Ennél borzasztóbb reggelem, még sosem volt. Egész végig csak Harumi meg az elutasítása járt az eszemben.
- Ez annyira nem fair! - toporzékoltam, Hayato pedig csak bosszúsan megrázta a fejét.
- Hagyd abba a hisztizést, elvégre te nyomultál rá!
- Ez nem is igaz!
- Shusaku, ágyba akartad őt vinni? Szerinted mit gondolhatott? Talán azt, hogy mennyire jó lesz majd ágyba bújni veled?
- Ez a helyes válasz! - ettől hirtelen jó kedvem lett, Hayato viszont a homlokomra csapott.
- Hülye! Hiszen azt mondtad megijedt! Az alapján amit elmondtál arra tudok következtetni, hogy nem csinálta senkivel se.
- Ez biztos nem igaz. Ki tudna nemet mondani egy ilyen csajnak, mint ő?
- Elfelejtetted, hogy gyereket nevel. A férfiak 90% óckodik attól, hogy olyan nővel legyen aki gyereket nevel, ugyanis féltékenyek lesznek a kisbabára, mert egy anyának mindig a gyereke lesz az első.
- De ő nem Harumi gyereke! Egyébként is, engem nem zavar, hogy Ryota is ott van.
- Viszont nem jártok együtt, szóval Harumi-chant, ez egyáltalán nem érdekli. Ha azt akarod, hogy ő is elmondja mit érez irántad, akkor legyél türelmes vele!
- Nem hallgatlak tovább, csak butaságokat beszélsz, inkább megyek dolgozni! - magamra kaptam a kabátomat és már indultam is be az őrsre. Nem értem Hayato hogy jön ahhoz, hogy kioktasson. Elvégre én vagyok a felnőtt, nem ő. Miután megérkeztem, nem mentem be rögtön az irodába, őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy találkozzak Harumi-val.
- Kurosaki, gyere ide!
- Mi történt főnök? Elég nyúzott vagy ma reggel!
- Harumi bent van már?
- Igen, elég korán itt volt, de miért kérdezed?
- Mindegy, nem számít. Akkor jó munkát! - igyekeztem elmosolyodni, majd vettem egy mély levegőt és bementem az irodába. Harumi már ott volt az asztalnál, én pedig lehajtott fejjel osontam a sajátomhoz, hogy még véletlenül se kelljen beszélnem vele. Azt hiszem meg kell fogadnom Hayato tanácsát és távol tartanom magamat tőle, hátha elérek nála valami változást, amit eléggé kétlek.
- Jó reggelt Shusaku! - nem válaszoltam, csak harapdáltam az ajkamat és mereven bámultam a padlót. Nem szabad beszéljek vele, legalábbis egyelőre nem. Pedig olyan nehéz megállni. - Shusaku, mi a baj? - a hangjában ott ült az aggodalom. Erre megráztam a fejemet, de továbbra sem válaszoltam neki. Harumi felállt a helyéről, majd odajött hozzám és hátulról megölelt. Mintha minden megállt volna körülöttem. Soha nem éreztem még így magam a közelében. Reflexszerűen simult a tenyerem a kezére. Egy darabig mozdulatlanok maradtunk, míg meg nem mertem szólalni.
- Ezt most miért csinálod? - néztem a szemébe, mire elengedett.
- Azért mert haragszol rám és nem akarom, hogy többet ne beszélgessünk, úgy mint régen! - szóval az bántotta, hogy nem szólok hozzá? Azt hiszem ez jót jelent.
- Csak mert, nem akarom, hogy megint visszautasíts, szóval inkább csöndben maradok és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi sem!
- Shusaku, nincs erre semmi szükség!
- De igenis van. Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magadat azért, mert megpróbáltam közeledni hozzád! Most megyek, mert el kell még intéznem néhány papírt! - idegesen kapkodtam össze a papírokat, majd kisiettem az irodából.
