23.rész

Szerencsére Harumi kezdett egyre jobban nyitni felém és még arra is hajlandó volt, hogy elmenjen egy pszichológushoz. Tudom, hogy nem könnyű erről beszélnie, mégis csak így tudja magából kiadni a dühöt és a fájdalmat amit érez. Máskülönben, az idegei és a gyerekünk látná kárát ezt pedig egyikünk sem akarja. Közben az esküvő szervezésével is sikerült haladnunk. Azt például mindketten tudtuk, hogy egyáltalán nem akarjuk nagy dobra verni a dolgot, elég ha csak a család és a nagyon közeli barátok vesznek részt rajta. Időközben igyekeztem felvenni a kapcsolatot Harumi szüleivel, elvégre nekik is tudniuk kell az igazságról. Nem fair, hogy valami olyasmiért utálják Harumi-t, amit nem ő követett el. Szerencsére sikerült őket rábeszélnem egy találkára a hétvégén. Remélem sikerül őket meggyőznöm arról, hogy amit Harumi tett, az volt a helyes. Azt szeretné, ha Harumi végre kibékülne a szüleivel és az esküvőn már ők it ott lennének. Ami a mai napot illeti, az apám meghívott minket egy vacsorára. Azt mondta már rég töltöttünk együtt egy kis időt, szóval most be akarja pótolni. Végül is, nem annyira rossz ötlet ez. Az utóbbi időben úgysem tudtam foglalkozni a családom többi tagjával, de most legalább lesz rá lehetőségem. Épp készülődtem, mikor megláttam, hogy Harumi szomorúan bámul kifelé az ablakon.

- Mi az oka annak, hogy ilyen szomorú vagy? - a vállára tettem az állam, mire igyekezett mosolyogni.

- Nem is tudom, csak hirtelen elfogott a szomorúság. Olyan jó lenne bemutatni téged a szüleimnek, de tudom hogy ez hülyeség!

- Talán nem annyira.

- Hogy érted?

- Ne haragudj, de beszéltem a szüleiddel és azt mondták hajlandóak meghallgatni a történteket!

- Shusaku, miért csináltad? Tudod hogy ez számomra milyen érzékeny téma!

- Azért mert a feleségem leszel és mint a leendő férjednek, kötelességemnek érzem, hogy segítsek neked! Tudom, hogy a szüleid ezúttal végig fognak hallgatni és ők is megértik, hogy miért tetted amit tettél.

- Nem is tudom mi jót tettem, amiért téged kaptalak. Nagyon jó ember vagy, Shu-chan! - látszott, hogy kicsire van a sírástól, ezért magamhoz öleltem.

- Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy minden a legnagyobb renden legyen. Csak bízd rám a dolgot, jó? - bólintott egyet, majd folytattuk a készülődést. Ryota elég nyűgös volt, nem igazán akart találkozni a családommal, amit nagyon furcsálltam.
- Hé picur, mégis mi a baj? Nem szeretnél megismerkedni a családommal?
- Igen de ők úgysem fognak szeretni, mert nem vagyok a fiad, Shusaku bácsi! - Bácsi? Mégis mi lett a papával? Valami itt nekem nagyon nem stimmelt. Amióta csak ismerem, folyton csak papának hívott, most meg már hirtelen nem vagyok az?
- Már nem is vagyok az apukád? Hisz azt mondtad, hogy a mama szeret és én is a mamát, ezért is vagyok az apukád!
- De az nem elég! Miért nem te vagy az igazi apukám? Miért kell annak a gonosz bácsinak lennie? Én azt akarom, hogy te legyél az igazi apukám! - elkezdett sírni, én pedig magamhoz szorítottam a törékeny kis testét.
- Jól figyelj ide! Én az apád vagyok és az is maradok! - nálam is eltört a mécses, egyszerűen fájt őt ebben a helyzetben látnom. Elvégre még nagyon kicsi, hogy felfogjon ilyen dolgokat.
- De hát...- már alig bírt beszélni, nekem pedig azon kattogott az agyam, vajon mivel tehetném őt boldoggá. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Ryota, mit szólnál ahhoz, ha ugyanaz lenne a vezetékneved, mint nekem? Szeretnél Sugihara Ryota helyett Kitazawa Ryota lenni?
- Szabad?
- Ha ezt szeretnéd, akkor igen! Na mit mondasz? - látszott rajta, hogy elgondolkodik, de végül a nyakamba vetette magát.
- Éljen! Akkor tényleg az apukám leszel, ugye?
- Az vagyok és az is maradok! De várjunk egy kicsit, míg a testvéred megszületik, rendben? Utána majd ugyanaz lesz a nevünk. Így jó lesz?
- Igen, de a húgicám nagyon siessen, hogy Ryota-nak tényleg lehessen apukája!
- Azt mondta, hogy húg?
- Igen, lesz egy húgicám, aki majd úgy fog kinézni, mint a mama! - felcsillant a szeme, én pedig elmosolyodtam. Szóval lányunk lesz? Ezt öröm hallani. Végül Ryota is elkezdett készülődni és végre mosolyt láttam az arcán.
- Hé, mit csináltál vele? Az előbb még olyan szomorú volt! - jött oda hozzám Harumi.
- Megkérdeztem tőle, hogy akar-e ő is Kitazawa lenni és azt mondta igen. Szóval ha összeházasodtunk, a nevemre fogom őt venni!
- Shusaku, erre semmi szükség!
- De igenis van. Ryota kétségbe van esve, amiért Takauji az apja és ő nem jó ember. Azt mondta nekem, bárcsak én lennék az igazi apja. Noha a vérséget nem tudom megváltoztatni, de ha legalább a nevemre vehetném azzal kicsit könnyítenék a lelkén.
- Shu-chan, már így is annyi mindent tettél értünk, ezt egyáltalán nem érdemlem meg! Hisz én még csak nem is tudom ezeket viszonozni.
- Nem is kell. Hála neked Harumi, kaptam egy családot. Tudod, hogy mennyire vágytam rá és neked hála megkaptam. Hisz itt vagy te, Ryota és nemsokára a lányunk is! - a hasára simítottam a kezem, ő pedig elmosolyodott.
- Szóval tudod?
- Ismered a fiadat, nem tud titkot tartani! - mikor sikeresen elkészültünk, el is indultunk. Ryotanak egész úton be nem állt a szája, látszott rajta mennyire megkönnyebbült a kis lelke attól, hogy a nevemre akarom venni. Tudom, hogy ez nem egészen lenne helyes, elvégre valóban nem vagyok az apja, de engem ez a legkevésbé sem érdekel. Az egyetlen ami fontos, hogy Ryota boldog legyen, már pedig ha ő így boldog, akkor bizony ez fog történni. Mikor megérkeztünk, Ryota már pattant is ki a kocsiból.
- Fiam, örülök, hogy megjöttetek! - nyitotta ki az ajtót az apám.
- Köszönöm a meghívást. Azt hiszem ez már nagyon ránk fért.
- Már csak rád vártunk. Hihetetlen, hogy mindig te vagy az utolsó! - panaszkodott Haruka, ám amint meglátta Ryotat a tekintete mintha egy kicsit ellágyult volna. - Hát te meg ki vagy, öcsi?
- Kitazawa Ryota vagyok! - harsogta, én pedig legszívesebben elbújtam volna.
- Hogy ki? - kérdezte kórusban apám és Haruka. Olyan vörös lettem mint a paradicsom. Hihetetlen, hogy ez a kis kölyök milyen kínos szituációkat tud teremteni egyetlen elejtett mondatával.
- Majd később elmesélem! - lökdöstem be Ryotat a szobába, még mielőtt elhagyja még valami a száját. Ryota végül elvonszolta Harukat játszani, Reiji pedig ment velük. Én az apámmal, az anyámmal na és persze Harumival maradtam beszélgetni.
- Nem is mondtad, hogy van egy fiad!
- Nem is, ő igazából az én...- látszott, hogy nem könnyű erről beszélnie, így átvettem tőle a szót.
- Ryota valójában Harumi unokaöccse, akit születése óta nevel.
