9.rész

Miért velem történt ez? Ismételgettem magamban ezt az egyetlen mondatot. Szinte már szét szakítottam Harumi blúzát, de ő ezzel nem törődött, csak ölelt magához és hagyta, hogy kidühödjem magam. Végül jött a doki és kaptam egy kis nyugtatót, ami nem ütött ki teljesen, de elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Olyan ostoba vagyok Harumi. Pedig Ozeki mondta, hogy valami nincs rendben Hana-val, de én nem hittem neki.

- Ezt meg, hogy érted?

- Miatta vertem be a fejemet. Neki köszönhetően vagyok most vak! Tönkretette az egész eddigi életemet. - pedig végre olyan csodás volt minden. Kezdtem úgy érezni, hogy kaptam egy új családot, az anyám jobban van, ráadásul Harumi-val nagyon jó a kapcsolatunk. Miért kellett ezt neki tönkretennie?

- Shusaku, kérlek nyugodj meg. A vakságodat nem közvetlenül az ütés okozta, hanem a fejedben keletkezett vérrög volt a felelős a vakságodért. De az orvos azt mondta, hogy ne csüggedj, mert mindent meg fogsz majd tanulni idővel.

- Ugyan minek? Hiszen egész életemben segítségre lesz szükségem mindenben. Mindenki terhére leszek és a végén már senkim sem marad!

- Ez nem igaz! Én mindig itt leszek melletted, oké? Most egy kicsit egyedül hagylak, hogy megtegyük a feljelentést a lány ellen. Ne aggódj, majd minden jobb lesz! - hallottam a hangján, hogy egyáltalán nem így gondolja. Csoda volt, hogy nem sírta el magát, de közel járt hozzá, legalábbis a szipogásából ezt a következtetést vontam le. Én viszont elkaptam a csuklóját. Tudnia kellett a teljes igazságot vele kapcsolatban.

- Hana az előbb bevallotta, hogy ő ölte meg az öccsét és a mostohát is. Kérlek vigyázzatok vele! Téged valamiért különösen utál, szóval légy óvatos, kérlek!

- Biztos, hogy nem képzelődtél, Shusaku?

- Nem, ha akarod nézesd meg a biztonsági kamera felvételét. Megteheted, hisz rendőr vagy, aki egy gyilkost keres éppen. Velem ne is foglalkozz, nekem már úgyis mindegy.