- Főnök, valami gáz van? - hallottam meg Kurosaki hangját, de nem válaszoltam csak kisiettem az őrsről. Muszáj volt egy kicsit magam legyek, így egyedül mentem kihallgatásra. Ezúttal egy fiatal fiút gyilkoltak meg, a feltételes tettes, pedig a fiú mostoha bátyja lehetett. Ez az ügy, elég kényelmetlenül érint, hiszen pontosan tudom milyen, mikor az állítólagos testvéreid nem tűrnek meg maguk mellett, így a legjobb tudásom szerint kell eljárnom ez ügyben. Elmentem a papíron szereplő címre, majd bekopogtattam. Egy fiatal negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Miben segíthetek?
- Kitazawa Shusaku felügyelő vagyok! Maga Nakamura Keisuke hozzátartozója?
- Igen a mostoha anyja vagyok.
- Szeretnék feltenni néhány kérdést, a fiú halálával kapcsolatban! - a nő elhúzta a száját, de végül beengedett. Leültem a kanapéra és kérdezgetni kezdtem.
- Mikor látta a fiút utoljára?
- Úgy egy hete. Az a szemtelen kölyök megszökött otthonról, problémákat okozva az apjának és nekem! El tudja képzelni milyen helyzetbe kerültünk miatt? - még szép. Mikor az anyám elhagyta a családot, én is többször próbáltam elszökni otthonról. Nem értettem, miért nem mehetek az anyámmal, talán tényleg jobb lett volna vele, mint az apámékkal. A bíró, anyám idegállapotára hivatkozva az apámnak ítélte a gyámságot. Talán ezért se kedvelem túlzottan az igazságszolgáltatást.
- Tisztában vagyok vele. Maga milyen kapcsolatban állt a fiúval?
- Voltak kis összezördülések, de összességében minden rendben volt!
- Nem kellene megjátszanod magad! - jelent meg egy velem egyidős hosszú fekete hajú lány. Na ez nagyon meglepett. Talán a nő nem is mondott nekem igazat az előbb? Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni.
- Azt sem tudod mit beszélsz! Az öcséd szégyenbe hozta apádat!
- Az egyetlen aki szégyenbe hozta apát, az te vagy! Nyomozó, nekem van pár érdekes információm erről a nőről!
- Azt hiszem a lányt választom! Akkor, ha megbocsát, mi már megyünk is! - a nő majd megpukkadt mérgében, én viszont jót derültem rajta. Talán nem is járok olyan messze az igazságtól? A lánnyal beültünk egy kávézóba, ahol végre lehetett egy kis nyugtunk. - Nos, akkor elmesélnéd miből gondolod, hogy annak a boszinak köze van az öcséd halálához?
- Lazíts már Kitazawa! Még mindig olyan merev vagy, mint mikor suliba jártunk!
- Te ismersz engem? - igyekeztem felidézni, mégis honnan ismerhet, de nem jött össze.
- Persze, hogy ismerlek, hisz osztálytársak voltunk az egyetemen! Midori Hana vagyok, az a szőke csaj, aki mindig mögötted ült!
- Ahh, most már emlékszem rád! Mond csak mi lett veled? Tudod Harumi-n kívül nem igen tartottam mással a kapcsolatot.
- Azzal tisztában vagyok. Na és mond csak, még mindig odavan érted, mint akkor? - hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Tehát akkor Harumi szerelmes belém? De akkor mégis mi a fenéért utasított vissza? Komolyan ezt a csalódást!
- Honnan veszed, hogy tetszem neki?
- Mert elmondta nekem. "Shusaku, ma is olyan jól néz ki", "Remélem ma is Shusaku párja lehetek", "Vajon Shusaku szépnek gondol?" na kb ilyenek voltak a beszélgetéseink. Komolyan mondom rém idegesítő csaj volt.
- Hát még most is az, de tudod mit? Még így is ő a legklasszabb csaj, akit megismertem!