- Igen, mert az apja szabadidejében nőket erőszakol meg, mint például Harumi-chant! - háborodott fel az anyám. Harumi kérdőn nézett rám, de fogalmam sem volt honnan tudhatta meg az anyám.
- Anya, ezt meg honnan tudod?
- Az öcséd mesélte. Hayato-kun mondta el neki.
- Te elmondtad Hayato-nak? Shusaku, megígérted, hogy titokban tartod! - csattant fel Harumi. Igen, teljesen igaza volt, amiért így kibukott rám.
- Sajnálom, de nagyon nyomasztott a dolog. Annyira fájt, hogy nem tudok segíteni neked és tanácsra volt szükségem! Kérlek ne haragudj rám! - lebiggyesztettem a számat és kiskutya szemeket meresztettem rá, hátha így majd megbocsát.
- Elég, ha ilyen képet vágsz nem tudok rád haragudni!
- Bátyó, beszélhetnék veled négyszemközt? - csörtetett oda hozzám az öcsém.
- Megbocsátotok? - biccentettem a fejemmel, majd a konyhába mentünk. - Még mielőtt belekezdesz, elárulnád nekem mégis miért beszéltél anyának Harumiról?
- Úgy gondoltam tudnia kell!
- De hát ez magánügy!
- Akkor te miért mondtad el Hayato senpainak? - nem akartam igazat adni neki, ezért inkább másra tereltem a témát.
- Inkább mond el amit akartál!
- Segítened kell. Szeretném meghódítani Haruka-sant! - most rosszul hallottam ugye? Tényleg a nővéremet említette?
- Ez nagyon jó vicc. Mintha azt mondtad volna, hogy tetszik neked Haruka!
- Így is van. Ő egy nagyon határozott és csodálatos nő. Mivel te közel állsz hozzá, segíthetnél hogy végre észrevegyen engem.
- Ugye te most hülyéskedsz? Eszemben sincs segíteni neked ebben!
- Na és mégis miért nem?
- Még kérdezed? Te az öcsém vagy, ő pedig a nővérem. Ennek semmi esélye nem lehet!
- De kettőnk közt nincs vérségi kötelék. Kérlek, tedd meg értem!
- Én nem is tudom...
- Shusaku gyere ide! - hallottam meg az anyám kiáltását, ami nagyon megijesztett. Az öcsémmel a nyomomban azonnal a nappaliba mentünk. Láttam, hogy Harumi ott ül a kanapén és nagyon sír.
- Harumi, mi a baj? - ültem le mellé
- Shusaku, nagyon fáj a hasam! - igyekezett összehúzni magát, nekem pedig összeszorult a gyomrom.
- Hívom a mentőket! - ajánlotta fel az apám, de én megráztam a fejem.
- Az nem lenne jó. Sokkal gyorsabb, ha mi magunk visszük őt be a kórházba!
- Majd én elviszlek titeket! - ajánlotta fel a bátyám. Belementem, mert ilyen állapotban úgysem tudtam volna vezetni. Indultunk is volna, ha Ryota nem csimpaszkodik bele a lábamba.
- Papa, én is menni akarok!
- Most nem lehet. Maradj itt kérlek! Ne aggódj vigyázok a mamára, rendben?
- De papa...
- Ryota, fogadj szót az apádnak! - szólt rá a nővérem, mire Ryota inkább csendben maradt. A karomba kaptam Harumit és futottam vele a kocsihoz. Mikor beszálltunk, már indultunk is. Szerencsére nem volt forgalom, így hamar odaértünk. Harumi orvosa elvitte őt megvizsgálni, én pedig ott maradtam és azon gondolkodtam, vajon miért történik velünk ennyi rossz? Talán tettünk valamit, amivel kiérdemeltük ezeket? Szerencsére a doktor viszonylag hamar végzett. Elmondta, hogy Haruminak már korábban is voltak fájdalmai, ami a sok stressz miatt alakult ki. Azt mondta nagyon fontos, hogy semmilyen erős sokk ne érje, mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen könnyen megússza. Azt is mondta, hogy készít egy ultrahangot, de arra egy kicsit várni kell, addig beengedett hozzá.
- Harumi, jobban vagy?
- Igen, azt hiszem.
- Nagyon megijesztettél, ugye tudod? - odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne haragudj. Figyelj, kérdezhetek valamit?
- Persze, nekem bármit elmondatsz, hisz tudod.
- Nem undorodsz tőlem? - undor? Mégis hogy kérdezhet tőlem ilyet?
- Ne butáskodj. Mégis miért kérdezed?
- Csak válaszolj nekem kérlek. Tudnom kell a választ.
- Mégis miért kellene undorodnom tőled Harumi?
- Hát azért amit Takauji tett velem! - tehát még mindig emészti magát. Pedig már igazán rájöhetett volna, hogy sosem tudnék rá másképp nézni, mint eddig, nem számít mi történik. A a kezembe fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem.
- Jól figyelj rám: Soha nem tudnál olyat tenni, amiért undorítónak tartanálak. Ne aggódj, mert Takauji megkapja azt amit megérdemel. Én viszont azt szeretném ha az eszedbe vésnéd, hogy én soha nem tudnék rád másképp tekinteni, mint eddig. Szeretlek téged és ennyi épp elég! - láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, ezért gyorsan megcsókoltam. Éreznie és tudnia kellett, hogy ugyanúgy szeretni fogom őt, a történtek ellenére is.