12.rész

Körülbelül egy hét telt el a tárgyalás óta. Már kezdem elfogadni a tényt, hogy nagy az esélye annak, hogy soha többet nem kapom vissza a látásomat. Szerencsére sokan állnak mellettem, így nincs okom panaszkodni. Bár az utóbbi időben elgondolkodtam, vajon mit is tettem én, hogy ennyi jót kaptam az élettől. Hisz amióta megvakultam, csak mások terhére vagyok. Talán csak sajnálatból foglalkoznak velem ennyit? Nos, ez is egy jó opció. Már elfogadtam, hogy használnom kell a fehér botot, mert valóban megkönnyíti a helyzetemet. Mára terveztem egy kis beszélgetést Ozeki-vel, hisz ő is a testvérem és meg kell őt ismernem egy kicsit jobban, ahogyan neki is engem.
- Tessék Shusaku, itt a reggelid! - tette elém Harumi a tányért. Most van reggeli idő és szerencsére mind a hárman itthon vagyunk.
- Segítek, papa! - harsogta Ryota és belemászott az ölembe. Nyisd ki a szád és mond, hogy á! - kinyitottam a szám, mire belenyomott egy apró falatot a kenyérből.
- Ez nagyon finom volt, de megy egyedül is, ne aggódj miattam!
- Akkor már nincs is rám szükséged? - kérdezte szomorú hangon, mire elmosolyodtam.
- Rád mindig szükségem lesz, hiszen te vagy az én őrangyalom, vagy nem?
- De igen papa! Én mindig vigyázni fogok rád! Légyszi beszélj a mamával, hogy legyen egy kistestvérem, akkor lenne kivel játszanom és Ryota szuper boldog lenne! - kérlelt, mire magamhoz öleltem.
- Picur, légy türelemmel! Még csak most jöttünk össze a mamáddal, ez nem megy olyan gyorsan!
- Hát jó, akkor majd várok!
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nincsenek barátaid?
- Nem, de őket nem szeretem, mert mindig elveszik tőlem a játékokat!
- Akkor keress olyan barátokat, akikkel jól érzed magad! Hidd el, hogy találni fogsz olyat, akivel jól fogod érezni magad és akire mindig számíthatsz majd!
- Rendben papa! Ha te mondod, akkor elhiszem neked! Most megyek játszani! - leszállt az ölemből és hallottam, ahogy az apró lábaival, kiszaladt a konyhából.
- Miről beszélgettetek? - hallottam meg Harumi hangját.
- Csak Ryota nagyon szeretne már egy kistestvért!
- Ne haragudj rá emiatt!
- Engem egyáltalán nem zavarna, ha lenne egy közös gyerekünk, sőt örülnék is neki, szóval már csak rajtad áll, mikor leszünk szülők. Addig is itt van Ryota akit együtt nevelhetünk.
- Hisz mondtam már, hogy még nem állok készen erre!
- Igen, én pedig azt, hogy várok rád, ameddig csak szükséged van rá, szóval ne aggódj emiatt!
- Shusaku, nem bírom ezt tovább! - elsírta magát és az ölembe hajtotta a fejét.
- Mi a baj Harumi? - kezdtem el simogatni a hátát.
- Ha elmondom neked, miért nem vagyok képes lefeküdni veled, megígéred, hogy nem fogsz engem utálni emiatt?
- Sosem tudnálak utálni téged, ezt te is jól tudod!
- 14 éves koromban egy nálam idősebb fiú szexuálisan zaklatott és a végén majdnem meg is erőszakolt! Csak egy kicsin múlott, hogy megtegye! - tovább zokogott én viszont abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy a kezem közé kerüljön az a rohadék és megfojthassam. Hisz bántani akart egy kiskorút! Mégis miféle férfi lehet az ilyen?