- Szóval bele vagy esve mi? - bólintottam egyet, majd rendeltem mindkettőnknek egy kávét. Azt hiszem ha ennek vége Sugihara-nak lesz mit megmagyaráznia, de csak miután bevallottam neki, hogy totál belé estem. Hana szerencsére elég sokat elmondott nekem ahhoz, hogy joggal gyanakodjak arra a nőszemélyre. Ő ugyanis sosem kedvelte őket, ellenben az ő gyerekeit rajongásig imádta. Az nem kétséges, hogy a mostoha testvér gyilkolt, de több mint valószínű, hogy az anya lehetett a felbujtó, aki így akart megszabadulni a nem kívánt kölyköktől. Szegény Hana, biztos gáz gyerekkora lehetett egy ilyen nő mellett. Mondjuk az én nővérem se volt sokkal jobb nála. Miután ezzel végeztünk, úgy döntöttem tényleg ideje felkeresnem Harumi-t, szóval el is indultam a háza felé. Épp elsétáltam az egyik bolt mellett, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Shusaku bácsi!
- Oh, Ryota-kun! - a kisfiú nem volt egyedül, egy kb 50 év körüli nő kezét fogta, ám mikor meglátott engem, odaszaladt hozzám, én pedig a karomba kaptam.
- Már nagyon hiányoztál! Képzeld, anya beteg lett és haza kellett mennie! - biggyesztette le a száját, mire nyomtam egy puszit az arcára.
- A mamád nagyon hamar meg fog gyógyulni, meglásd!
- Azt mondta nekem, hogy szomorú, amiért nem beszélgetsz vele, pedig ő nagyon szeret téged! - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ha már ő is azt mondta, hogy szeret engem, akkor ez már szinte biztos. Mondjuk azt nem tudom mennyit adhatok egy négyéves szavára, mindenesetre nagyon boldoggá tett.
- Komolyan ezt mondta?
- Igen, meg ez is mindig a pénztárcájában van! - erre elővett a zsebéből egy képet és a kezembe nyomta. Hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Ez a kép akkor készült, mikor hatéves voltam, a kép másik felén pedig az a kislány volt, akivel gyerekként barátkoztam össze. Akkor ezek szerint...Nem az képtelenség, Harumi nem lehetett az a lány. De ezek szerint mégis ő volt az. Viszont ha ez igaz, akkor mégis miért nem mondott nekem semmit? Na jó lesz ennek utána járni.
- Ryota-kun, majd én vigyázok a mamádra, rendben? Te menj csak szépen vásárolni és majd ott találkozunk, jó?
- Vigyázz nagyon a mamára! - bólintottam egyet, majd letettem a földre és egyenesen Harumi-hoz mentem. Szerencsére az ajtó nem volt zárva, így könnyedén be tudtam menni. Harumi a kanapén aludt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni. Egy tálban hoztam hideg vizet, majd belemártottam egy törölközőt és a homlokára terítettem. Olyan békésen és aranyosan aludt, szóval úgy döntöttem, majd valamikor máskor számon kérem rajta, miért hallgatta el előlem, hogy már gyerekként ismertük egymást. Épp mentem volna a konyhába, mikor éreztem, hogy a tenyerével megfogja a csuklómat.
- Shusaku! - mormogta, mire leültem mellé.
- Jobb már?
- Mit keresel te itt?
- Hát egy nagyon apró személy aggódott miattad, szóval gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Most már egy picit jobban. Ryota jól van ugye?
- Igen, épp vásárolni van, de nagyon aggódott miattad. Szólnod kellett volna, hogy rosszul vagy és akkor hazavittelek volna.
- Nem akartalak fárasztani. Különben is azt mondtad ne beszélgessünk!
- Igen, mert te csak úgy lekoptattál. Pedig tudom, hogy te is szeretsz engem! - erre Harumi arca olyan vörös lett, mint a ráknak. Ez eléggé megmosolyogtatott.
- Ezt meg honnan tudod?
- Hát innen! - mutattam fel a képet, amit Ryota adott nekem. - Ez a kép a pénztárcádban volt és csak, hogy tudd még nekem is megvan a másik fele! - erre Harumi elfordult és zavarában összehúzta magát.
