24.rész

A hónapok egyre gyorsabban teltek. Harumi lassacskán újra a régi lett, már abszolút nem is hozzuk fel a Takauji témát. Ryota az idő múlásával egyre türelmetlenebbül várta a testvére érkezését, mára pedig eljutottunk oda, hogy minden egyes nap rákérdez arra, mikor bújik már elő. Az egyetlen ami továbbra sem hagy nyugodni, az én kedves leendő sógorom. Továbbra sincs róla semmi hír és ez abszolút nem hangzik jól. Félek, hogy megint bántani akarja Harumit, vagy ami még rosszabb, el akarja venni tőle Ryotat.

Jelenleg idegesen ülök a nappaliban, ugyanis Harumi szülei bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Megkértem Hayatot, hogy jöjjön el és figyeljen Ryota-ra, amíg Harumi és én beszélünk a szüleivel. Tudom, hogy ez egy kényelmetlen helyzet, de bízok abban, hogy a szülei végre rájönnek, Harumi semmi rosszat nem tett, csak magát védte attól a rohadéktól. Ránéztem Harumi-ra aki úgy remegett, mint egy kocsonya.
- Drágam nyugodj meg! Meglásd nem lesz semmi baj!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt Shusaku. Te nem ismered a szüleimet!

- Az lehet, de beszéltem velük és a hallottak alapján azt hiszem nem lesz gond! - ezt komolyan is gondoltam. Nem hinném, hogy Harumi szülei olyan borzasztóak lennének, mint amilyennek ő leírta őket. Valahol meg is tudom érteni őket. Hiszen melyik szülő hinné el azonnal, hogy a gyereke szabadidejében nőket erőszakol meg? Talán ha úgy találkoztam volna Takaujival, hogy nem tudom az igazat, én sem feltételeztem volna, hogy képes ilyesmire. Még szerencse, hogy nem így történt.

Úgy egy órán belül végre megérkeztek Harumi szülei. Vettem egy mély levegőt és beengedtem őket.

- Ön Kiratawa Shusaku, akivel telefonon beszéltünk? - kérdezte Harumi mamája, én pedig bólintottam egyet.

- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok! Köszönöm, hogy szántak időt arra, hogy eljöjjenek! - igyekeztek minél többet mosolyogni, hogy ne lássák rajtam mennyire izgulok.

- Mi köszönjük a meghívást! Tudja mikor említette, hogy a lányunkról van szó, a férjem eleinte nem igazán akart belemenni a dologba! - suttogta a fülembe, mire Harumi apja felmordult.

- Még csodálkozol? Azok után amit a bátyával tett, örülhet, hogy egyáltalán szóba állunk vele! - kicsit ökölbe szorult a kezem. Mégis, hogy beszélhet így a saját lányáról? Azt hiszem már tudom kire ütött Harumi és kire az a rohadék.

- Mindenesetre nem én vagyok az egyetlen, aki beszélni akar magukkal! - Harumi feláll a helyéről és odasétált hozzánk. A szülei szeme rendesen elkerekedett, mikor meglátták a terhes Harumit.

- Ez meg mégis mit jelentsen? - nézett az apja, először rá, majd pedig rám.

- Mindent el fogunk magyarázni, csak előbb üljünk le! - végül mind a négyen leültünk, Harumi pedig szóra nyitotta a száját.

- Apa, anya Shusaku a vőlegényem!

- Micsoda szemtelenség! Csak így közlöd velünk, mintha semmiség lenne! - mordult fel az apja, mire átvettem a szót.

- Uram, nyugodjon meg! Természetesen önöktől is meg akartam kérni Harumi kezét, de előtte szerettem volna ha tisztában lennének mi folyik a családjukban! Még ha hihetetlennek is tűnik, a fiúk valóban veszélyes ember, akit hónapok óta köröz a rendőrség!

- Na és mégis miért olyan biztos benne?

- Azért, mert én vezetem a nyomozást! De ez most nem számít. Kérem, hallgassák végig Harumit, mert amit mondani fog az a teljes igazság! - végül Harumi belekezdett. Mindent elmondott onnantól kezdve, hogy a bátya zaklatta, egészen a megerőszakolásáig. A szülei teljesen le voltak döbbenve. Azt hiszem csak most tudatosult bennük valójában, hogy egész eddig egy kígyót melengettek. 

- Esélyem sem volt védekezni, mert.... - hirtelen elcsuklott a hangja és zokogni kezdett. Az anyja odaült mellé és elkezdte őt vigasztalni.
- Ez lehetetlen! - hebegte az apja, én pedig azt hittem ott helyben rosszul lesz.
- Apuka, jól van? - kissé megráztam, mire erősen megragadta az ingemet.
- Kérem, mondja hogy ez nem igaz! 

- Sajnálom, de amit Harumi az imént elmondott, az igaz. A fiúk valóban megerőszakolta Mikoto-chant és a lányukat!
- Akkor a gyerek... -nézett fel rémülten Harumi mamája, mire gyorsan megráztam a fejem.
- A babának Shusaku lesz az apja, ne aggódjatok! - vágott közbe Harumi. Halk sóhaj hagyta el a szájukat. Nem tudom mi járhatott a fejükben, de a kétségbeesés az arcukra volt írva. Görcsben volt a gyomrom, nem tudtam mire számíthatok.
- Mégis hol hibáztunk? - sopánkodott Harumi mamája, én pedig igyekeztem menteni a menthetőt.
- Kérem, ne hibáztassák magukat! Most csak az számít, hogy a lányuk végig igazat beszélt. Szeretném, ha nem bánnának többet ellenségesen vele, mert ennek az egésznek ő a legnagyobb áldozata!
- Látni akarom az unokámat! - jelentette ki határozottan Harumi apja, én pedig nem tagadhattam meg ezt tőle. Amíg Harumi felment Ryotaért, én addig kettesben maradtam a szüleivel.
- Szóval Kitazawa-san, feleségül szeretnéd venni a lányunkat, igazam van?
- Igen, ez a szándékom és nem is vagyok hajlandó változtatni rajta! Ryotat is fiamként szeretem, szóval ezzel kapcsolatban se legyenek kétségeik! Apuka, anyuka szeretném ha beleegyeznének abba, hogy elvegyem őt! - letérdeltem előttük majd fejet hajtottam. Tudom, hogy mi a szokás és bár előbb kértem mag Harumi kezét, mint hogy beszéltem volna a szüleivel, ez még nem jelentette azt, hogy ne akarnám az ő beleegyezésüket kérni.
- Rendben, de egy valamire had kérjelek meg téged: Bármi is történjék, az unokám ne szerezzen tudomást az apja viselt dolgairól!
- Az a helyzet, hogy... - nem volt esélyem befejezni a mondatot, mert Ryota vágtatott le a lépcsőn és egyenesen a nagyszüleihez rohant.
- Nagymama, nagypapa végre ti is itt vagytok! Ugye azért jöttetek, mert Ryotának hamarosan kistestvére születik? - le sem lehetett vakarni az arcáról a mosolyt, aminek nagyon örültem. Legalább ő majd segít oldani egy kicsit a feszültséget.
- Nahát, hogy te mennyire hasonlítasz az apukádra! - Harumi anyja igencsak elérzékenyült, ám egy igen érzékeny pontra tapintott, mert Ryota arcáról pillanatok alatt lehervadt a mosoly és mérgesen karba tette a kezét.
- De én nem akarok rá hasonlítani! Én utálom azt a bácsit, mert rosszul bánt a mamával! Én csak Shusaku aput szeretem, azt akarom hogy olyan legyek mint ő! - még soha nem hallottam őt így beszélni. Reméltem, hogy nem kell majd az utálat szót az ő szájából hallanom, hiszen ő mindig is egy vidám kiskölyök volt, aki mindenkit szeretett, erre tessék. Vajon mi ronthattunk el valamit nála? Ryotanál eltörött a mécses. Gyorsan fel kaptam és mélyen a szemébe néztem.
- Öcsi, tudod, hogy ilyet nem szabad mondani! Te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy bárkit is utálnod kelljen. Megérted ezt ugye?
- De papa!
- Figyelj csak ide: Mikor felnősz biztos lesznek majd olyanok akiket nem fogsz kedvelni, de most még nem szabad erre gondolnod! Ígérd meg nekem, hogy többször nem fogod ezt a szót használni, rendben?
- Jó papa, ha te kéred akkor nem fogom többet mondani. De légyszi had hasonlítsak inkább rád jó? - azok a nagy boci szemei szinte könyörögtek nekem. Gyengéden megsimogattam a fejét és igyekeztem letörölni a könnyeit.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretünk? - jött oda hozzánk Harumi és ő is igyekezett vigasztalni a kicsit.
- Igen, de akkor ugye ti maradtunk az anyukám meg az apukám ugye? Rytota azt szeretné ha csak ti lennétek a szülei, jó?
- Nem is engednénk senkinek, hogy elvegyen tőlünk. Most már nyugodj meg, jó? - Ryota szót fogadott és hamar el is bóbiskolt a vállamon. Úgy látszott Harumi szüleit rendesen meghatotta az előbbi jelenet.
- Ez a kis csöppség jobb szülőket nem is kaphatott volna! - törölgette a szemeit Harumi mamája, az apja pedig hirtelen felpattant a helyéről és hozzám csörtetett.
- Kitazawa-san, kérlek viseld jól gondjukat! Látom, hogy te egy igazán jó ember vagy! - megrázta a kezem, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.
- Igenis apuka, úgy lesz ahogy mondja! Ne aggódjon, nem fog bennem csalódni!
- Nálad jobb vejünk nem is lehetne! Remélem minél hamarabb elveszed a lányunkat! - láttam, hogy Harumi igencsak meglepődött az apja hirtelen változásán, de legalább ők is rájöttek arra, hogy Harumi semmi rosszat nem követett el és egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy végre igazán boldogok legyünk.