- Esküszöm, megölöm!
- Kérlek Shusaku, ez már nem számít! Csak azt akartam, hogy tudd, nem azért nem feküdtem le veled, mert nem szeretlek csak nagyon félek!
- Ne aggódj drágám, nem fogom erőltetni a dolgot, hidd el ráérünk még erre! Mi lenne, ha várnánk vele addig míg össze nem házasodunk? Talán addigra majd te is rájössz, hogy mennyire szeretlek és csak azt akarom, hogy boldog legyél!
- Szeretlek Shusaku és nem érdekel ha vak vagy mert te akkor is ugyanaz a fiú vagy akibe beleszerettem! - éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. Borzasztóan éreztem magamat és csak arra vágytam, hogy láthassak és mélyen Harumi szemébe mondhassam, hogy ő életem nője és boldoggá akarom őt tenni. Időközben Ozeki is megjött, így nem maradhattam Harumi-val.
- Bátyó, mi van veled? Olyan csendes vagy!
- Jaj, Non-chan fogalmam sincs mit csináljak! Harumi bevallotta hogy mikor gyerek volt, egy srác erőszakoskodott vele.
- Valóban? Na és ezt csak úgy elmondta neked?
- Igazából én szedtem ki belőle, mikor azt mondtam, Ryota testvért akar magának! Szerinted mit tegyek, annyira haszontalannak érzem most magam! Bárcsak ne lenne ez az átkozott vakság!
- Kérlek, nyugodj meg! Nem tesz jót neked ez a sok idegeskedés!
- Hiszen mindenkinek csak a terhére vagyok! Harumi-nak, a szüleimnek, még a fiamnak is!
- Azt mondtad, hogy a fiad?
- Ha egyszer vissza kapnám a látásomat, az első dolgom az lenne, hogy elvegyem Harumi-t és Ryota-t is a nevemre vegyem! Az apjaként szeret engem és én is egyre jobban ragaszkodok hozzá, Non-chan!
- Mindjárt visszajövök, csak kimegyek a mosdóba! - ott hagyott engem, én viszont nem akartam ott maradni. Szerettem volna eltűnni a világ elől, hogy senkinek se lehessek a terhére többet. Végül aztán úgy döntöttem, hogy mégis hazamegyek. Szerencsére útba igazítottak, így könnyen hazataláltam. Leültem az ajtó elé és ott ültem, miközben azon gondolkodtam, miért kapok én ennyi jót, mikor nem is tettem érte semmit? Közben az eső is eleredt, ami csak még rosszabbá tette a hangulatomat.
- Shusaku, mi a fene ütött beléd! - hallottam meg Harumi aggodalommal teli hangját.
- Kérlek menj el, nem akarok a terhedre lenni! Jobb lesz nekem egyedül! - végül nem bírtam tovább és elsírtam magam.
- Édes szívem, már hogy hagynálak itt? - a hátamra terített egy takarót, majd a vállára döntötte a fejem.
- Harumi, miért kapok az élettől ennyi jót?
- Azért mert jó ember vagy Shusaku és a jó emberekkel jó dolgok történnek! Kérlek ne érezd rosszul magad, elvégre nem a te hibád ami történt! Nagyon szeretlek édesem és soha nem tudnálak magadra hagyni! - erre megcsókolt. Most először csókolt meg úgy rendesen a balesetem óta. - Shusaku, nem akarok többet várni. Le akarok feküdni veled!