- Ne haragudj, amiért nem mondtam el, de tudod már gyerekként is tetszettél nekem, csak féltem elmondani. Aztán az egyetemen először én is pszichológiát akartam tanulni, mint Reika, de mikor megtudtam, hogy te is az egyetemen vagy, így inkább azt a szakot választottam. Mikor mindkettőnket felvettek a rendőrségre, én könyörögtem ki, hogy ott dolgozhassak melletted!
- Hihetetlen, hogy végig ott voltál a közelemben és én ezt észre sem vettem! Akkor ezért nem tudtalak mindig zsigerből utálni téged.
- Ne haragudj rám Shusaku! - olyan bociszemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam haragudni rá. Meg akartam ölelni, de ellökött magától. - Nem szeretném, ha elkapnád és ne mehess be dolgozni. Tudom, hogy milyen fontos neked a munka!
- Most inkább aludj még egy kicsit. Meglásd, utána már sokkal jobban leszel!
- Na és mi lesz Ryota-val?
- Ne aggódj miatta, majd én vigyázok rá! - bólintott egyet, majd ismét elaludt. Mivel úgy gondoltam ha felébred biztosan éhes lesz, így neki álltam ebédet főzni. Valami olyat kellett kitalálnom, amit Ryota is meg tud majd enni. Emlékszem gyerekkoromban, mikor szomorú voltam a komornyikunk Koiwai mindig csinált nekem egy nagy tál marha curryt és pillanatok alatt minden bánatom elszállt. Így végül úgy döntöttem, hogy ezt készítem el. Szerencsére megvolt hozzá minden hozzávaló. Főzés közben időnként megnéztem, hogy Harumi felébredt-e, vagy szüksége van-e valamire. Szerencsére a láza kezdett lejjebb menni, így nyugodtan hagyhattam őt tovább aludni.
- Megjöttem! - rontott be Ryota a házba, mire az ujjamat a szám elé tettem.
- Halkabban, az anyukád alszik, nehogy felébredjen! Moss kezét, utána gyere ebédelni! - borzoltam össze a haját.
- Azt hiszem, most már jó kezekben hagyhatom Ryota-kunt! - lépett be az idősebb hölgy is a lakásba.
- Igen, köszönöm, hogy vigyázott rá, innentől majd átveszem.
- Csak nem maga lenne az a fiatalember, aki Harumi-channak udvarol? - kicsit zavarba jöttem, de végül kihúztam magamat.
- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok, Harumi barátja! Vagyis valami olyasmi. - hajtottam le a fejemet, mert éreztem, hogy el fogok pirulni.
- Felügyelő úr, azt hiszem magnál jobb kezekbe nem is kerülhettek volna ők ketten!
- Úgy gondolja?
- Hát persze. Ryota-kunnak már nagyon régóta szüksége van egy igazi apára és ahogyan elnézem maga igencsak megkedvelte a fiút.
- Mi tagadás, imádom a gyerekeket. Igaz senki sem nézi ki belőlem, de azt hiszem sokkal jobban örülnék egy családnak bármi másnál! - hiszen nekem gyakorlatilag soha nem volt igazi családom. Szülők akik igazán szeretik egymást és testvérek akikre mindig lehet számítani.
- Rendben, akkor én nem is zavarok tovább! - biccentettem a fejemmel, majd kiengedtem a nőt.
- Kész vagyok! - ült le Ryota a helyére. Szedtem neki egy nagy tállal a curryből és odatettem neki, hogy ehessen.
- Ezt edd meg szépen, utána játszunk egyet jó?
- Oké, papa!
- Mit mondtál? - kellemesen meglepett amit hallottam. Igazából nagyon jól esett, amiért így hívott engem.
- A mama szeret téged és te is a mamit, szóval ez azt jelenti, hogy az apukám leszel ugye?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - erre nem szólt semmit, csak az ölembe mászott és szorosan hozzám bújt. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, de nem sok sikerrel. Most először állok közel ahhoz, hogy végre lehessen egy családom, szóval ezt most nem szúrhatom el. - Majd én leszek az apukád és nagyon foglak téged szeretni! - simogattam a fejét, mire meghallottam, hogy halkan szuszog a vállamon. Felálltam és a szobába vittem, hogy le tudjam fektetni. Sajnos ez nem ment könnyen, mivel belém csimpaszkodott. Így végül vele együtt feküdtem le az ágyba és csak hamar engem is elnyomott az álom.