23.rész

Szerencsére Harumi kezdett egyre jobban nyitni felém és még arra is hajlandó volt, hogy elmenjen egy pszichológushoz. Tudom, hogy nem könnyű erről beszélnie, mégis csak így tudja magából kiadni a dühöt és a fájdalmat amit érez. Máskülönben, az idegei és a gyerekünk látná kárát ezt pedig egyikünk sem akarja. Közben az esküvő szervezésével is sikerült haladnunk. Azt például mindketten tudtuk, hogy egyáltalán nem akarjuk nagy dobra verni a dolgot, elég ha csak a család és a nagyon közeli barátok vesznek részt rajta. Időközben igyekeztem felvenni a kapcsolatot Harumi szüleivel, elvégre nekik is tudniuk kell az igazságról. Nem fair, hogy valami olyasmiért utálják Harumi-t, amit nem ő követett el. Szerencsére sikerült őket rábeszélnem egy találkára a hétvégén. Remélem sikerül őket meggyőznöm arról, hogy amit Harumi tett, az volt a helyes. Azt szeretné, ha Harumi végre kibékülne a szüleivel és az esküvőn már ők it ott lennének. Ami a mai napot illeti, az apám meghívott minket egy vacsorára. Azt mondta már rég töltöttünk együtt egy kis időt, szóval most be akarja pótolni. Végül is, nem annyira rossz ötlet ez. Az utóbbi időben úgysem tudtam foglalkozni a családom többi tagjával, de most legalább lesz rá lehetőségem. Épp készülődtem, mikor megláttam, hogy Harumi szomorúan bámul kifelé az ablakon.

- Mi az oka annak, hogy ilyen szomorú vagy? - a vállára tettem az állam, mire igyekezett mosolyogni.

- Nem is tudom, csak hirtelen elfogott a szomorúság. Olyan jó lenne bemutatni téged a szüleimnek, de tudom hogy ez hülyeség!

- Talán nem annyira.

- Hogy érted?

- Ne haragudj, de beszéltem a szüleiddel és azt mondták hajlandóak meghallgatni a történteket!

- Shusaku, miért csináltad? Tudod hogy ez számomra milyen érzékeny téma!

- Azért mert a feleségem leszel és mint a leendő férjednek, kötelességemnek érzem, hogy segítsek neked! Tudom, hogy a szüleid ezúttal végig fognak hallgatni és ők is megértik, hogy miért tetted amit tettél.

- Nem is tudom mi jót tettem, amiért téged kaptalak. Nagyon jó ember vagy, Shu-chan! - látszott, hogy kicsire van a sírástól, ezért magamhoz öleltem.

- Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy minden a legnagyobb renden legyen. Csak bízd rám a dolgot, jó? - bólintott egyet, majd folytattuk a készülődést. Ryota elég nyűgös volt, nem igazán akart találkozni a családommal, amit nagyon furcsálltam.
- Hé picur, mégis mi a baj? Nem szeretnél megismerkedni a családommal?
- Igen de ők úgysem fognak szeretni, mert nem vagyok a fiad, Shusaku bácsi! - Bácsi? Mégis mi lett a papával? Valami itt nekem nagyon nem stimmelt. Amióta csak ismerem, folyton csak papának hívott, most meg már hirtelen nem vagyok az?
- Már nem is vagyok az apukád? Hisz azt mondtad, hogy a mama szeret és én is a mamát, ezért is vagyok az apukád!
- De az nem elég! Miért nem te vagy az igazi apukám? Miért kell annak a gonosz bácsinak lennie? Én azt akarom, hogy te legyél az igazi apukám! - elkezdett sírni, én pedig magamhoz szorítottam a törékeny kis testét.
- Jól figyelj ide! Én az apád vagyok és az is maradok! - nálam is eltört a mécses, egyszerűen fájt őt ebben a helyzetben látnom. Elvégre még nagyon kicsi, hogy felfogjon ilyen dolgokat.
- De hát...- már alig bírt beszélni, nekem pedig azon kattogott az agyam, vajon mivel tehetném őt boldoggá. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Ryota, mit szólnál ahhoz, ha ugyanaz lenne a vezetékneved, mint nekem? Szeretnél Sugihara Ryota helyett Kitazawa Ryota lenni?
- Szabad?
- Ha ezt szeretnéd, akkor igen! Na mit mondasz? - látszott rajta, hogy elgondolkodik, de végül a nyakamba vetette magát.
- Éljen! Akkor tényleg az apukám leszel, ugye?
- Az vagyok és az is maradok! De várjunk egy kicsit, míg a testvéred megszületik, rendben? Utána majd ugyanaz lesz a nevünk. Így jó lesz?
- Igen, de a húgicám nagyon siessen, hogy Ryota-nak tényleg lehessen apukája!
- Azt mondta, hogy húg?
- Igen, lesz egy húgicám, aki majd úgy fog kinézni, mint a mama! - felcsillant a szeme, én pedig elmosolyodtam. Szóval lányunk lesz? Ezt öröm hallani. Végül Ryota is elkezdett készülődni és végre mosolyt láttam az arcán.
- Hé, mit csináltál vele? Az előbb még olyan szomorú volt! - jött oda hozzám Harumi.
- Megkérdeztem tőle, hogy akar-e ő is Kitazawa lenni és azt mondta igen. Szóval ha összeházasodtunk, a nevemre fogom őt venni!
- Shusaku, erre semmi szükség!
- De igenis van. Ryota kétségbe van esve, amiért Takauji az apja és ő nem jó ember. Azt mondta nekem, bárcsak én lennék az igazi apja. Noha a vérséget nem tudom megváltoztatni, de ha legalább a nevemre vehetném azzal kicsit könnyítenék a lelkén.
- Shu-chan, már így is annyi mindent tettél értünk, ezt egyáltalán nem érdemlem meg! Hisz én még csak nem is tudom ezeket viszonozni.
- Nem is kell. Hála neked Harumi, kaptam egy családot. Tudod, hogy mennyire vágytam rá és neked hála megkaptam. Hisz itt vagy te, Ryota és nemsokára a lányunk is! - a hasára simítottam a kezem, ő pedig elmosolyodott.
- Szóval tudod?
- Ismered a fiadat, nem tud titkot tartani! - mikor sikeresen elkészültünk, el is indultunk. Ryotanak egész úton be nem állt a szája, látszott rajta mennyire megkönnyebbült a kis lelke attól, hogy a nevemre akarom venni. Tudom, hogy ez nem egészen lenne helyes, elvégre valóban nem vagyok az apja, de engem ez a legkevésbé sem érdekel. Az egyetlen ami fontos, hogy Ryota boldog legyen, már pedig ha ő így boldog, akkor bizony ez fog történni. Mikor megérkeztünk, Ryota már pattant is ki a kocsiból.
- Fiam, örülök, hogy megjöttetek! - nyitotta ki az ajtót az apám.
- Köszönöm a meghívást. Azt hiszem ez már nagyon ránk fért.
- Már csak rád vártunk. Hihetetlen, hogy mindig te vagy az utolsó! - panaszkodott Haruka, ám amint meglátta Ryotat a tekintete mintha egy kicsit ellágyult volna. - Hát te meg ki vagy, öcsi?
- Kitazawa Ryota vagyok! - harsogta, én pedig legszívesebben elbújtam volna.
- Hogy ki? - kérdezte kórusban apám és Haruka. Olyan vörös lettem mint a paradicsom. Hihetetlen, hogy ez a kis kölyök milyen kínos szituációkat tud teremteni egyetlen elejtett mondatával.
- Majd később elmesélem! - lökdöstem be Ryotat a szobába, még mielőtt elhagyja még valami a száját. Ryota végül elvonszolta Harukat játszani, Reiji pedig ment velük. Én az apámmal, az anyámmal na és persze Harumival maradtam beszélgetni.
- Nem is mondtad, hogy van egy fiad!
- Nem is, ő igazából az én...- látszott, hogy nem könnyű erről beszélnie, így átvettem tőle a szót.
- Ryota valójában Harumi unokaöccse, akit születése óta nevel.
- Igen, mert az apja szabadidejében nőket erőszakol meg, mint például Harumi-chant! - háborodott fel az anyám. Harumi kérdőn nézett rám, de fogalmam sem volt honnan tudhatta meg az anyám.
- Anya, ezt meg honnan tudod?
- Az öcséd mesélte. Hayato-kun mondta el neki.
- Te elmondtad Hayato-nak? Shusaku, megígérted, hogy titokban tartod! - csattant fel Harumi. Igen, teljesen igaza volt, amiért így kibukott rám.
- Sajnálom, de nagyon nyomasztott a dolog. Annyira fájt, hogy nem tudok segíteni neked és tanácsra volt szükségem! Kérlek ne haragudj rám! - lebiggyesztettem a számat és kiskutya szemeket meresztettem rá, hátha így majd megbocsát.
- Elég, ha ilyen képet vágsz nem tudok rád haragudni!
- Bátyó, beszélhetnék veled négyszemközt? - csörtetett oda hozzám az öcsém.
- Megbocsátotok? - biccentettem a fejemmel, majd a konyhába mentünk. - Még mielőtt belekezdesz, elárulnád nekem mégis miért beszéltél anyának Harumiról?
- Úgy gondoltam tudnia kell!
- De hát ez magánügy!
- Akkor te miért mondtad el Hayato senpainak? - nem akartam igazat adni neki, ezért inkább másra tereltem a témát.
- Inkább mond el amit akartál!
- Segítened kell. Szeretném meghódítani Haruka-sant! - most rosszul hallottam ugye? Tényleg a nővéremet említette?
- Ez nagyon jó vicc. Mintha azt mondtad volna, hogy tetszik neked Haruka!
- Így is van. Ő egy nagyon határozott és csodálatos nő. Mivel te közel állsz hozzá, segíthetnél hogy végre észrevegyen engem.
- Ugye te most hülyéskedsz? Eszemben sincs segíteni neked ebben!
- Na és mégis miért nem?
- Még kérdezed? Te az öcsém vagy, ő pedig a nővérem. Ennek semmi esélye nem lehet!
- De kettőnk közt nincs vérségi kötelék. Kérlek, tedd meg értem!
- Én nem is tudom...
- Shusaku gyere ide! - hallottam meg az anyám kiáltását, ami nagyon megijesztett. Az öcsémmel a nyomomban azonnal a nappaliba mentünk. Láttam, hogy Harumi ott ül a kanapén és nagyon sír.
- Harumi, mi a baj? - ültem le mellé
- Shusaku, nagyon fáj a hasam! - igyekezett összehúzni magát, nekem pedig összeszorult a gyomrom.
- Hívom a mentőket! - ajánlotta fel az apám, de én megráztam a fejem.
- Az nem lenne jó. Sokkal gyorsabb, ha mi magunk visszük őt be a kórházba!
- Majd én elviszlek titeket! - ajánlotta fel a bátyám. Belementem, mert ilyen állapotban úgysem tudtam volna vezetni. Indultunk is volna, ha Ryota nem csimpaszkodik bele a lábamba.
- Papa, én is menni akarok!
- Most nem lehet. Maradj itt kérlek! Ne aggódj vigyázok a mamára, rendben?
- De papa...
- Ryota, fogadj szót az apádnak! - szólt rá a nővérem, mire Ryota inkább csendben maradt. A karomba kaptam Harumit és futottam vele a kocsihoz. Mikor beszálltunk, már indultunk is. Szerencsére nem volt forgalom, így hamar odaértünk. Harumi orvosa elvitte őt megvizsgálni, én pedig ott maradtam és azon gondolkodtam, vajon miért történik velünk ennyi rossz? Talán tettünk valamit, amivel kiérdemeltük ezeket? Szerencsére a doktor viszonylag hamar végzett. Elmondta, hogy Haruminak már korábban is voltak fájdalmai, ami a sok stressz miatt alakult ki. Azt mondta nagyon fontos, hogy semmilyen erős sokk ne érje, mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen könnyen megússza. Azt is mondta, hogy készít egy ultrahangot, de arra egy kicsit várni kell, addig beengedett hozzá.
- Harumi, jobban vagy?
- Igen, azt hiszem.
- Nagyon megijesztettél, ugye tudod? - odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne haragudj. Figyelj, kérdezhetek valamit?
- Persze, nekem bármit elmondatsz, hisz tudod.
- Nem undorodsz tőlem? - undor? Mégis hogy kérdezhet tőlem ilyet?
- Ne butáskodj. Mégis miért kérdezed?
- Csak válaszolj nekem kérlek. Tudnom kell a választ.
- Mégis miért kellene undorodnom tőled Harumi?
- Hát azért amit Takauji tett velem! - tehát még mindig emészti magát. Pedig már igazán rájöhetett volna, hogy sosem tudnék rá másképp nézni, mint eddig, nem számít mi történik. A a kezembe fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Jól figyelj rám: Soha nem tudnál olyat tenni, amiért undorítónak tartanálak. Ne aggódj, mert Takauji megkapja azt amit megérdemel. Én viszont azt szeretném ha az eszedbe vésnéd, hogy én soha nem tudnék rád másképp tekinteni, mint eddig. Szeretlek téged és ennyi épp elég! - láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, ezért gyorsan megcsókoltam. Éreznie és tudnia kellett, hogy ugyanúgy szeretni fogom őt, a történtek ellenére is.