- Ne beszélj már így! Nagyon szeretlek, oké? - éreztem ahogy nyom egy puszit a homlokomra, majd egyre távolabb hallottam a cipőjének a kopogását. Borzasztóan éreztem magamat. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek majd. Nem akarom az egész életemet vakként leélni. Mi lesz így a munkámmal? Nem bírnám ki, ha csak ülnék otthon és nem csinálnék semmit, az annyira nem én lennék. Amíg így elmélkedtem, hallottam, hogy újabb látogatóm lesz.
- Senpai! - hallottam meg Ozeki kétségbeesett hangját.
- Ozeki, hogy kerülsz ide?
- Igazából egész végig itt voltam. Mivel láttam, hogy Harumi-chan elment, gondoltam megnézem, hogy van.
- Sajnálom. Te figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben, én mégsem hittem neked. Talán megérdemeltem, amit kaptam!
- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Meglátja, hogy minden rendbe fog jönni! Egyébként mi történt pontosan?
- Elmentünk sétálni és ő végig abban a tudatban volt, hogy le akarok feküdni vele. Finoman igyekeztem megmondani neki, hogy ez őrültség, de nem értette meg és valami keményet vágott a fejemhez. Aztán mire felébredtem, már nem láttam semmit sem. Nem rég itt járt és elmondta, hogy engem is megakart ölni, ahogyan az öccsét és a mostoháját is. Azt mondta, hogy az orvosok szerint valami nincs rendben a fejével, de eddig mindig ki tudta játszani őket.
- Sejtettem, hogy így van. Senpai, biztosan elfogjuk kapni!
- Harumi épp a biztonsági kamera felvételét nézeti meg, hogy legyen bizonyítékunk is. Kérlek, ha esetleg ő is ott lenne, mikor letartóztatják Hana-t, akkor nagyon vigyázz rá, rendben? Nem akarom, hogy neki is baja essen.
- Számíthat rám! Kérem, most inkább pihenjen, hogy minél hamarabb felépüljön!
- Ugyan minek Ozeki? Hiszen úgyis az lesz, hogy semmit sem tudok majd magamtól megtenni és örökké ki leszek szolgáltatva másoknak.
- Kérem, ne mondja ezt! Maga nagyon erős és túl fog jutni ezen! - erős? Most érzem magamat a legkevésbé erősnek. Talán jobb lett volna, ha fel sem ébredek, akkor legalább nem kellene így leélnem az életemet. Igyekeztem pihenni, hogy kicsit elfeledhessem a ma történteket. Arra ébredtem fel, hogy valaki homlokon puszilt.
- Ki van ott? - kérdeztem riadtan. Borzasztó ez a vakság, mert fogalmam sincs épp ki látogat a szobámba.
- Shu-chan!
- Anya? Hogy kerülsz te ide?
- Hisz azt mondtam nemsokára kiengednek, nem? Beszéltem a barátnőddel Harumi-channal és elmondott mindent.
- Mama, nem akarok így maradni! - sírtam el magam, mert már tényleg nem bírtam ezt. Nem akarok kiszolgáltatva lenni másoknak, azt biztosan nem bírnám ki. Anyám magához ölelt és elkezdett nyugtatni, pont mint mikor gyerek voltam és a testvéreim nem hagytak engem békén.
- Shu-chan, kérlek légy erős! Nem szabad feladnod drágám. Emlékezz, hiszen a rákot is legyőzted és ezt is le fogod meglásd! Épp ezért vagyok itt, hogy segíthessek neked ebben. Képzeld, visszakaptam a régi házat, szóval megkértem Harumi-chant, hogy költözzenek oda hozzánk.
- Hozzánk?
- Szeretném, ha együtt élnénk és bepótolnánk mindent amit elvesztettünk. Viszont tudom milyen fontos számodra Harumi-chan és az a tündéri kisfiú, szóval meghívtam őket is, hogy lakjanak velünk. A kis apróság majd ki ugrott a bőréből és már alig várja, hogy láthasson.
- Ryota valóban tündéri. Az apjaként tekint rám, pedig tudja, hogy nem vagyok az. Ő és Harumi lettek a családom anya. Azt hiszem ha egyszer Harumi a feleségem lesz, végre meg lesz minden amire csak vágytam.
- Pontosan ez az a hozzáállás amit látni szeretnék tőled kicsikém! Igazából van itt még valami. Azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudd a teljes igazságot a születéseddel kapcsolatban! - a teljes igazságot? Ha az amire gondolok, akkor Reiji és Haruka jogosan utálnak engem.
- Nem is vagyok Kitazawa, igaz?
- De igen, persze, hogy Kitazawa vagy. Viszont tudnod kell, hogy apád meg én sosem szerettük egymást!
- Akkor meg miért mentél hozzá anya?
- Tudod, mikor fiatalabb voltam egy részeg éjszaka alatt összekeveredtem az apáddal és annak az éjszakának az eredménye lettél te. Egyedül akartalak felnevelni, mert az apádnak felesége volt és két gyereke, de a nagyszüleid nem engedték és rákényszerítettek minket arra, hogy összeházasodjunk. Mikor ezt apád felesége megtudta, teljesen összeroppant és öngyilkos lett. Én pedig be voltam skatulyázva egy borzasztó házasságba. Az apád folyton a halott feleségéről beszélt, a gyerekei pedig állandóan támadtak. Ez volt az oka annak, hogy az idegeim már nem bírták tovább. Az egyetlen boldogságom te voltál, az angyali mosolyod és az örök mozgóságod teljesen elfeledtette velem a sok szörnyűséget amin keresztül kellett mennem! - mintha egy világ tört volna össze bennem. Egész eddig a testvéreimet hibáztattam amiért rosszul bántak velem, de az igazság, hogy mindenről én tehetek. Ha én nem születek meg, nekik még élne az anyjuk és nem szenvedne senki sem. Bele se merek gondolni mi lenne ha elveszíteném az anyámat, épp ezért fogalmam sincs mit érezhettek, mikor az anyjuk miattam dobta el az életét. Mardosott a bűntudat, csak el akartam menni hozzájuk, hogy bocsánatot kérhessek tőlük. Épp ezért megvártam, míg anyám elment egy kávéért, addig az egyik nővér segítségével felhívtam Ozekit.
- Ozeki, siess és vigyél el innen!
- Senpai, hogy kérhet ilyet?
- Kérlek, csak vigyél el innen, muszáj elmenjek valahova!
- Maga sírt? Azonnal ott vagyok! - türelmetlenül vártam, hogy Ozeki eljöjjön értem és végre ott lehessek az apámékkal. Mikor megérkezett, segített kiszöknöm.
- Köszönöm Ozeki! El tudnál vinni az apámék házához?
- Természetesen, csak mondja el merre kell mennem! - elmondtam neki mindent, majd elindultunk. Út közben azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani nekik, mert nagyon sok dologról kell majd beszélnünk. Mikor megérkeztünk, Ozeki segített kiszállni, majd becsengetett helyettem és a kocsiba sietett.
- Shusaku, mi a fenét keresel itt? - hallottam meg a nővérem hangját. - Ilyen állapotban veszélyes egyedül lenned az utcán! - szóval ő is tud a dologról? Hát ez remek, mindenki tudott róla, nekem meg nem is akartak szólni.
- Kérlek, beszélnem kell veled, Apával és Reiji-vel. Valamit mondani akarok nektek. - végül bekísért, majd elment, hogy szóljon a többieknek.
- Shusaku, fiam te meg mit keresel itt? Neked a kórházban kellene lenned!
- Apa, muszáj mondanom valami nagyon fontosat! - azzal térdre ereszkedtem. - Kérlek bocsássatok meg, amiért miattam kellett meghalnia az anyátoknak. Ha én nem lennék, ti most egy boldog család lehetnétek, de én tönkretettem a családotokat! - végül eltört nálam a mécses. Nem bírtam ezt a bűntudatot, ami mardosott belülről. Erre éreztem, hogy valaki magához ölel.
- Shusaku, te tényleg egy idióta vagy! Nekünk kellene bocsánatot kérnünk, amiért téged hibáztattunk az anyánk haláláért, holott te is csak egy áldozat vagy!
- A nővérednek igaza van fiam. Sosem tekintettünk rád igazi családtagként, de ez most megváltozik és igyekszünk neked megadni azt a szeretet amit eddig nem kaphattál meg. Majd együtt túljutunk ezen, mint egy család! - most először éreztem, hogy valóban komolyan gondolják ezt az egészet. Reméltem, hogy most már végre tényleg lesz egy igazi családom amiről eddig csak álmodni mertem.