- Ez biztos nem igaz. Ki tudna nemet mondani egy ilyen csajnak, mint ő?
- Elfelejtetted, hogy gyereket nevel. A férfiak 90% óckodik attól, hogy olyan nővel legyen aki gyereket nevel, ugyanis féltékenyek lesznek a kisbabára, mert egy anyának mindig a gyereke lesz az első.
- De ő nem Harumi gyereke! Egyébként is, engem nem zavar, hogy Ryota is ott van.
- Viszont nem jártok együtt, szóval Harumi-chant, ez egyáltalán nem érdekli. Ha azt akarod, hogy ő is elmondja mit érez irántad, akkor legyél türelmes vele!
- Nem hallgatlak tovább, csak butaságokat beszélsz, inkább megyek dolgozni! - magamra kaptam a kabátomat és már indultam is be az őrsre. Nem értem Hayato hogy jön ahhoz, hogy kioktasson. Elvégre én vagyok a felnőtt, nem ő. Miután megérkeztem, nem mentem be rögtön az irodába, őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy találkozzak Harumi-val.
- Kurosaki, gyere ide!
- Mi történt főnök? Elég nyúzott vagy ma reggel!
- Harumi bent van már?
- Igen, elég korán itt volt, de miért kérdezed?
- Mindegy, nem számít. Akkor jó munkát! - igyekeztem elmosolyodni, majd vettem egy mély levegőt és bementem az irodába. Harumi már ott volt az asztalnál, én pedig lehajtott fejjel osontam a sajátomhoz, hogy még véletlenül se kelljen beszélnem vele. Azt hiszem meg kell fogadnom Hayato tanácsát és távol tartanom magamat tőle, hátha elérek nála valami változást, amit eléggé kétlek.
- Jó reggelt Shusaku! - nem válaszoltam, csak harapdáltam az ajkamat és mereven bámultam a padlót. Nem szabad beszéljek vele, legalábbis egyelőre nem. Pedig olyan nehéz megállni. - Shusaku, mi a baj? - a hangjában ott ült az aggodalom. Erre megráztam a fejemet, de továbbra sem válaszoltam neki. Harumi felállt a helyéről, majd odajött hozzám és hátulról megölelt. Mintha minden megállt volna körülöttem. Soha nem éreztem még így magam a közelében. Reflexszerűen simult a tenyerem a kezére. Egy darabig mozdulatlanok maradtunk, míg meg nem mertem szólalni.
- Ezt most miért csinálod? - néztem a szemébe, mire elengedett.
- Azért mert haragszol rám és nem akarom, hogy többet ne beszélgessünk, úgy mint régen! - szóval az bántotta, hogy nem szólok hozzá? Azt hiszem ez jót jelent.
- Csak mert, nem akarom, hogy megint visszautasíts, szóval inkább csöndben maradok és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi sem!
- Shusaku, nincs erre semmi szükség!
- De igenis van. Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magadat azért, mert megpróbáltam közeledni hozzád! Most megyek, mert el kell még intéznem néhány papírt! - idegesen kapkodtam össze a papírokat, majd kisiettem az irodából.
- Főnök, valami gáz van? - hallottam meg Kurosaki hangját, de nem válaszoltam csak kisiettem az őrsről. Muszáj volt egy kicsit magam legyek, így egyedül mentem kihallgatásra. Ezúttal egy fiatal fiút gyilkoltak meg, a feltételes tettes, pedig a fiú mostoha bátyja lehetett. Ez az ügy, elég kényelmetlenül érint, hiszen pontosan tudom milyen, mikor az állítólagos testvéreid nem tűrnek meg maguk mellett, így a legjobb tudásom szerint kell eljárnom ez ügyben. Elmentem a papíron szereplő címre, majd bekopogtattam. Egy fiatal negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Miben segíthetek?