11.rész

Egy hét telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból. Mondhatjuk úgyis, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba, leszámítva azt, hogy nem mehettem vissza dolgozni. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem dolgoztam továbbra is. Ugyanis én leszek ma a korona tanú Hana ügyében, akit sikerült elfogniuk. Kicsit tartok attól, hogy megússza ezt az egészet. Harumi segített nekem a készülődésben.
- Nagyon izgulsz, Shusaku?
- Csak egy kicsit. Félek, hogy már megint megússza!
- Ne aggódj, biztosan minden rendben lesz! - nyomott egy puszit az arcomra, mire elmosolyodtam. Örültem, hogy a történtek ellenére is mellettem maradt. Ha ő és Ryota nem lennének, biztosan nem bírnám ki ezt az egészet. Miután elkészültem, már csak a nővéremre vártunk. Ő lesz az ügyvédem, benne ugyanis maximálisan megbízok. Nagyon profi, szóval biztos vagyok benne, hogy ezt az ügyet is meg fogja nyerni. Ma csak az anyám fog elkísérni, ugyanis Ryota-nak ma nincs óvoda, ezért Harumi mellette akart lenni, nem akarta most másra hagyni őt. Viszont megígértette velem, hogy a tárgyalás után rögtön felhívom és elmesélek neki mindent. Ez lesz az utolsó tárgyalás, ugyanis szerencsére már a bíró kezébe került a biztonsági kamera felvétele, amin Hana mindent bevall nekem. Az öccse és a mostoha meggyilkolását, valamit a balesetemet is. Remélem ezek után már tényleg bolondok házába kerül és nem fogják megint futni hagyni. Miután a nővérem megérkezett, el is indultunk a bíróságra. Meglepett, mikor Haruka azt mondta, apa és Reiji is ott lesznek. Nem számítottam rá, hogy tényleg komolyan gondolták ezt az egész egy család vagyunk dolgot. Miután megérkeztük, már csak a tárgyalás kezdetére vártunk.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki hangját.
- Ozeki, te meg, hogy kerülsz ide?
- Azért jöttem, mert támogatni szeretném magát! - őszintén, ez a srác mindig meglep engem a ragaszkodásával. Mintha akarna tőlem valamit, de fogalmam sincs, hogy mit.
- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna.
- Hé újonc! Rakd arrébb a fenekedet, beszélnem kell az öcsémmel! - szólt rá szigorúan a nővérem szegény Ozeki-re, majd leült mellém. - Jól figyelj! Törekedj arra, hogy semmi olyat ne mondj, amit felhasználhatnak ellened!
- Haruka, rendőr vagyok, tudom, hogy mit szabad mondanom és mit nem!
- Az lehet, de most sokkal sebezhetőbb vagy. Mielőtt letagadnád, Harumi-chan mesélte, hogy a múltkor mennyire kiborultál, mikor használnod kellett a fehér botot! - kit álltatok, teljesen igaza van. Még ha igyekszek is keménynek mutatni magamat, akkor is sebezhető vagyok. Biztos, hogy ezt Hana ki is fogja használni, de akkor én tuti ott fogok bőgni mint valami kisgyerek. Most eléggé labilis vagyok. Az egyik pillanatban még azt mondom, semmi gond, a másikban pedig a sarokban sírok, mert nem tehetek semmi, hogy visszakapjam a látásomat. Lassacskán el is kezdődött a tárgyalás. Először Hana-t hallgatták ki. Nem meglepő módon, ijesztően vihogott, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Kicsit meg is ijedtem tőle. Ugyanakkor tagadta, hogy ő ölte volna meg az öccsét. Nyilván mindenki tudta az igazat, szóval senki sem döbbent meg a hallottaktól. Hana kikérdezése után én következtem. Ozeki kísért oda a tanúk padjára, majd miután megígértem, hogy csak az igazat fogom mondani, neki is kezdtünk.
- Kitazawa-san, igaz az, hogy magára lett bízva Midori Shota gyilkosságának az ügye?
- Igen. Az első számú gyanúsítottunk akkor a fiú mostoha testvére volt.
- Állt bármiféle kapcsolatban a gyanúsítottal?
- Hana az csoporttársam volt az egyetemen. De nem igazán álltunk közel egymáshoz.
- Még egy kérdés: Volt valami előzménye, annak, hogy a vádlott ilyet követett el? - most mégis mit tegyek? Mondjam el az igazat, hisz az nagyon kínos lenne. De megígértem, hogy csak az igazat fogom mondani.
- Igen, volt. Néhány nappal az eset előtt, Hana tett nekem egy ajánlatot. Ha lefekszem vele, akkor elárulja hol van a mostoha anyja. Én visszautasítottam kétszer is, ezért tette meg, mert nem akartam vele lenni! - a teremben nagy zsibaj támadt, senki sem akarta felfogni, amit az előbb mondtam, pedig ez volt az igazság.
- Nincs több kérdésem, bíró úr! - végül a nővérem is kérdezett még pár dolgot, Hana-tól és tőlem is. Már alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek és hazamehessek. Már kezdtem elfelejteni, mire is kért meg engem Hana, erre tessék, most fel kellett hozzam az egészet. Nagyon kínos, hogy bárki is ilyet kér tőlem. Pedig én soha senkinek se mondanék igent erre. Visszavonultunk, míg kihirdették az ítéletet.