22.rész

Már egy hét telt el azóta, hogy Harumi bevallotta, mit tett vele az a mocsok, aki a bátyának meri magát nevezni. Azóta képtelen voltam bemenni az irodába dolgozni, jóformán el sem mozdultam Harumi mellől. Szerencsére sikerült jó ürügyet találnom, így a főnök úgy engedett el szabadságra, hogy nem kellett neki elmondanom az igazat. Harumi a lelkemre kötötte, hogy nem mondom ezt el senkinek, mert nem akarja hogy ez véletlenül Ryota fülébe is eljusson. Ő ehhez még túl kicsi, könnyen félreértheti és félni fog, ezt pedig egyikünk sem akarja. Szerencsére Harumi viszonylag jól viseli a dolgot, ami kicsit megijeszt. Nem akarom, hogy ennyire magában tartsa a dolgot és belülről eméssze fel ez az egész. Ryota könnyen elfogadta, hogy Harumi nem a vér szerinti anyja, aminek nagyon örülök, mert így nem kell tartanom attól, hogy elveszíthetjük őt. Harumi az eset óta nagyon feszült és úgy érzem igyekszik elfojtani az érzéseit, aminek féle nem lesz jó vége. Nem akarom, hogy minden egyszerre robbanjon ki belőle, mert az nem tenne jót se neki, se a babának. Épp Ryota-val játszottam a nappaliban, mikor lejött Harumi.
- Csináljak reggelit? Vagy szeretnél még pihenni?
- Shusaku köszönöm, hogy segíteni akarsz de most az lenne a legjobb ha kicsit békén hagynál.
- Harumi, én csak nem szeretném, ha magadba fordulnál. Ha elfojtod magadban, azzal nem oldasz meg semmit! - látszott, hogy alaposan felhúzta magát, szóval jobbnak láttam, ha inkább csöndben maradok.
- Miért nem tudod megérteni, hogy szeretnék egy kis személyes teret? Ha folyton ott lihegsz a nyakamba, sosem fogok tudni megnyugodni! - látszott, hogy nagyon ideges én pedig rögtön megbántam amiért egyáltalán hozzászóltam.
- Rendben, ne aggódj nem foglak többet kérdezgetni. Elviszem Ryota-t az anyámhoz, én pedig elmegyek Hayato-hoz te pedig maradj csak egyedül! - felkaptam Ryotat és otthagytuk Harumi-t. Igyekeztem lenyugodni, miközben forrt bennem a düh. Értem én, hogy rosszul van de ha elfolytja akkor sosem fog tudni túllépni a dolgon.
- Papa, a mama és te most el fogtok válni? Nem szeretném ha rosszban lennétek! - nézett rám nagy szemekkel Ryota, mire megsimogattam a fejét.
- A mamának csak egy kicsit pihennie kell, ne aggódj, ettől még ugyanúgy szeretjük egymást! - végül Ryota-t az anyámnál hagytam, aminek a kölyök nagyon örült, én pedig úgy döntöttem felhívom Hayato-t. Kicsit tartottam tőle, elvégre már nagyon rég nem beszéltünk egymással. Szerencsére belement, hogy találkozzunk, aminek nagyon örültem. Abban a bárban találkoztunk, ahová gyakran jártunk egy csak mi ketten. Mikor Hayato meglátott engem, a nyakamba vetette magát.
- Shu-chan, annyira örülök, hogy újra láthatlak! Már azt hittem sosem fogunk újra találkozni! - láttam rajta, hogy nagyon bántotta amiért eddig nem beszéltünk. Bántam,. hogy nem hívtam fel korábban.
- Ne haragudj rám Hayato, csak tudod annyi dolog történt mostanában, jók is és rosszak is, hogy azt el sem hinnéd.
- Akkor mi lenne, ha elmesélnéd? - így hát belekezdtem és csak meséltem. Attól kezdve, hogy mit tett velem Hana, egészen addig ami Harumi-val történt. Tudom megígértem neki, hogy senkinek se beszélek róla, de muszáj volt valakinek kiöntenem a szívemet és Hayato-nál jobb személyt nem találhattam volna.
- Ez az egész borzasztó Shu-chan. Szegény Harumi-chan biztos nem lehet könnyű neki.
- Ne is mond. Ma összevesztem vele, mert nem hajlandó megnyílni és emiatt folyton ideges. Szerinted mégis mit kéne tennem?
- Talán ahelyett, hogy a saját érveidre hallgatsz, gondolnod kéne az ő érzéseire is. A nők akikkel ez történik nagyon magukba zárkóznak és nem szívesen beszélnek a történtekről. Adnod kell neki egy kis teret, hogy képes legyen először magában megemészteni a dolgokat.
- Ezt tudom, de mégis segíteni szeretnék neki Hayato!
- De azzal nem segítesz, ha folyton felhozod a témát. Neki most az kell, hogy valamivel eltereld a figyelmét. Azt mondtad már megkérted a kezét nem? Akkor mi lenne ha lefoglalnád őt azzal, hogy kezdje el szervezni az esküvőtöket. Meglásd sokkal könnyebb lesz neki, ha valamivel eltereli a figyelmét.
- Miért van az, hogy te mindent jobban tudsz nálam? - nyafogtam, mire Hayato felnevetett.
- Mert ez a dolgom, Shu-chan! Na jó most menj és beszélj Harumi-channal, aztán hívj fel és mond el hogy ment! - így is tettem. Mikor hazamentem, meg volt terítve az asztal, Harumi pedig ott ücsörgött az egyik széken.
- Shu-chan, annyira jó hogy hazajöttél! - odafutott hozzám és megölelt.
- Mi folyik itt Harumi?
- Ne haragudj amiért olyan durván viselkedtem veled. Csak tudod úgy éreztem, hogy mivel a bátyám bemocskolt, így már nem is...-nem hagytam, hogy befejezze, inkább magamhoz öleltem.
- Azt hitted így már nem kellenél nekem? - bólintott, mire elmosolyodtam.
- Kis buta, ez sosem fordulhat elő. Számomra még mindig ugyanolyan tiszta vagy, mint eddig. De legközelebb kérlek bízz bennem, hisz tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz! Figyelj csak, mi lenne ha elkezdenénk szervezni az esküvőnket? Talán az majd kikapcsol minket. Aztán majd meglátjuk meddig jutunk vele.
- Ez jó ötlet Shu-chan. Tényleg, Ryota hol van?
- Ne aggódj miatta, az anyám vigyázz rá. Most inkább magunkkal törődjünk, jó? - bólintott, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Azt hiszem ezentúl majd jobban megbízunk a másikban és nem lesz több gondunk ezzel a helyzettel.

