illetve azt is közölte, hogy meg vannak a lehetősége, hogy a műtét ellenére sem kapom vissza a látásom. Talán ez az amitől a leginkább félek, hogy mindegy mennyire jól sikerült is a műtét, én továbbra is vak maradok. Miután elköszöntem Harumi-tól és Ryota-tól, be is toltak a műtőbe és elkezdődött a hosszadalmas műtét.

*1 héttel később*

1 hetet kellett várnom arra, míg leszedik a kötést a szememről. Szerencsére az orvos megnyugtatott, hogy a műtét ennél jobban már nem is sikerülhetett volna. Igaz még mindig ott volt annak a lehetősége, hogy ennek ellenére sem kapom vissza a látásomat, de már nem aggódtam emiatt. Inkább izgatott voltam, hogy végre leveszik a kötést és megtudhatom, eredményes volt-e a műtét. Természetesen Harumi és Ryota is ott voltak, ők sem szerettek volna lemaradni. Már az orvos is ott volt, szóval csak percek kérdésere volt.

- Ne aggódj Shusaku, bármi is történjék, mi ugyanúgy fogunk szeretni, mint eddig! - biztatott Harumi, én pedig megfogtam a kezét. Az orvos szépen lassan elkezdte levenni a szememről a kötést.

- Kitazawa-kun, most lassan nyissa ki a szemét! - így is tettem. Először még minden nagyon homályos volt, majd szép lassan erősödni kezdett a kép.

- Shusaku, látsz engem? - hajolt oda elém Harumi. Ránéztem és akkor végre minden kitisztult.

- Hihetetlen, hogy még most is milyen aranyos az arcod! - simogattam meg az arcát, amivel sikeresen belé fojtottam a szót. Már épp mondott volna valamit, de Ryota beelőzte és vigyorogva belecsimpaszkodott a nyakamba.

- Hurrá, a papa végre lát minket!

- Hé picur, megfojtasz! - megfogtam és elkezdtem őt csikizni, mire az ölembe esett. - Mi lenne ha felfalnálak?

- De papa, ha megeszel, akkor mégis ki lesz a te cuki kisfiad? Csak nem lesz egy kistestvérem? - felcsillant a szeme, mire mind elnevettük magunkat. Szerencsére Ryota a nagy izgalom hatására viszonylag hamar elaludt, így Harumi meg én nyugodtan tudtunk beszélgetni.

- Shusaku, olyan boldog vagyok, amiért végre újra láthatsz!

- Hát még én. Igazából a szemedbe akartam nézni és megmondani milyen csodálatos vagy és, hogy nem számít mi történik, én akkor szeretni foglak! - erre könnybe lábadt a szeme és el is sírta magát.

- Annyira féltem, hogy már soha többet nem beszélgethetünk már így! Olyan nagy megkönnyebbülés, hogy végre látsz drága Shusaku! Azt akarom, hogy már semmi ne állhasson kettőnk közé és boldogok legyünk mi hárman!

- Azok leszünk meglásd! Érzem, hogy ezek után minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt!

14.rész

Szerencsére nem kellett túl sokáig a kórházban lennünk. Ryota valamelyest megnyugodott és már nem emésztette magát az apró balesetem miatt. Most Harumi-val teszünk egy kis sétát, ugyanis az idő most pont alkalmas erre. Úgy döntöttem kicsit elkezdem őt faggatni a testvéréről, hogy biztos legyek abban, nem fog Ryota közelébe menni, ha egyszer megjelenne.

- Hé Harumi, mesélnél nekem a bátyádról?

- Miért érdekel téged? - hallatszott a hangján, hogy elég ideges lett a kérdésemtől.

- Csak mert ő Ryota apja és szeretném megismerni! Kérlek Harumi, hisz egyszer majd egy család leszünk és nem akarok egész végig tudatlanságban élni!

- Rendben van, elmondom. Takauji mindig felelőtlen fiú volt és már gyerekként is sok rosszba belekeveredett. Persze a szüleink előtt mindig játszotta a jó fiút. Aztán egy nap megerőszakolt egy lányt és utána menekülőre fogta a dolgot, mert valaki feljelentette őt! - ahogyan hallgattam Harumi-t, elfogott az undor. Mindig is gyűlöltem az ilyen embereket és nem nyugtatott meg, hogy Ryota egy ilyen ember fia.

- Na és ismerted aki feljelentette?

- Igen, mert én voltam! Nem azért nevelem Ryota-t mert a szüleim kényszerítettek rá, valójában nem is tudják, hogy van egy unokájuk!

- De én ezt nem értem? Magyarázd meg Harumi!