- Shu-chan, minden rendben? - kérdezte az anyám, mire megráztam a fejem.
- Semmi sincs rendben anya! Olyan kínos volt ez az egész tárgyalás. Miért nem lehet egyszerűen csak diliházba csukni és békén hagyni engem végre? Már nagyon elegem van!
- Fiam, hiszen rendőr vagy, te is tudod, hogyan megy ez! - hallottam meg apám hangját.
- Igen, de miért kell mindig mindent a törvény szerint tenni? Ebben az esetben miért nem lehetett kivételt tenni?
- Shu-chan, nyugodj már meg! Ha felidegesíted magad, attól semmi sem lesz jobb! - igaza volt anyámnak, de már elegem volt az egészből. Csak haza akartam menni Harumi-hoz és Ryota-hoz, hogy velük legyek, mert mellettük tényleg boldognak érzem magam.
- Senpai, mondanom kell magának valami nagyon fontosat!
- Ozeki, ne haragudj, de most nem jó az időzítés, majd máskor megbeszéljük!
- Nem, ezt most kell elmondanom. Senpai, én a maga.... - nem tudta befejezni, mert következett az ítélet hirdetés. Ahogyan reméltem, Hana-t pszichiátriai kezelésre ítélték, vagyis hosszú éveket fog majd egy bolondok házában tölteni. Ennél jobb büntetést nem is adhattak volna neki. A börtön nem lett volna megoldás a problémáira. Egy kicsit megkönnyebbülve hagytuk el a bíróságot.
- Hé Ozeki, mit akartál mondani nekem? Azt mondtad nagyon fontos.
- Senpai, tudnia kell, miért lettem rendőr.
- Csak ennyi? Ezt majd otthon elmeséled. Meghívlak egy sörre, rendben?
- Nem érti, ez nem várhat, bár azt a sört szívesen elfogadom. Említettem már, hogy örökbe fogadtak engem.
- Igen, az első napodon említetted, de ez most, hogy jön ide?
- Igazából, mielőtt eldöntöttem, hogy rendőr leszek, kapcsolatba léptem a szülő anyámmal, aki elárulta, hogy van egy bátyám, aki rendőrként dolgozik, ezért is jöttem ide, hogy a közelében legyek! - szóval a bátya rendőr? De mégis ki lehet az? Kikuchi és Kurosaki túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy Ozeki így beszéljen róluk.
- Tényleg, na és ki a bátyád?
- Ön az Senpai! Maga az én bátyám! - hirtelen szóhoz sem jutottam. Szóval született egy öcsém és az anyám képes volt ezt eltitkolni előlem?
- Nem, ez kizárt! Ha az öcsém lennél, akkor, az anyám már mesélt volna rólad! Ő nem titkolna el előlem egy ilyen dolgot!
- Shu-chan, hidd el nem volt más választásom. Még túl kicsi voltál és nem értetted volna meg az egészet!
- Jogom lett volna tudni róla! Tudod, hogy mit érzek most? Miattad mindenből kimaradtunk! Már azt is kétlem, hogy csak azért hagytál ott az apáméknál, mert gondok voltak a fejeddel. Szerintem egyszerűen csak tőlem is meg akartál szabadulni! - kiáltottam, majd elrohantam. Fogalmam sem volt, merre megyek, de nem akartam a közelükben lenni.
- Vigyázz! - hallottam meg Ozeki hangját, majd éreztem, hogy valaki a földre lök engem. Hallottam mellettünk elsuhanni egy autót.
- Megmentettél, Ozeki!
- Még szép, hiszen a bátyám vagy, nem számít mi történt eddig, a lényegen nem fog változtatni! Csak azért jöttem ide, hogy megismerjelek!
- Hihetetlen. Először azt tudom meg, hogy a testvéreim anyja azért halt meg, mert én megszülettem, most meg az is kiderül, hogy van egy testvérem. Ozeki, ugye tudod, hogy ezt még fel kell dolgozzam. Persze örülök, de még össze kell szednem a gondolataimat.
- Ne aggódj, annyi időnk van amennyit csak akarsz! - elmosolyodtam, majd úgy döntöttem inkább vele megyek haza. Út közben volt esélyünk beszélgetni is úgy, ahogyan eddig még sosem. Miután megérkeztünk, Ryota rögtön rám vetette magát.
- Papa, végre megjöttél! - leguggoltam hozzá, hogy megölelhessem. - Mama, Ozeki bácsi is itt van! - kiabálta Harumi-nak.
- Hé Ryota, Ozeki valóban a nagybátyád, de ez titok, rendben?
- Titok? Akkor nem szabad elmondanom a mamának se? Ez nem ér, hiszen ez jó dolog nem? Tényleg, nekem mikor lesz kistestvérem papa?
- Ryota, hagyd Shusaku-t, hiszen csak most jött meg!
- Rendben, mami, szóval nem lesz kistestvérem! - hallottam a hangján, hogy igen csak elszomorodott.
- Figyelj, ha rá tudod venni az anyukádat, akkor lehet kistestvéred! - kacsintottam egyet, mire Ryota hangos éljenzésben tört ki.
- Ozeki-kun, örülök, hogy te is itt vagy, ülj le mindjárt kész az ebéd!
- Köszönöm a meghívást! Azt hiszem, hogy lesz miről beszélgetni a bátyámmal!
- A micsodáddal? Shusaku, mégis mi folyik itt?
- Harumi, Ozeki az öcsém, el tudod hinni? Remélem ezek után, már nem lesz semmilyen meglepetés! - elnevettük magunkat, majd leültünk enni. Kicsit furcsa lesz megszokni, hogy van egy öcsém is, de Ozeki-t ismerve, azt hiszem nem lesz semmi gond.