15.rész

- Kitazawa-kun, te meg, hogy kerülsz ide? - nyitott nekem ajtót Mikoto-chan.
- Szeretnék beszélni veled. Tudom, hogy talán nem jó az időzítés, de kérlek légy velem őszinte: Harumi bátya miatt dobtad el magadtól Ryota-t? - felsóhajtott és bekísért a házba. Tudom, hogy most fel fogom tépni a sebeit, de muszáj megtudnom az igazat, csak így nyugodhatok meg teljesen. Miután bekísért, leültetett az egyik fotelba.
- Miért akarsz tudni ennyi mindent?
- Mert én leszek Ryota apja, ha Harumi-val összeházasodunk, épp ezért nem akarok még több titkot. Csak szeretnék végre tisztán látni és mivel tudom, hogy Harumi úgysem mondaná el, ezért jöttem ide hozzád. Kérlek Mikoto-chan, legalább te légy velem őszinte!
- Rendben, de kérlek ne add tovább másnak, mert nem vagyok rá büszke.
- Ne aggódj, megbízhatsz bennem!
- Azért nem akartam a gyereket, mert nem szerelemből született. Takauji megerőszakolt engem, mikor még középiskolába jártam! - teljesen megdöbbentem. Szóval az a nő akit Harumi említett Mikoto-chan volt?
- Így már mindent értek. Sajnálom, hogy ezt fel kellett hoznod!
- Igazából már tovább léptem. Valójában Harumi-channak ez az egész sokkal nehezebb volt, mint nekem.
- Ezt meg, hogy érted?
- Szóval nem említette? Akkor talán tőle kellene megkérdezned, nekem nincs jogom ahhoz, hogy elmondjam ezt neked.
- Akkor én megyek is, sajnálom, hogy zavartalak! - biccentettem a fejemmel és olyan gyorsan el akartam tűnni, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagyon felkavart amit Mikoto-chan mondott nekem. Szegény Ryota, mi lesz ha egyszer majd kérdezősködni kezd az igazi apjáról? Hiszen az az ember, egy undorító alak, akinek már rég börtönben lenne a helye.
- Hazakísérjelek?
- Nem kell, van aki hazavisz, de azért köszönöm. - végül kikísért, én pedig visszamentem a kocsihoz.
- Na, mit derítettél ki? - kérdezte az öcsém, mikor már úton voltunk.
- Csak vigyél haza Non-chan, jó? Nem akarok most erről beszélni! - már, hogy is beszélhetnék erről, hiszen megígértem Mikoto-channak, hogy nem mondok senkinek semmit erről az egész dologról. Egyenesen Harumi-tól kell ezt megkérdeznem. Nagyon reménykedtem, hogy ezúttal nem fog ellenkezni és bevall majd nekem mindent. Miután az öcsém hazavitt, bementem a házba.
- Megjöttem!
- Hol voltál Shusaku? Nagyon megijedtünk, hogy nem találtunk! - Harumi odajött hozzám és nyomott egy puszit az arcomra.
- Csak beszélnem kellett valakivel, ne aggódj miattam!
- Baj van? nagyon szomorúnak tűnsz! Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz Shusaku? - kár, hogy fordítva ez nem igaz.
- Elmentem Mikoto-chanhoz és megkérdeztem tőle, mit csinált a bátyád amiért lemondott Ryota-ról.
- Miért csináltad? Hiszen megígérted, hogy nem erősködsz! - emelte fel a hangját, amitől bennem is felment a pumpa.
- Ha rajtad múlott volna, akkor egész életemben abban hitben éltem volna, hogy a bátyád jó ember, pedig nem az! Már azt sem hiszem el, hogy tényleg szeretsz engem!
- Kérlek, ebben soha ne kételkedj, mert én szeretlek téged Shusaku!
- Ha tényleg szeretnél, ahogyan mondod, akkor őszinte lennél velem és nem titkolóznál folyton! Tudom, hogy félsz, de nem tarthatod ezt örökké magadban, mert akkor sosem fogsz tudni tovább lépni. Kérlek Harumi, legyen már elég a titkolózásból! Most az egyszer légy velem teljesen őszinte!
- Rendben, elmondom. De kérlek előtte ígérd meg, hogy miután megtudod az igazat, nem fogsz elhagyni, mert már csak te vagy nekem Shusaku! Megígéred nekem, ugye?
- Persze, hogy meg, sosem hagynálak el téged, de ezt már nem egyszer mondtam neked!
- Emlékszel mikor meséltem arról, hogy gyerekkoromban molesztált egy fiú? - bólintottam, mire tovább folytatta. - Az a fiú Takauji volt! - szóhoz sem jutottam. Mindenre számítottam, de erre a legkevésbé sem.
- Miért nem szóltál a szüleidnek?
- Szóltam nekik de nem hittek nekem. Aztán mikor feljelentettem Takauji-t, akkor az apám kitagadott. Azután találkoztam Mikoto-val és kétségbe volt esve. Nekem meg megesett a szívem azon a kisbabán. A szüleimnek nem szólhattam mert akkor biztos elvették volna tőlem Ryota-t és nem akartam odaadni senkinek. Sajnálom Shusaku, de annyira undorodtam magamtól, hogy féltem elmondani, de kérlek ne utálj meg ezért! - Harumi zokogott és belecsimpaszkodott a lábamba, ami csak azt jelenthette, hogy épp térden csúszva akar bocsánatot kérni, amire semmi szükség nem volt. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem.
- Soha többet ne csinálj ilyen butaságot, megértetted? Nem neked kellene bocsánatot kérned, hanem annak a rohadéknak aki a bátyádnak meri nevezni magát. Ne aggódj biztos lehetsz benne, hogy előkerítem és térden csúszva fog bocsánatot kérni tőled!
- Takauji mindig is máshogy nézett rám, mint egy normális báty a húgára. Gyerekként ezt még nem fogtam fel, így annyira nem zavart a dolog. De mikor idősebb lettem már elég kényelmetlen volt. Folyton követett mindenhová, állandóan olyanokat mondott nekem, hogy gyönyörű vagyok, meg szerencsés lesz az a srác aki megkaphat engem! - egyre dühösebb lettem. Mégis hogy lehet egy ember ennyire beteg, hogy ezt teszi a saját húgával, a saját vérével.
- Nyugodj meg, ne folytasd tovább, a lényeget már így is tudom! - felállítottam a földről, majd igyekeztem letörölni a könnycseppjeit.
- Akkor nem utálsz engem Shusaku? Ha igen azt is teljesen megértem, én is legalább ennyire utálom magamat!
- Te kis buta, már hogy tudnálak utálni? Inkább csak még jobban tisztellek mint eddig. Nagyon erős vagy, amiért ezt el tudtad viselni és tovább tudtál lépni ezen!
- Szeretlek Shu-chan! - a mellkasomra döntötte a fejét, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára.
- Én is, de most már nyugodj meg! Nem lenne jó, ha Ryota így látna téged, a végén még meg fog ijedni!
- Igazad van, köszönöm, hogy megértetted amit mondtam és örülök, hogy ettől nem fog változni a viszonyunk!
- Miért változna meg? Hiszen szeretjük egymást vagy nem?
- De igen, én nagyon szeretlek! - épp csókolóztunk volna, de megzavartak minket.
- Papa! - hallottam meg Ryota kiabálását és mire reagálni tudtam volna, a kölyök már bele is csimpaszkodott a lábamba. - Hol voltál papa? Azt hittem itt hagytál minket és nagyon szomorú voltam!
- Már, hogy hagynám itt az én cuki kisfiamat? - felvettem a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Hallottad mit mondott nekem a papa? Azt mondta a kisfia vagyok! Mama, gyorsan menj hozzá a papához jó? Azt hiszem az igazi apukám nem jó ember, mert akkor ő is itt lenne és örülne, hogy hozzá fogsz menni a papához! - Jaj picur, ha tudnád, hogy nem is állhatnál közelebb a valósághoz. Megszakadna a szíve ha kiderülne, hogy az apja valóban rossz ember. Talán jobb is, hogy nem tudja az igazat.
- Ne gondolj ilyen butaságokra! Egyébként is, miért akarod, hogy olyan gyorsan hozzámenjek Shusaku-hoz?
- Azért mert akkor örökké egy család leszünk és akkor majd a papa szeme is meg fog gyógyulni! - hogy én mennyire imádom ezt a kölyköt. Fel sem tudom fogni, hogy ennyi idősen is milyen felnőtt fejjel képes néha gondolkodni.
- Na jó, de neked most irány az ágy, ideje aludni! - miután lefektettük Ryota-t, mi is lefeküdtünk.
- Shusaku, köszönöm, hogy így gondoskodsz Ryota-ról! Tudom, hogy nem kellene hiszen nem is vagy az apja, de...
- Az apja vagyok és az is maradok! - vágtam rá. - Tisztában vagyok azzal, hogy a bátyád, de ő nem érdemli meg Ryota-t. Egyébként van valami amit tegnap el akartam mondani, de nem volt rá lehetőségem.
- Micsoda?
- Beszéltem a dokival és azt mondta, hogy jön Amerikából egy specialista és megműti a szememet!
- Akkor ez azt jelenti, hogy?
- Igen, újra látni fogok Harumi!
- Hisz ez csodálatos Shusaku, annyira boldog vagyok!
- Ha újra látok, szeretném ha összeházasodnánk!
- Tessék? Az még túl korai, hiszen csak nem rég jöttünk össze! Ráérünk még erre!
- Mostantól nekem kell megvédjelek, szóval gyere hozzám és legyünk együtt örökre, ahogy Ryota is mondta! - erre nyomott egy csókot a számra.
- Igazad van, szeretném ha örökké együtt lennénk, szóval hozzád megyek Shusaku! - végül megcsókoltuk egymást. Most már semmilyen titok nem állhat közénk és talán végre boldogok leszünk mi hárman.