- Legyen elég most ennyi, Shusaku! Majd egyszer elmondom a teljes igazságot, de kérlek most legyen elég!

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Inkább menjünk és sétáljunk tovább, az jót fog tenni! - elmosolyodtam, majd folytattuk a sétát. Mondjuk a hallottak után elég rosszul éreztem magam, elvégre mégis csak mocskos dolgok derültek ki szegény kis törpe apjáról. Még nagyban sétáltunk, mikor Harumi felkiáltott.

- Mikoto-chan? - hirtelen mindketten megálltunk.

- Harumi-chan, te vagy az? - női magassarkú kopogását hallottam meg.

- Ki az a Mikoto, Harumi? - súgtam a fülébe.

- Ő Ryota édesanyja! - hirtelen az összes vér kiszaladt belőlem. Ez nem lehet igaz, nem akarom, hogy elvegye őt tőlünk!

- Namiki Mikoto vagyok! - gyengéden megfogta a kezem, mire igyekeztem mosolyogni.

- Kitazawa Shusaku vagyok!

- Shusaku a barátom, Mikoto-chan, ő tudja, hogy Takauji-nak és neked van egy fiatok.

- Komolyan? Akkor nincs kedvetek velem jönni? Épp beakarok adni néhány papírt, hogy minden jogomról lemondjak ami a kisfiúval kapcsolatos.

- Miért nem akarsz tudni a fiadról? - szóltam közbe.

- Hát mert amikor lemondtam róla, túl fiatal voltam és még nem álltam készen egy gyerekre és most se érzem, hogy alkalmas lennék anyának! - hallottam a hangján, hogy hazudik és ez eléggé megmozgatta a gondolataimat. Biztosan történnie kellett valaminek, amiért eldobta magától Ryota-t. De vajon mi a fene történhetett?
- Mikoto-chan, elmondanád hogy nézel ki? Talán könnyebb lenne magam elé képzeljelek!
- Úgy érted, hogy nem látsz? - bólintottam, mire megfogta a kezem. - Hát hosszú világosbarna hajam van és barna szemeim. Elég magas is vagyok és épp egy hosszú fekete szoknyában és virágos blúzban vagyok! - bólintottam, majd elindultunk. Harumi és Mikoto-chan közben jól elbeszélgettek, de nekem továbbra se tudott kimenni a fejemből Harumi bátya. Addig élek kiderítem mégis mit tett, amiért Mikoto-chan lemondott egy olyan cukorfalatról, mint Ryota. Ahogy haladtunk tovább, egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Shu-chan!
- Shohei? - Kino Shohei az osztálytársam volt a középiskolában és Hayato mellett, a legjobb barátom. Mondjuk már elég rég nem hallottam róla egészen mostanáig.
- El sem hiszem, hogy te vagy! Ember, mi van veled?
- Igazából az a helyzet, hogy nem látlak Shohei! Tudod volt egy balesetem és megvakultam.
- Ez hihetetlen! Miért nem hívtál fel?
- Tudtommal te se kerestél engem soha!
- Bocsi, de annyira el vagyok havazva, annyi örökbefogadást kell intézzek!
- Szóval akkor ezzel foglalkozol?
- Igen, fárasztó munka, de nagyon megéri. Na és te rendőr lettél, ahogy akartad?
- Nos igen, de az már nem lényeges, hisz vakon úgyse dolgozhatok. Ha már itt vagyunk, szeretnék bemutatni valakit!
- Kit? Hisz csak Harumi-chan és Mikoto van itt!
- Te ismered őket? - meglepett, hogy mindkettejüket ismeri, nekem Harumi sosem említette.
- Igen Shusaku, ő is ott volt, mikor Ryota örökbefogadását intéztük. Gyakornokoskodott és így ismertem meg. De fogalmam sem volt, hogy te is ismered őt.
- Shu-chan meg én osztálytársak voltunk középiskolában.
- Remek, de nem intézhetnénk el a dolgokat? Nekem még lenne egy kis dolgom! - szólt közbe Mikoto-chan, mire el is mentünk, hogy elintézhessék a papírokat. Miután ez meg volt, Harumi meg én hazamentünk.
- Papa! - hallottam meg Ryota hangját és mire feleszméltem a kölyök már belecsimpaszkodott a lábamba.
- Ryota, ennyire hiányoztam? Hisz csak rövid időre mentünk el.
- igen, de akkor is hiányoztál, mert te vagy az én apukám, akit szeretek! - felkaptam a földről és egy puszit nyomtam az arcára. A nap további része csendesen telt el. Míg Harumi ebédet főzött, addig Ryota meg én játszottunk egy kicsit. Ebéd után pedig következett a csendes pihenő. Szerencsére Harumi is elaludt, így a tervem eddig jól haladt. Kiosontam a szobából és felhívtam Ozeki-t. Lett egy új telefonom, amit külön vak emberek részére fejlesztettek ki.
- Non-chan, segítened kell!
- Bátyó, miért suttogsz? Valami komoly dolog van?
- Segítened kell egy Namiki Mikoto nevű lány címét kiderítened!
- Bátyó, ugye nem azt akarod mondani, hogy megcsalod Harumi-chant?
- Persze, hogy nem te lüke!  Csak derítsd ki kérlek!
- De ez szabálytalan, tudod jól!
- Igen tudom, de muszáj beszélnem vele, mert biztos, hogy tud mondani dolgokat Harumi bátyával kapcsolatban! Kérlek Non-chan, segíts nekem! - szerencsére sikerült őt meggyőznöm, ráadásul el is vitt engem Mikoto-chan házához. Vettem egy mély levegőt és becsöngettem.
- Ki az?
- Én vagyok, beszélhetünk?