- Kitazawa Shusaku felügyelő vagyok! Maga Nakamura Keisuke hozzátartozója?
- Igen a mostoha anyja vagyok.
- Szeretnék feltenni néhány kérdést, a fiú halálával kapcsolatban! - a nő elhúzta a száját, de végül beengedett. Leültem a kanapéra és kérdezgetni kezdtem.
- Mikor látta a fiút utoljára?
- Úgy egy hete. Az a szemtelen kölyök megszökött otthonról, problémákat okozva az apjának és nekem! El tudja képzelni milyen helyzetbe kerültünk miatt? - még szép. Mikor az anyám elhagyta a családot, én is többször próbáltam elszökni otthonról. Nem értettem, miért nem mehetek az anyámmal, talán tényleg jobb lett volna vele, mint az apámékkal. A bíró, anyám idegállapotára hivatkozva az apámnak ítélte a gyámságot. Talán ezért se kedvelem túlzottan az igazságszolgáltatást.
- Tisztában vagyok vele. Maga milyen kapcsolatban állt a fiúval?
- Voltak kis összezördülések, de összességében minden rendben volt!
- Nem kellene megjátszanod magad! - jelent meg egy velem egyidős hosszú fekete hajú lány. Na ez nagyon meglepett. Talán a nő nem is mondott nekem igazat az előbb? Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni.
- Azt sem tudod mit beszélsz! Az öcséd szégyenbe hozta apádat!
- Az egyetlen aki szégyenbe hozta apát, az te vagy! Nyomozó, nekem van pár érdekes információm erről a nőről!
- Azt hiszem a lányt választom! Akkor, ha megbocsát, mi már megyünk is! - a nő majd megpukkadt mérgében, én viszont jót derültem rajta. Talán nem is járok olyan messze az igazságtól? A lánnyal beültünk egy kávézóba, ahol végre lehetett egy kis nyugtunk. - Nos, akkor elmesélnéd miből gondolod, hogy annak a boszinak köze van az öcséd halálához?
- Lazíts már Kitazawa! Még mindig olyan merev vagy, mint mikor suliba jártunk!
- Te ismersz engem? - igyekeztem felidézni, mégis honnan ismerhet, de nem jött össze.
- Persze, hogy ismerlek, hisz osztálytársak voltunk az egyetemen! Midori Hana vagyok, az a szőke csaj, aki mindig mögötted ült!
- Ahh, most már emlékszem rád! Mond csak mi lett veled? Tudod Harumi-n kívül nem igen tartottam mással a kapcsolatot.
- Azzal tisztában vagyok. Na és mond csak, még mindig odavan érted, mint akkor? - hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Tehát akkor Harumi szerelmes belém? De akkor mégis mi a fenéért utasított vissza? Komolyan ezt a csalódást!
- Honnan veszed, hogy tetszem neki?
- Mert elmondta nekem. "Shusaku, ma is olyan jól néz ki", "Remélem ma is Shusaku párja lehetek", "Vajon Shusaku szépnek gondol?" na kb ilyenek voltak a beszélgetéseink. Komolyan mondom rém idegesítő csaj volt.
- Hát még most is az, de tudod mit? Még így is ő a legklasszabb csaj, akit megismertem!
- Szóval bele vagy esve mi? - bólintottam egyet, majd rendeltem mindkettőnknek egy kávét. Azt hiszem ha ennek vége Sugihara-nak lesz mit megmagyaráznia, de csak miután bevallottam neki, hogy totál belé estem. Hana szerencsére elég sokat elmondott nekem ahhoz, hogy joggal gyanakodjak arra a nőszemélyre. Ő ugyanis sosem kedvelte őket, ellenben az ő gyerekeit rajongásig imádta. Az nem kétséges, hogy a mostoha testvér gyilkolt, de több mint valószínű, hogy az anya lehetett a felbujtó, aki így akart megszabadulni a nem kívánt kölyköktől. Szegény Hana, biztos gáz gyerekkora lehetett egy ilyen nő mellett. Mondjuk az én nővérem se volt sokkal jobb nála. Miután ezzel végeztünk, úgy döntöttem tényleg ideje felkeresnem Harumi-t, szóval el is indultam a háza felé. Épp elsétáltam az egyik bolt mellett, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Shusaku bácsi!