21.rész(Harumi)

Az elmúlt napok szomorkásan teltek, legalábbis az idő tett róla, hogy rossz legyen a kedvem. Még mindig azon kattog az agyam, hogy Mikoto esetleg elveheti Ryota-t, de én abba biztosan belehalnék. Épp bámulok kifelé az ablakon és figyelem, ahogy az esőcseppek kopogtatnak az ablakon. Ryota ott fekszik a lábamnál és épp az egyik füzetébe rajzol. A kezemet a hasamra simítom és bár még nem érzem, hogy rúgni a baba, mégis olyan jó érzés belegondolni, hogy nemsokára igazából is anya leszek. Tudom, Ryota is a fiam, de ez most teljesen más, mert ennek a babának én adok majd életet és nem más.

- Hé, már megint rossz kedved van? - nyomott egy puszit a halántékomra Shusaku.

- Neked nem kellene már az irodában lenned? Ha így folytatod, a végén még keresni fognak egy új főnyomozót. Mondjuk az öcséd jó utódod lenne! - kocogtattam meg az ajkamat, mire Shusaku nemes egyszerűséggel duzzogni kezdett.

- Na persze, neki még van hova fejlődnie! Vigyázz magadra, jó? - bólintottam, mire nyomott egy csókot a számra és elment dolgozni.
- Mama, a baba meddig lesz még a hasadban? Olyan unalmas nélküle! - mászott oda hozzám Ryota és a hasamra hajtotta a fejét.
- Türelem, a babának még meg is kell nőnie! Amíg nem nő meg rendesen, addig nem jöhet ki a hasamból!
- Na és én mekkora voltam, mikor megszülettem? - vissza kellett nyelnem az előtörő könnyeimet, nehogy észrevegye és aggódjon. Borzasztóan fájt az a kérdés. Fogalmam sincs, milyen volt, mikor megszületett. Pár naposan hozta el hozzám Mikoto a kicsit. Szegénykémnek még neve sem volt.
- Kicsike voltál, akkora, mint egy baba szokott lenni! - na, de elég a sok kérdésből, inkább menjünk reggelizni! - lehámoztam magamról Ryota-t és elmentem, hogy megcsináljam neki a reggelit. Ma nem kellett oviba mennie, így én vigyáztam rá, amíg Shusaku az őrsön volt. Kicsit rossz, hogy nem lehetek ott vele, de talán jobb is, ha néha kicsit külön vagyunk egymástól. Épp a reggelit csináltam, mikor egy erős nyilallást éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha valami belülről szét akarja szakítani a hasamat. A lábaim megremegtek és a földre zuhantam. A hasamhoz szorítottam a kezem és úgy vártam, hogy elmúljon a fájdalom, de az csak nem akart megszűnni.
- Mama! - kiabálta Ryota, mikor meglátott. Odaszaladt hozzám és kicsit meglökdösött.
- Kicsim, hívd fel Reika nénit és kérd meg, hogy jöjjön ide! A mamának el kell mennie a kórházba, jó? - bólintott és szaladt is felhívni Reika-t. Szerencsére épp otthon volt és sietett is oda hozzánk.
- Harumi, mi történt?
- Nem tudom, lehet valami baj van a babával! Tudnál vigyázni Ryota-ra, kérlek? Nekem be kell menjek a kórházba.
- Felejtsd el, majd én beviszlek!
- Nem kell, hívok egy taxit! Csak vigyázz rá, jó? - bólintott, nekem pedig volt annyi erőm, hogy a saját lábamon jussak ki a házból. Hívtam egy taxit és megkértem, hogy vigyen a kórházhoz. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok, felgyorsított, így hamarabb odaértem. Szerencsére a fájdalom már nem volt olyan erős, mint korábban, így nyugodtabb állapotban értem el a nőgyógyászhoz. Miután megvizsgált, elég keserű ábrázattal jött oda hozzám.
- Sugihara-chan, jobban kéne vigyáznod magadra! Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig hanyagolnád a munkát. Félek ha ez így megy tovább, el fogod veszíteni a kisbabát!
- Doktor, ugye ezt nem engedi? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Ha követed az utasításomat, akkor nem lesz semmi baj, de nagyon sokat kell pihenned, megértetted?
- Igen és köszönöm!
- Ha újra fájdalmaid lépnének fel, azonnal gyere ide, rendben? - bólintottam, majd miután még egyszer megköszöntem a segítségét, el is indultam hazafelé. Fel akartam hívni Shusaku-t, de féltem elmondani neki a dolgot. Tudom mennyire várja már, hogy a baba megszülessen és nem akarom feleslegesen felidegesíteni. Különben is az orvos azt mondta, hogy nem lesz gond, csak sokat kell pihenjek. Út közben vettem magamnak reggelit, mert nagyon éhes voltam. Reggeli után sétáltam haza, de azt éreztem, mintha valaki követne engem. Hátranéztem, de nem láttam senkit magam mögött. Sétáltam tovább, mikor újra rám tört az az érzés, hogy valaki követ engem. Megálltam, de nem mertem hátranézni. Hirtelen egy kéz nyúlt felém és a tenyerét  a számra tapasztotta. Próbáltam leszedni magamról az ismeretlen kezét, de ő addig tartotta ott, amíg levegő a levegő hiányától el nem ájultam.
Mikor felébredtem, már egy ismeretlen helyen voltam. Mintha valami garázs lett volna, vagy hasonló. Egy takaróval voltam betakarva. Mikor lehúztam magamról, láttam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Gyorsan visszatakartam magam és próbáltam emlékezni arra, hogy mi is történt pontosan, de teljes képszakadás volt azután, hogy az a vad idegen elkábított.
- Nocsak, szépet álmodtál, Csipkerózsika? - ezt a hangot ezer közül is felismerem.
- Takauji, te meg mi a fenét csinálsz itt?
- Üdv nálam húgi? Milyen kár, hogy nem mutathattam meg előbb, szerény hajlékomat.
- Szóval te hoztál ide? Mégis mi a fenét műveltél? - kérdeztem rémülten és igyekeztem eltakarni magam, hogy a bátyám ne láthasson belőlem többet a kelleténél.
- Hát nem egyértelmű? Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! - közelebb jött hozzám és megsimogatta az arcomat. Valósággal kirázott a hideg az érintésétől.
- Nem, ez nem igaz! Az lehetetlen, hogy...
- Már miért ne lehetne? Bébi, olyan csodás volt, hogy azt el sem tudom mondani! - suttogta a fülembe, mire tiszta erőből felpofoztam.
- Most azonnal tűnj el, mielőtt hívom a rendőrséget! Garantálom neked, hogy nem csak nemi erőszakért, hanem egy rendőr ellen elkövetett erőszakért is vádolni fognak, ezt garantálom! - sziszegtem a fogaim között, mire Takauji csak elmosolyodott.
- Ne aggódj, most elmegyek, de ígérem még viszont látjuk egymást! - azzal fogta magát és elment. Legszívesebben zokogtam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak otthon akartam lenni, Shusaku-val és Ryota-val. Felöltöztem és mivel ismertem a környéket, haza tudtam találni.
- Harumi, mi történt? Reika felhívott és elmondta, hogy kórházba kellett menned! - nyitotta ki az ajtót Shusaku.
- Nem történt semmi baj, az orvos szerint nem tesz jót nekem, a túl sok munka, szóval megkért, hogy ideig azt most hanyagoljam!
- Biztos, hogy jól vagy? Nagyon feszültnek látszol!
- Csak ölelj át jó? Nagyobb szükségem van most rá, mint valaha! - erre ő szorosan magához ölelt, belőlem pedig előtört a sírás és zokogni kezdtem.
- Kérlek, mond már el, hogy mi történt!
- Takauji! Én nem akartam Shusaku! - eltolt magától és akkor azt láttam a szemében, amit eddig még soha: Gyűlöletet. Csak nem tudtam melyikőnk iránt.
- Most azonnal megyek és megölöm! Nem érdekel, ha emitt börtönbe megyek, de biztos, hogy megölöm! - indult is az ajtó felé, de én visszarántottam.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget jó? Az egyetlen szerencsém, hogy nem voltam eszméletemnél, így nem kellett végignéznem, hogy mit művelt velem. Shusaku, elegem van ebből jó? Elegem van belőle. Azt akarom, hogy Ryota tudja meg, hogy az apja egy szörnyeteg és soha többet ne akarjon találkozni vele, érted!
- Biztosan ezt akarod? De ugye tudod, hogy akkor...
- Igen. El kell mondanom neki, hogy nem én vagyok az anyja. Tudom, hogy ez fájni fog neki, de már nem bírom tovább ezt az egész helyzetet. Ha Ryota így is elfogad az anyjaként, akkor talán jobb is, ha megtudja! - igyekeztem erőt venni magamon és lehívtam Ryota-t.
- Mama, ugye már jobban vagy?
- Igen kicsim, ne aggódj, már nem fáj a hasam! - mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. Az ölembe ültettem és vettem egy mély levegőt.
- Mama, mi a baj? Valami rosszat csináltam?
- Ryota, emlékszel mikor ma azt kérdezted tőlem, hogy te mekkora voltál, mikor megszülettél? - bólintott. - Kicsim, fogalmam sincs mekkora voltál, mert nem az én hasamban növekedtél! Ryota, nem én vagyok az igazi anyukád! - láttam, hogy össze van zavarodva, ami teljesen érthető volt.
- De mama, te nem...
- Az apukád nagyon sokat bántotta az anyukádat, ezért mikor te megszülettél, az anyukád megkért, hogy vigyázzak rád és szeresselek téged! Én pedig rögtön igent mondtam, mert az első pillanatban beloptad magadat a szívembe és nagyon szerettem az anyukád lenni, de nem lett volna igazságos, ha nem mondom el neked, hogy nem én hoztalak téged a világra! - láttam, hogy Ryota szeme könnybe lábadt és elsírta magát.
- De nekem nem kell másik mama, én csak téged szeretlek! - a mellkasomra hajtotta a fejét és hangosan sírni kezdett.
- Én is csak téged szeretlek kicsim! Már akkor szerettelek, mikor az anyukád idehozott téged hozzám!
- Akkor ugye, te maradsz az anyukám, a papa meg az apukám, ugye?
- Ha ezt szeretnéd, akkor igen, picur! - Shusaku odaült hozzánk és egy puszit nyomott a fejére.
- Kicsim, csak egy valamire hagy kérjelek meg. Ne haragudj az anyukádra, mert ő nem tehet róla. Csak azt tette, ami neked a legjobb volt! - bólintott és szép lassan elaludt.
- Ugye tudod mennyire csodállak? Azért is, mert így elmagyaráztad Ryota-nak, az egészet és azért is, mert ilyen erős tudsz maradni azok után is, amit a bátyád tett!
- Nekem nincs többé bátyám Shusaku! Az az ember, megszűnt létezni a számomra. Csak azt akarom, hogy a börtönben rohadjon meg! Ígérd meg nekem, hogy elkapjátok, jó?
- Megígérem, drágám, ne aggódj! - odahajolt hozzám és megcsókolt. Erre volt most a leginkább szükségem. Tudom, hogy Shusaku mellett boldog leszek és elfelejthetem ezt az egész dolgot Takauji-val.