13.rész

Nagyon meglepett, amit Harumi mondott nekem. Hisz néhány órája még azt mondta nekem, hogy még várni akar ezzel, mert nem érzi késznek magát erre.

- Na és mi lett azzal, hogy félsz?

- Igen, de ha arra gondolok, hogy mennyiszer bizonyítottad már, hogy tényleg szeretsz engem és nem fogsz kihasználni rájöttem, hogy nem szabad félnem ettől, mert az a múlt és a jelen te vagy Shusaku!

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen, soha nem voltam még ilyen biztos semmiben sem!

- Akkor mi lenne ha segítenél felállni? - elnevettem magam, mire Harumi megfogta a kezem és felállított.
- Harumi, nem zavar, hogy vak vagyok? Nem vagyok biztos benne, hogy jól éreznéd magad velem!
- Ne izgulj már Shusaku, csak lazíts! - végül felmentünk a szobába. Harumi megfogta a kezemet és a derekára helyezte. Feljebb csúsztattam a kezem, míg el nem értem a blúzának a gombjait. A számra tapasztotta az ajkait, amíg én csók közben óvatosan kigomboltam a blúzának a gombjait. A csókunk kezdett egyre inkább szenvedélyesebb lenni, míg a végén már csak úgy faltuk egymás ajkát. Harumi húzott maga után, míg rá nem estünk az ágyra. Végre minden akadály elhárult, ami eddig köztünk volt és egy csodás estét töltöttünk el együtt.
- Harumi, biztosan nem bántad meg a dolgot? Hisz azt mondtad, nagyon félsz!
- Tudom, de jobban féltem attól, hogy emiatt elveszítelek.
- Hisz mondtam már, hogy tudok várni!
- Igen, de én már nem! Ha ez így ment volna, a végén elhidegültünk volna egymástól és ezt nem akartam! Viszont nem bántam meg, mert csodálatos volt és már egyáltalán nem bánnám, ha minden esténk ilyen csodás lenne! - elmosolyodtam és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért az esténk a végére mégis csak jól alakult.