10.rész

Az, hogy végre békét kötöttem a családommal, sokkal felszabadultabbá tett. Egy pillanatra még arról is el tudtam feledkezni, hogy soha többé nem láthatok. Végül Ozeki vitt vissza a kórházba, ugyanis biztosan nem fogják jó néven venni, hogy csak úgy meglógtam. 

- Senpai, örülök, hogy mosolyogni látom!

- Köszönöm, hogy elhoztál Ozeki. Most, hogy az egész család mellettem áll, talán könnyebb lesz elfogadnom, hogy vak vagyok és az is maradok.

- Kérem, ne mondja ezt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fogja kapni a látását! Addig is, én itt leszek és támogatom magát!
- Tényleg, na és miért? Hiszen csak a főnököd vagyok, nem pedig a rokonod.
- Sose tudhatja azt, Senpai.
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. Jöjjön, megérkeztünk! - nagyon meglepett a viselkedése, szerintem biztosan titkol valamit, de addig éljek hogy ki fogom deríteni, mégis micsodát. Ozeki elkísért engem a szobába. Féltem, hogy anyám vagy Harumi a fejemhez fogják vágni, hogy csak úgy eltűntem, bár tény, hogy igazuk lenne.
- Shusaku, hol a fenében voltál? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ne haragudj, csak beszélnem kellett az apámékkal! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
- Kérlek soha ne tűnj el csak úgy! Nagyon aggódtam miattad. Ha bajod esett volna, akkor azt nem bocsátottam volna meg magamnak.
- Hát persze, hiszen már teljesen alkalmatlan vagyok az életre és mindig kell velem lennie valakinek, igaz?
- Nem így gondoltam, Shusaku. Csak szeretném ha legközelebb szólnál mielőtt elmész, jó? - bólintottam, majd Harumi és Ozeki segítségével visszafeküdtem az ágyba.
- Akkor, ha megbocsátanak, én mennék is. Senpai, ha szüksége van valamire, kérem azonnal szóljon!
- Rendben és még egyszer köszönöm a segítséged! - végül Ozeki elment, én pedig kettesben maradtam Harumi-val.
- Hé, Ryota jól van? Olyan jó lenne őt látni, kár hogy már soha nem láthatom őt.
- Ne butáskodj, biztosan sikerül az orvosoknak valahogy visszahozniuk a látásodat. Addig is, itt van ez! - a kezembe nyomott egy bot szerű valamit. Valahogy sejtettem, hogy ez az a bizonyos fehér bot, ami arra szolgál, hogy mások is láthassák hogy az ember vak és megbámulhassák őt. Egy ideig a kezembe fogtam, de aztán elhajítottam.
- Nem kell nekem! Úgysem szándékozom kimenni az emberek közé. Nem kell, hogy sajnáljanak.
- De Shusaku, muszáj megtanulnod, különben tényleg nem leszel önálló! - eléggé felhúztam magam. Még, hogy önálló leszek, ha megtanulok azzal az izével közlekedni? Harumi tényleg megbolondult? - Gyere, majd én segítek neked! - fel akart állítani, de én ellöktem magamtól.
- Nem tudod felfogni, hogy nem érdekel! Ilyen maradok és kész, szóval jó lenne, ha nem állítanál hülyeségeket! - visszaestem a helyemre.
- Én csak segíteni akartam te hülye! - hallottam a hangján, hogy egy kicsire van a sírástól, de nem tudtam megállni és csak még jobban belé tapostam.
- Megkért rá valaki? Mert én biztos nem! - erre hallottam, hogy Harumi sírva kiszaladt a szobából. Legszívesebben utána rohantam volna, de éreztem az most nem használna, mert csak megint megbántanám. Muszáj volt lenyugodnom, mert nem voltam önmagam. Eszembe jutott az amit Harumi mondott, hogy ha nem akarom azt, hogy mindenki ugráljon körülöttem, akkor meg kell tanuljak így is önálló lenni. Végül is teljesen igaza volt, mint mindig. Felálltam, majd igyekeztem tapintás alapján eljutni az ajtóig, aztán vissza. Ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis egymásutánban mentem neki az ajtónak és az ágynak is, de hajtott előre a tudat, ha ezt sikerül megtanulnom, akkor sokkal kevesebbet kell majd foglalkozni velem. Végül csak sikerült eljutnom az ágyig úgy, hogy közben nem estem el és neki se mentem semminek. Végig csak tapintás alapján haladtam, ami nagyon fura volt, de azt hiszem ezt nem lesz olyan nehéz megszoknom. Örültem, hogy legalább már ennyit meg tudok tenni segítség nélkül. Szerettem volna megmutatni Harumi-nak, hogy ő is láthassa, mikor bevillant, hogy nagyon beletapostam a lelkébe, így úgy döntöttem megkeresem. Ugyanazt a taktikát választottam, vagyis tapintás alapján haladtam a fal mellett, hogy biztosak lehessenek a lépteim. Ám balszerencsémre valaki nekem jött és a földre estem.
- Shusaku, nem esett bajod?
- Harumi? Tényleg te vagy az?
- Még szép, hogy én. Te meg mit keresel itt? Bajod is eshetett volna! - megfogta a kezem és felállított.
- Csak mutatni akartam neked valamit, de attól féltem, hogy már vissza se jössz azok után amiket a fejedhez vágtam. Ne haragudj Harumi, nem gondoltam komolyan!
- Tudom és te se haragudj, amiért így felkaptam a vizet. Melletted kellett volna álljak és nem pedig megsértődni. De mit akartál mutatni nekem?
- Gyere vissza a szobába, ott megmutatom neked! - vissza is mentünk, én pedig megmutattam neki, ahogyan eljutok az ágyamtól, egészen az ajtóig segítség nélkül.
- Shusaku, annyira boldog vagyok! Akkor úgy tűnik mégis csak szeretnél önálló lenni, igaz?
- Csak miattad tettem. Rájöttem, hogy igazad volt, tényleg nem akarok egész életemben segítségre szorulni. Ugye, már nem haragszol rám?
- Sose tudnék rád haragudni. Sőt örülök, hogy végre másképp fogod fel a dolgokat! - nos igen, rá kellett jöjjek, hogy ha már a helyzetemen nem változtathatok, akkor legalább hozzam ki a legtöbbet abból ami most van. Igaz, hogy nem láthatok, de ettől függetlenül még megtanulhatok dolgokat anélkül, hogy látnom kelljen hozzá. Elhatároztam, hogy innentől kezdve keményen fogok küzdeni azért, hogy ne kelljen többé mások segítségére szoruljak.