20.rész

A mai napom csodásan kezdődött. A tudat, hogy Harumi-nak és nekem hamarosan kisbabánk lesz, csak még boldogabbá tett. Már az irodában vagyok és azon gondolkodom, hogyan kaphatnánk el Takauji-t.

- Bejöhetek? - nyitotta ki az ajtót az öcsém.

- Persze. Hoztál kávét?

- Igazából ez volt az ürügy, hogy bejöhessek. Történt mostanában valami? Nem fogod kitalálni, kivel találkoztam tegnap. Sugihara Takauji-val.

- Komolyan? Sikerült elkapnod? - felsóhajtottam és az újságommal, rácsaptam a fejére.

- Szerinted elkaptam te hülye?

- A reakciódból ítélve azt hiszem nem.

- El akartam kapni, de előrántott egy kést, nálam meg nem volt semmi amivel megvédhettem volna magam.

- Na és Ryota-kun, hogy reagált?

- Boldog volt, de Harumi elrángatta onnan. Megmondtam neki, hogy hagyja őket békén, de nem foglalkozott vele.

- Harumi-chan miért utálja őt ennyire?

- Arról nem beszélhetek. Megígértem Harumi-nak, hogy nem mondom el senkinek. Tényleg, készülj fel mert hamarosan nagybácsi leszel!

- Harumi-chan kisbabát vár?

