10.rész

Az, hogy végre békét kötöttem a családommal, sokkal felszabadultabbá tett. Egy pillanatra még arról is el tudtam feledkezni, hogy soha többé nem láthatok. Végül Ozeki vitt vissza a kórházba, ugyanis biztosan nem fogják jó néven venni, hogy csak úgy meglógtam. 

- Senpai, örülök, hogy mosolyogni látom!

- Köszönöm, hogy elhoztál Ozeki. Most, hogy az egész család mellettem áll, talán könnyebb lesz elfogadnom, hogy vak vagyok és az is maradok.

- Kérem, ne mondja ezt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fogja kapni a látását! Addig is, én itt leszek és támogatom magát!
- Tényleg, na és miért? Hiszen csak a főnököd vagyok, nem pedig a rokonod.
- Sose tudhatja azt, Senpai.
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. Jöjjön, megérkeztünk! - nagyon meglepett a viselkedése, szerintem biztosan titkol valamit, de addig éljek hogy ki fogom deríteni, mégis micsodát. Ozeki elkísért engem a szobába. Féltem, hogy anyám vagy Harumi a fejemhez fogják vágni, hogy csak úgy eltűntem, bár tény, hogy igazuk lenne.
- Shusaku, hol a fenében voltál? - hallottam meg Harumi hangját.
- Ne haragudj, csak beszélnem kellett az apámékkal! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
- Kérlek soha ne tűnj el csak úgy! Nagyon aggódtam miattad. Ha bajod esett volna, akkor azt nem bocsátottam volna meg magamnak.
- Hát persze, hiszen már teljesen alkalmatlan vagyok az életre és mindig kell velem lennie valakinek, igaz?
- Nem így gondoltam, Shusaku. Csak szeretném ha legközelebb szólnál mielőtt elmész, jó? - bólintottam, majd Harumi és Ozeki segítségével visszafeküdtem az ágyba.
- Akkor, ha megbocsátanak, én mennék is. Senpai, ha szüksége van valamire, kérem azonnal szóljon!
- Rendben és még egyszer köszönöm a segítséged! - végül Ozeki elment, én pedig kettesben maradtam Harumi-val.
- Hé, Ryota jól van? Olyan jó lenne őt látni, kár hogy már soha nem láthatom őt.
- Ne butáskodj, biztosan sikerül az orvosoknak valahogy visszahozniuk a látásodat. Addig is, itt van ez! - a kezembe nyomott egy bot szerű valamit. Valahogy sejtettem, hogy ez az a bizonyos fehér bot, ami arra szolgál, hogy mások is láthassák hogy az ember vak és megbámulhassák őt. Egy ideig a kezembe fogtam, de aztán elhajítottam.
- Nem kell nekem! Úgysem szándékozom kimenni az emberek közé. Nem kell, hogy sajnáljanak.
- De Shusaku, muszáj megtanulnod, különben tényleg nem leszel önálló! - eléggé felhúztam magam. Még, hogy önálló leszek, ha megtanulok azzal az izével közlekedni? Harumi tényleg megbolondult? - Gyere, majd én segítek neked! - fel akart állítani, de én ellöktem magamtól.
- Nem tudod felfogni, hogy nem érdekel! Ilyen maradok és kész, szóval jó lenne, ha nem állítanál hülyeségeket! - visszaestem a helyemre.
- Én csak segíteni akartam te hülye! - hallottam a hangján, hogy egy kicsire van a sírástól, de nem tudtam megállni és csak még jobban belé tapostam.
- Megkért rá valaki? Mert én biztos nem! - erre hallottam, hogy Harumi sírva kiszaladt a szobából. Legszívesebben utána rohantam volna, de éreztem az most nem használna, mert csak megint megbántanám. Muszáj volt lenyugodnom, mert nem voltam önmagam. Eszembe jutott az amit Harumi mondott, hogy ha nem akarom azt, hogy mindenki ugráljon körülöttem, akkor meg kell tanuljak így is önálló lenni. Végül is teljesen igaza volt, mint mindig. Felálltam, majd igyekeztem tapintás alapján eljutni az ajtóig, aztán vissza. Ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis egymásutánban mentem neki az ajtónak és az ágynak is, de hajtott előre a tudat, ha ezt sikerül megtanulnom, akkor sokkal kevesebbet kell majd foglalkozni velem. Végül csak sikerült eljutnom az ágyig úgy, hogy közben nem estem el és neki se mentem semminek. Végig csak tapintás alapján haladtam, ami nagyon fura volt, de azt hiszem ezt nem lesz olyan nehéz megszoknom. Örültem, hogy legalább már ennyit meg tudok tenni segítség nélkül. Szerettem volna megmutatni Harumi-nak, hogy ő is láthassa, mikor bevillant, hogy nagyon beletapostam a lelkébe, így úgy döntöttem megkeresem. Ugyanazt a taktikát választottam, vagyis tapintás alapján haladtam a fal mellett, hogy biztosak lehessenek a lépteim. Ám balszerencsémre valaki nekem jött és a földre estem.
- Shusaku, nem esett bajod?
- Harumi? Tényleg te vagy az?
- Még szép, hogy én. Te meg mit keresel itt? Bajod is eshetett volna! - megfogta a kezem és felállított.
- Csak mutatni akartam neked valamit, de attól féltem, hogy már vissza se jössz azok után amiket a fejedhez vágtam. Ne haragudj Harumi, nem gondoltam komolyan!
- Tudom és te se haragudj, amiért így felkaptam a vizet. Melletted kellett volna álljak és nem pedig megsértődni. De mit akartál mutatni nekem?
- Gyere vissza a szobába, ott megmutatom neked! - vissza is mentünk, én pedig megmutattam neki, ahogyan eljutok az ágyamtól, egészen az ajtóig segítség nélkül.
- Shusaku, annyira boldog vagyok! Akkor úgy tűnik mégis csak szeretnél önálló lenni, igaz?
- Csak miattad tettem. Rájöttem, hogy igazad volt, tényleg nem akarok egész életemben segítségre szorulni. Ugye, már nem haragszol rám?
- Sose tudnék rád haragudni. Sőt örülök, hogy végre másképp fogod fel a dolgokat! - nos igen, rá kellett jöjjek, hogy ha már a helyzetemen nem változtathatok, akkor legalább hozzam ki a legtöbbet abból ami most van. Igaz, hogy nem láthatok, de ettől függetlenül még megtanulhatok dolgokat anélkül, hogy látnom kelljen hozzá. Elhatároztam, hogy innentől kezdve keményen fogok küzdeni azért, hogy ne kelljen többé mások segítségére szoruljak.