*Néhány nappal később*

Pár nappal később elhagyhattam a kórházat. Az anyám és Harumi kísértek haza oda, ahol négyesben fogunk lakni. Harumi állítása szerint Ryota már tűkön ül, hogy láthasson engem, én azonban egy kicsit félek attól, hogy mit fog majd gondolni rólam ha megtudja, hogy már nem látok. Szerencsére az út nem volt hosszú, így viszonylag hamar megérkeztünk. 

- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota és belecsimpaszkodott a lábamba. Sajnos nem tudtam őt a karomba venni, úgy mint eddig, így csak összeborzoltam a haját. - Papa, mi a baj? - erre leguggoltam, hogy egy magasságban lehessünk.

- Figyelj Ryota, tudod én már látlak se téged, se a mamádat, se senki mást! Elég nagy butaságot csináltam, szóval ne haragudj, jó?
- Papa, ne legyél szomorú, nekem van két szemem, majd kölcsönadom őket, jó? - erre eltört nálam a mécses és magamhoz öleltem. Hallottam, hogy Ryota is elkezd pityeregni, mire még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te vagy az én kis őrangyalom!

- Szeretlek Papa!

- Én is nagyon szeretlek téged öcsi! - végre tényleg megértem azt a napot, mikor egy igazi családom lett. Hiszen sem neki, sem Harumi-nak nem számított az ami történt, ugyanúgy mellettem maradtak és ugyanúgy szerettek engem, mint eddig.