- Oh, Ryota-kun! - a kisfiú nem volt egyedül, egy kb 50 év körüli nő kezét fogta, ám mikor meglátott engem, odaszaladt hozzám, én pedig a karomba kaptam.
- Már nagyon hiányoztál! Képzeld, anya beteg lett és haza kellett mennie! - biggyesztette le a száját, mire nyomtam egy puszit az arcára.
- A mamád nagyon hamar meg fog gyógyulni, meglásd!
- Azt mondta nekem, hogy szomorú, amiért nem beszélgetsz vele, pedig ő nagyon szeret téged! - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ha már ő is azt mondta, hogy szeret engem, akkor ez már szinte biztos. Mondjuk azt nem tudom mennyit adhatok egy négyéves szavára, mindenesetre nagyon boldoggá tett.
- Komolyan ezt mondta?
- Igen, meg ez is mindig a pénztárcájában van! - erre elővett a zsebéből egy képet és a kezembe nyomta. Hirtelen az összes vér kifutott a testemből. Ez a kép akkor készült, mikor hatéves voltam, a kép másik felén pedig az a kislány volt, akivel gyerekként barátkoztam össze. Akkor ezek szerint...Nem az képtelenség, Harumi nem lehetett az a lány. De ezek szerint mégis ő volt az. Viszont ha ez igaz, akkor mégis miért nem mondott nekem semmit? Na jó lesz ennek utána járni.
- Ryota-kun, majd én vigyázok a mamádra, rendben? Te menj csak szépen vásárolni és majd ott találkozunk, jó?
- Vigyázz nagyon a mamára! - bólintottam egyet, majd letettem a földre és egyenesen Harumi-hoz mentem. Szerencsére az ajtó nem volt zárva, így könnyedén be tudtam menni. Harumi a kanapén aludt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni. Egy tálban hoztam hideg vizet, majd belemártottam egy törölközőt és a homlokára terítettem. Olyan békésen és aranyosan aludt, szóval úgy döntöttem, majd valamikor máskor számon kérem rajta, miért hallgatta el előlem, hogy már gyerekként ismertük egymást. Épp mentem volna a konyhába, mikor éreztem, hogy a tenyerével megfogja a csuklómat.
- Shusaku! - mormogta, mire leültem mellé.
- Jobb már?
- Mit keresel te itt?
- Hát egy nagyon apró személy aggódott miattad, szóval gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Most már egy picit jobban. Ryota jól van ugye?
- Igen, épp vásárolni van, de nagyon aggódott miattad. Szólnod kellett volna, hogy rosszul vagy és akkor hazavittelek volna.
- Nem akartalak fárasztani. Különben is azt mondtad ne beszélgessünk!
- Igen, mert te csak úgy lekoptattál. Pedig tudom, hogy te is szeretsz engem! - erre Harumi arca olyan vörös lett, mint a ráknak. Ez eléggé megmosolyogtatott.
- Ezt meg honnan tudod?
- Hát innen! - mutattam fel a képet, amit Ryota adott nekem. - Ez a kép a pénztárcádban volt és csak, hogy tudd még nekem is megvan a másik fele! - erre Harumi elfordult és zavarában összehúzta magát.
- Ne haragudj, amiért nem mondtam el, de tudod már gyerekként is tetszettél nekem, csak féltem elmondani. Aztán az egyetemen először én is pszichológiát akartam tanulni, mint Reika, de mikor megtudtam, hogy te is az egyetemen vagy, így inkább azt a szakot választottam. Mikor mindkettőnket felvettek a rendőrségre, én könyörögtem ki, hogy ott dolgozhassak melletted!