*Másnap*

Másnap reggel már boldogan ébredtem fel. Bár kicsit még mindig azt érzem, nem érdemlem meg ezt a sok jót, de már nem nyomaszt az egész. Harumi-nak ma be kellett mennie dolgozni, ezért én vigyáztam ma Ryota-ra. Ezzel csak annyi a probléma, hogy mivel nem látok, nem nagyon tudok figyelni rá. Viszont sikerült olyan programot kitalálnom mára, amivel garantáltan magam mellett tarthatom, így remélem, semmi gond nem lesz. Miután felkeltem, kikeltem az ágyból és a konyhába mentem.
- Jó reggelt, papa! - Hallottam meg Ryota vidám hangját.
- Anyukád már el is ment dolgozni?
- Igen, most ment el. Csináltam neked is kakaót papa, hogy jó kedved legyen! - segített nekem leülni majd a kezembe nyomta, a még meleg bögrét.
- Mióta vagy ennyire önálló?
- Mióta beteg a szemed! Szeretnék segíteni neked, szóval a mami megtanította, hogy kell kakaót csinálni. Mostantól majd én fogom csinálni neked a kakaót, jó papa?
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Igen papa, én is téged! - erre belemászott az ölembe és nyomott egy puszit az arcomra. Úgy döntöttem hagyom, hogy segítsen nekem, mert a hangján hallatszott, milyen boldog tőle. Megetetett, segített nekem a kanapéhoz menni, meg ilyenek.
- Na jó picur, a mama azt mondta, hogy csinált nekünk mára ebédet, szóval ezzel nem kell foglalkozzunk. Mit szeretnél, mit csináljunk?
- Én leszek a rajzoló és te leszel a modell, jó papa?
- Hmm nem hinném, hogy jó modell lenne belőlem!
- De igen, mert te vagy a legmenőbb apuka az egész világon! - elnevettem magam, ugyanis nagyon jól esett ez a kijelentés, hisz nem is vagyok az apja. Szóval amíg Ryota épp engem készült lerajzolni, addig én felelevenítettem a tegnap éjszakát, amit garantáltan sosem fogok elfelejteni. - Kész van papa! - zökkentett ki Ryota a gondolat világomból.
- Biztosan nagyon szép, kár hogy nem láthatom, milyen szépet rajzoltál!
- Ez nem igazság, Ryota már megin buta volt. Ne haragudj papa! - hallatszott a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezért felvettem és magamhoz öleltem.
- Szerinted képes lennék haragudni, az én kis őrangyalomra? - elkezdtem csiklandozni, mire édes hangon felkacagott. Ezek után igyekeztünk olyan elfoglaltságot találni, amihez nem kellettek a szemeim. Ez eléggé lecsökkentette a listát, így jobbára csak meséltem neki, illetve Ryota rengeteget kérdezett arról, hogy mi egy rendőr feladata. Azt mondta ő is rendőr akar lenni, mint én, ezért kérdezett ennyit. Persze most még ezt mondja, de mikor felnő, biztosan meggondolja majd magát. Ezek után megebédeltünk és lefektettem Ryota-t, mert kezdődött a délutáni csendes pihenője. Addig én is igyekeztem pihenni egy kicsit. Bevallom sokkal nehezebb gyereket nevelni, mint azt gondoltam, főleg így vakon. A pihenő végeztével le akartam menni a lépcsőn, de nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Éreztem egy apró lökést a hátamon, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és onnantól se kép se hang nem volt.
Mikor legközelebb felébredtem, fogalmam sem volt, hol voltam.
- Shusaku, jól érzed magad?
- Harumi? Mi történt velem? Nem emlékszem semmire! - nyöszörögtem és fel akartam kelni, de túl gyenge voltam hozzá.
- Tudod, Ryota kicsit meglökött, mikor szaladt le a lépcsőn és leestél. Egy kicsit beverted a fejed, azt mondta az orvos, de ne aggódj, nem lett semmi komoly baj.
- Ryota hol van?
- Kicsit félt, hogy megharagudtál rá, ezért kint maradt inkább. Kérlek, ne haragudj rá, nem szándékosan tette!
- Már, hogy haragudnék rá? Hiszen a gyerekek mind ilyen kis szelesek, egyébként is véletlen volt. Elvinnél hozzá? Szeretnék beszélni vele! - segített felkelni és kivitt engem a teraszra, majd visszament a szobába.
- Papa, te vagy az?
- Miért nem akarsz beszélni velem, picur? Azt hittem, hogy szeretsz engem!
- Igen, de nem érdemellek meg papa, mert miattam ütötted meg a fejedet! - elsírta magát és a lábamba csimpaszkodott. - Papa, ne haragudj, megígérem, hogy ezentúl jó kisfiú leszek, csak ne haragudj rám, jó? - leguggoltam és magamhoz öleltem.
- Annyira szeretlek téged, szóval nincs okom haragudni rád! Különben is, ha te nem lennél, mégis ki csinálna nekem kakaót?
- Akkor csinálhatok neked sokszor kakaót?
- Annyit csinálhatsz, amennyit szeretnél! Ryota, tényleg azt szeretnéd, ha én lennék az apukád?
- De hiszen már az vagy, mert a mama szeret téged és te is a mamát, ugye?
- Igen és szeretném majd feleségül is venni, majd egy kicsit később, oké?
- Éljen! - kiáltott fel és szorosan megölelt.
- Na jó, de most segítened kell visszamenni! - megfogta a kezem és visszavezetett a szobába.
- Na, sikerült megbeszélnetek a dolgot? - kérdezte jókedvűen Harumi.
- Mama, képzeld a papa azt mondta el akar venni téged feleségül! - olyan vörös lettem mint a paradicsom. Hiába ez a kölyök egyszerűen hihetetlen.
- Azt mondtam, hogy majd később, tudom, hogy még túl korai! - hebegtem és egyre vörösebb lettem közben.
- Akkor azt ajánlom, ne várattas meg sokáig! - a nyakam köré kulcsolta a kezét és egy csókot nyomott a számra. Azt hiszem ez egy igen tanulságos élmény volt mindannyiunknak és Ryota-val is közelebb kerültünk egymáshoz.