*Néhány nappal később*

Pár nappal később elhagyhattam a kórházat. Az anyám és Harumi kísértek haza oda, ahol négyesben fogunk lakni. Harumi állítása szerint Ryota már tűkön ül, hogy láthasson engem, én azonban egy kicsit félek attól, hogy mit fog majd gondolni rólam ha megtudja, hogy már nem látok. Szerencsére az út nem volt hosszú, így viszonylag hamar megérkeztünk. 

- Papa! - szaladt oda hozzám Ryota és belecsimpaszkodott a lábamba. Sajnos nem tudtam őt a karomba venni, úgy mint eddig, így csak összeborzoltam a haját. - Papa, mi a baj? - erre leguggoltam, hogy egy magasságban lehessünk.

- Figyelj Ryota, tudod én már látlak se téged, se a mamádat, se senki mást! Elég nagy butaságot csináltam, szóval ne haragudj, jó?
- Papa, ne legyél szomorú, nekem van két szemem, majd kölcsönadom őket, jó? - erre eltört nálam a mécses és magamhoz öleltem. Hallottam, hogy Ryota is elkezd pityeregni, mire még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te vagy az én kis őrangyalom!

- Szeretlek Papa!

- Én is nagyon szeretlek téged öcsi! - végre tényleg megértem azt a napot, mikor egy igazi családom lett. Hiszen sem neki, sem Harumi-nak nem számított az ami történt, ugyanúgy mellettem maradtak és ugyanúgy szerettek engem, mint eddig.