- Hihetetlen, hogy végig ott voltál a közelemben és én ezt észre sem vettem! Akkor ezért nem tudtalak mindig zsigerből utálni téged.
- Ne haragudj rám Shusaku! - olyan bociszemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam haragudni rá. Meg akartam ölelni, de ellökött magától. - Nem szeretném, ha elkapnád és ne mehess be dolgozni. Tudom, hogy milyen fontos neked a munka!
- Most inkább aludj még egy kicsit. Meglásd, utána már sokkal jobban leszel!
- Na és mi lesz Ryota-val?
- Ne aggódj miatta, majd én vigyázok rá! - bólintott egyet, majd ismét elaludt. Mivel úgy gondoltam ha felébred biztosan éhes lesz, így neki álltam ebédet főzni. Valami olyat kellett kitalálnom, amit Ryota is meg tud majd enni. Emlékszem gyerekkoromban, mikor szomorú voltam a komornyikunk Koiwai mindig csinált nekem egy nagy tál marha curryt és pillanatok alatt minden bánatom elszállt. Így végül úgy döntöttem, hogy ezt készítem el. Szerencsére megvolt hozzá minden hozzávaló. Főzés közben időnként megnéztem, hogy Harumi felébredt-e, vagy szüksége van-e valamire. Szerencsére a láza kezdett lejjebb menni, így nyugodtan hagyhattam őt tovább aludni.
- Megjöttem! - rontott be Ryota a házba, mire az ujjamat a szám elé tettem.
- Halkabban, az anyukád alszik, nehogy felébredjen! Moss kezét, utána gyere ebédelni! - borzoltam össze a haját.
- Azt hiszem, most már jó kezekben hagyhatom Ryota-kunt! - lépett be az idősebb hölgy is a lakásba.
- Igen, köszönöm, hogy vigyázott rá, innentől majd átveszem.
- Csak nem maga lenne az a fiatalember, aki Harumi-channak udvarol? - kicsit zavarba jöttem, de végül kihúztam magamat.
- Igen, Kitazawa Shusaku vagyok, Harumi barátja! Vagyis valami olyasmi. - hajtottam le a fejemet, mert éreztem, hogy el fogok pirulni.
- Felügyelő úr, azt hiszem magnál jobb kezekbe nem is kerülhettek volna ők ketten!
- Úgy gondolja?
- Hát persze. Ryota-kunnak már nagyon régóta szüksége van egy igazi apára és ahogyan elnézem maga igencsak megkedvelte a fiút.
- Mi tagadás, imádom a gyerekeket. Igaz senki sem nézi ki belőlem, de azt hiszem sokkal jobban örülnék egy családnak bármi másnál! - hiszen nekem gyakorlatilag soha nem volt igazi családom. Szülők akik igazán szeretik egymást és testvérek akikre mindig lehet számítani.
- Rendben, akkor én nem is zavarok tovább! - biccentettem a fejemmel, majd kiengedtem a nőt.
- Kész vagyok! - ült le Ryota a helyére. Szedtem neki egy nagy tállal a curryből és odatettem neki, hogy ehessen.
- Ezt edd meg szépen, utána játszunk egyet jó?
- Oké, papa!
- Mit mondtál? - kellemesen meglepett amit hallottam. Igazából nagyon jól esett, amiért így hívott engem.
- A mama szeret téged és te is a mamit, szóval ez azt jelenti, hogy az apukám leszel ugye?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - erre nem szólt semmit, csak az ölembe mászott és szorosan hozzám bújt. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, de nem sok sikerrel. Most először állok közel ahhoz, hogy végre lehessen egy családom, szóval ezt most nem szúrhatom el. - Majd én leszek az apukád és nagyon foglak téged szeretni! - simogattam a fejét, mire meghallottam, hogy halkan szuszog a vállamon. Felálltam és a szobába vittem, hogy le tudjam fektetni. Sajnos ez nem ment könnyen, mivel belém csimpaszkodott. Így végül vele együtt feküdtem le az ágyba és csak hamar engem is elnyomott az álom.