- Igen, Non-chan, hamarosan kisbabánk lesz! Látnod kellett volna Ryota képét mikor Harumi elmondta. Szegénykém annyi rossz történik most, talán végre lesz egy kis nyugodtság ebben a káoszban.
- De bátyus, nem fog rámenni a kapcsolatotok erre az egészre?
- Remélem. Bár kétlem, hogy Harumi ne könnyebbülne meg, ha Takauji már nem fog többet zaklatni minket. - Na ebben nem voltam teljesen biztos. Remélem, hogy nem így lesz, de még túl korai bármi biztosat mondani ezzel kapcsolatban. Munka után egyenesen hazamentem. Alig vártam, hogy végre pihenhessek, erre azonban nem volt túl sok lehetőségem, ugyanis Mikoto-chan is ott volt nálunk.
- Megjöttem! - motyogtam és bementem a házba.
- Üdv itthon Shusaku! - Harumi mosolyától egyből minden kétségem elszállt. Tudtam, hogy nem érdekelné őt ez az egész mizéria, ő akkor is velem akar lenni.
- Mikoto-chan, te mit keresel itt?
- Ne haragudj, Harumi-chan hívott meg, hogy beszélgethessünk. De ha zavarok, akkor hazamegyek.
- Nem kell, maradj csak nyugodtan! - igyekeztem mosolyogni, hogy ne bántsam őt meg. - Ryota, hogy van?
- Nagyon jól, mindjárt le is hívom neked. Ryota, megjött a papa! - kiabált fel Harumi az emeletre, mire Ryota sebesen lefutott a lépcsőn.
- Papa, végre megjöttél! - oda futott hozzám, én pedig felkaptam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó fiú voltál ugye?
- Igen, nagyon! Kérdezd csak meg a mamát! - mikor Ryota mamának nevezte Harumi-t, láttam, hogy Mikoto-chan szeme könnybe lábadt és elkezdtek folyni a könnyei. Egyszerre egy fojtogató érzés öntött el. Láttam, hogy még ha Mikoto-chan nem is akarja elfogadni Ryota-t mint fiát, mégis rosszul esik neki, hogy Harumi-t hívja mamának és nem őt. Ez nagyon megijesztett. Féltem, hogy meg fogja gondolni magát és akkor a tökéletes és boldog családról alkotott képem szépen lassan darabjaira hullik. - Hé, miért sír állandóan mindenki? - duzzogott Ryota és letörölte Mikoto-chan könnyeit.
- Ryota-ku, megengeded, hogy megöleljelek? - kérdezte félénken Mikoto-chan, mire Ryota bólintott egyet. Mikoto-chan átvette őt Harumi-tól és magához ölelte. Na bennem itt tört el valami és kiszaladtam a házból. Nem bírtam látni a jelenetet.
- Shu-chan, mi a baj? - suttogta Harumi a fülembe, mire magamhoz öleltem.
- Tudom, hogy önzőség, de nem akarom elveszíteni őt Harumi! Soha nem szerettem meg még senkit úgy, mint őt. Mi lesz ha vissza akarja őt kapni? Az anyja, joga van visszakövetelni.
- Az nem fog megtörténni Shusaku! Ryota a mi fiúnk és az is marad drágám. Ezért kérlek, próbálj meg megnyugodni! - nyomott egy puszit a homlokomra, mire igyekeztem elmosolyodni.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek téged?
- Ahogyan én is téged drágám! - noha nem sikerült teljesen megnyugodnom, de azt hiszem muszáj lesz, ha nem akarom, hogy Ryota ezt lássa rajtam.

19.rész

Nem tudtam Ryota mit fog reagálni arra, hogy épp a vérszerinti apja állt előtte. Csak remélni tudtam, hogy semmi gond nem lesz. Ryota egy ideig csak állt ott mellettem, majd elengedte a kabátomat és elmosolyodott.

- Éljen! Papa, végre visszajöttél! - belecsimpaszkodott Takauji lábába, ő pedig megpaskolta a fejét. A szívem szakadt meg, ahogy ezt végignéztem. Tudom, hogy az apja, de Takauji nem érdemli meg Ryota-t. Soha nem érdekelte, hogy mi van vele, akkor most miért akarja látni? Az egész dolog csak még rosszabb lett, mikor Harumi is megjelent.

- Shu-chan, gyere már! - mikor meglátta Takauji-t, teljesen ledöbbent.

- Mama nézd, a papa visszajött hozzánk! - láttam, hogy Harumi szeme könnybelábadt.

- Ryota, menjünk a kocsihoz!

- Miért sírsz mami? Nem örülsz, hogy a papa visszajött?

- Csak menjünk már! - felkapta Ryota-t és a kocsihoz sietett vele. Én még ott maradtam, hogy megmondhassam a magamét annak a féregnek.

- Na ide figyelj, hagyd békén a családomat, megértetted?

- A te családod? Mégis mióta a tiéd? Ő az én húgom és az én fiam! Az egyetlen, akinek nincs joga ott lenni, az te vagy!

- Miután elvettem Harumi-t, Ryota az én fiam lesz. Szóval azt ajánlom messziről kerüld el őket, megértetted? Egyébként is, neked jelenésed van a rendőrségen, vagy elfelejtetted, hogy mit műveltél a húgoddal és Mikoto-channal?

- Elmondta? Nahát milyen megható! Egyébként, vedd le rólam a mocskos kezed, ha jót akarsz magadnak! - előhúzott egy kést és végigsimította a kabátomon. Elengedtem, mire felnevetett

- Nahát, milyen gyáva valaki! Rendőr létedre, elég puhány vagy Shu-chan! - nem foglalkoztam vele, inkább a kocsihoz mentem. Harumi teljesen ki volt bukva, Ryota pedig nem szólt se hozzá, sem pedig hozzám. Beindítottam a kocsit és hazamentünk. Ryota rögtön a szobájába futott, Harumi pedig elsírta magát.

- Shusaku, miért kellett visszajönnie? Ryota most biztosan utál engem miatta!

- Dehogy utál, csak össze van zavarodva! Majd én beszélek vele, te csak nyugodj meg, jó? - bólintott, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára és felmentem Ryota-hoz. - Bejöhetek? - nyitottam be a szobába.

- Persze Papa! - Ryota ott feküdt az ágyon és szomorúan bámulta a plafont.

- Mi a baj? Nem vagy túl vidám.

- A mama azért nem engedte, hogy az apukámmal legyek, mert rossz ember, ugye?

- Prücsök, ne gondold mindig a legrosszabbat! - az ölembe ültettem és nyomtam egy puszit a halántékára.
- Akkor miért nem beszélhettem az apukámmal? Magyarázd meg papa, jó?
- A mamád csak vigyázni akar rád. Hiszen az apád nem tudja miket szeretsz és miket nem, hogy mitől félsz és mitől vagy boldog! - Ryota bólintott és lehajtotta a fejét. - Hidd el, az anyukád nem akar rosszat neked csak félt téged, hiszen nem tudod milyen ember. Lehet, hogy rossz ember, de az is lehet, hogy nem. Ne mamát hibáztasd, amiért meg akar téged védeni!
- Oké papa! Lemegyünk a mamához? - felvettem és lementünk Harumi-hoz, aki már viszonylag nyugodt volt. - Mama! - szaladt oda Harumi-hoz és belemászott az ölébe. Harumi magához ölelte és megpuszilta. - Nagyon haragszol rám Mama?
- Dehogy haragszok rád kicsim! Csak nagyob féltem, hogy valami bajod esik!
- Ha szeretnéd nem beszélek többet az apukámmal jó? A papa elmondta, hogy az apukám úgyse ismer engem.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek téged? Soha nem akarlak elveszíteni!
- De hát nem fogsz mama! A papa meg én mindig itt leszünk, ugye papa? - bólintottam és leültem melléjük.
- Na jó, most, hogy ezt megbeszéltük, mondok én is valamit. Ryota, azt hiszem hamarabb valóra fog válni amit kívántál, mint gondoltad volna.
- Ezt azt jelenti, hogy... - szóltam közbe.
- Kisbabát várok. Ryota lesz egy kistestvéred! - Ryota mosolya olyan széles lett, hogy attól féltem kiszakad a szája.
- Hurrá! Úgy örülök, végre lesz egy kistestvérem! Papa, hallottad ugye? Lesz egy kistestvérem! - a nyakamba csimpaszkodott úgy, hogy majdnem megfojtott.
- Ryota, hagyd békén a papát még a végén megfojtod! - nevetett Harumi és leszedte rólam a kis törpét. Miután Ryota elaludt, végre kettesben is beszélhettünk.
- Szóval emiatt kell később összeházasodnunk?
- Ne haragudj, de nem voltam biztos abban, hogy tényleg terhes vagyok-e ezért elmentem az orvoshoz aki megerősítette.
- Ezt alig hiszem el! Lesz egy kisbabánk Harumi!
- Igen végre ha akarnának se tudnának elválasztani minket! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Igaza volt Harumi-nak. Végre senki és semmi nem választhatott el minket egymástól.