12.rész

Körülbelül egy hét telt el a tárgyalás óta. Már kezdem elfogadni a tényt, hogy nagy az esélye annak, hogy soha többet nem kapom vissza a látásomat. Szerencsére sokan állnak mellettem, így nincs okom panaszkodni. Bár az utóbbi időben elgondolkodtam, vajon mit is tettem én, hogy ennyi jót kaptam az élettől. Hisz amióta megvakultam, csak mások terhére vagyok. Talán csak sajnálatból foglalkoznak velem ennyit? Nos, ez is egy jó opció. Már elfogadtam, hogy használnom kell a fehér botot, mert valóban megkönnyíti a helyzetemet. Mára terveztem egy kis beszélgetést Ozeki-vel, hisz ő is a testvérem és meg kell őt ismernem egy kicsit jobban, ahogyan neki is engem.
- Tessék Shusaku, itt a reggelid! - tette elém Harumi a tányért. Most van reggeli idő és szerencsére mind a hárman itthon vagyunk.
- Segítek, papa! - harsogta Ryota és belemászott az ölembe. Nyisd ki a szád és mond, hogy á! - kinyitottam a szám, mire belenyomott egy apró falatot a kenyérből.
- Ez nagyon finom volt, de megy egyedül is, ne aggódj miattam!
- Akkor már nincs is rám szükséged? - kérdezte szomorú hangon, mire elmosolyodtam.
- Rád mindig szükségem lesz, hiszen te vagy az én őrangyalom, vagy nem?
- De igen papa! Én mindig vigyázni fogok rád! Légyszi beszélj a mamával, hogy legyen egy kistestvérem, akkor lenne kivel játszanom és Ryota szuper boldog lenne! - kérlelt, mire magamhoz öleltem.
- Picur, légy türelemmel! Még csak most jöttünk össze a mamáddal, ez nem megy olyan gyorsan!
- Hát jó, akkor majd várok!
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nincsenek barátaid?
- Nem, de őket nem szeretem, mert mindig elveszik tőlem a játékokat!
- Akkor keress olyan barátokat, akikkel jól érzed magad! Hidd el, hogy találni fogsz olyat, akivel jól fogod érezni magad és akire mindig számíthatsz majd!
- Rendben papa! Ha te mondod, akkor elhiszem neked! Most megyek játszani! - leszállt az ölemből és hallottam, ahogy az apró lábaival, kiszaladt a konyhából.
- Miről beszélgettetek? - hallottam meg Harumi hangját.
- Csak Ryota nagyon szeretne már egy kistestvért!
- Ne haragudj rá emiatt!
- Engem egyáltalán nem zavarna, ha lenne egy közös gyerekünk, sőt örülnék is neki, szóval már csak rajtad áll, mikor leszünk szülők. Addig is itt van Ryota akit együtt nevelhetünk.
- Hisz mondtam már, hogy még nem állok készen erre!
- Igen, én pedig azt, hogy várok rád, ameddig csak szükséged van rá, szóval ne aggódj emiatt!
- Shusaku, nem bírom ezt tovább! - elsírta magát és az ölembe hajtotta a fejét.
- Mi a baj Harumi? - kezdtem el simogatni a hátát.
- Ha elmondom neked, miért nem vagyok képes lefeküdni veled, megígéred, hogy nem fogsz engem utálni emiatt?
- Sosem tudnálak utálni téged, ezt te is jól tudod!
- 14 éves koromban egy nálam idősebb fiú szexuálisan zaklatott és a végén majdnem meg is erőszakolt! Csak egy kicsin múlott, hogy megtegye! - tovább zokogott én viszont abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy a kezem közé kerüljön az a rohadék és megfojthassam. Hisz bántani akart egy kiskorút! Mégis miféle férfi lehet az ilyen?
- Esküszöm, megölöm!
- Kérlek Shusaku, ez már nem számít! Csak azt akartam, hogy tudd, nem azért nem feküdtem le veled, mert nem szeretlek csak nagyon félek!
- Ne aggódj drágám, nem fogom erőltetni a dolgot, hidd el ráérünk még erre! Mi lenne, ha várnánk vele addig míg össze nem házasodunk? Talán addigra majd te is rájössz, hogy mennyire szeretlek és csak azt akarom, hogy boldog legyél!
- Szeretlek Shusaku és nem érdekel ha vak vagy mert te akkor is ugyanaz a fiú vagy akibe beleszerettem! - éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. Borzasztóan éreztem magamat és csak arra vágytam, hogy láthassak és mélyen Harumi szemébe mondhassam, hogy ő életem nője és boldoggá akarom őt tenni. Időközben Ozeki is megjött, így nem maradhattam Harumi-val.
- Bátyó, mi van veled? Olyan csendes vagy!
- Jaj, Non-chan fogalmam sincs mit csináljak! Harumi bevallotta hogy mikor gyerek volt, egy srác erőszakoskodott vele.
- Valóban? Na és ezt csak úgy elmondta neked?
- Igazából én szedtem ki belőle, mikor azt mondtam, Ryota testvért akar magának! Szerinted mit tegyek, annyira haszontalannak érzem most magam! Bárcsak ne lenne ez az átkozott vakság!
- Kérlek, nyugodj meg! Nem tesz jót neked ez a sok idegeskedés!
- Hiszen mindenkinek csak a terhére vagyok! Harumi-nak, a szüleimnek, még a fiamnak is!
- Azt mondtad, hogy a fiad?
- Ha egyszer vissza kapnám a látásomat, az első dolgom az lenne, hogy elvegyem Harumi-t és Ryota-t is a nevemre vegyem! Az apjaként szeret engem és én is egyre jobban ragaszkodok hozzá, Non-chan!
- Mindjárt visszajövök, csak kimegyek a mosdóba! - ott hagyott engem, én viszont nem akartam ott maradni. Szerettem volna eltűnni a világ elől, hogy senkinek se lehessek a terhére többet. Végül aztán úgy döntöttem, hogy mégis hazamegyek. Szerencsére útba igazítottak, így könnyen hazataláltam. Leültem az ajtó elé és ott ültem, miközben azon gondolkodtam, miért kapok én ennyi jót, mikor nem is tettem érte semmit? Közben az eső is eleredt, ami csak még rosszabbá tette a hangulatomat.
- Shusaku, mi a fene ütött beléd! - hallottam meg Harumi aggodalommal teli hangját.
- Kérlek menj el, nem akarok a terhedre lenni! Jobb lesz nekem egyedül! - végül nem bírtam tovább és elsírtam magam.
- Édes szívem, már hogy hagynálak itt? - a hátamra terített egy takarót, majd a vállára döntötte a fejem.
- Harumi, miért kapok az élettől ennyi jót?
- Azért mert jó ember vagy Shusaku és a jó emberekkel jó dolgok történnek! Kérlek ne érezd rosszul magad, elvégre nem a te hibád ami történt! Nagyon szeretlek édesem és soha nem tudnálak magadra hagyni! - erre megcsókolt. Most először csókolt meg úgy rendesen a balesetem óta. - Shusaku, nem akarok többet várni. Le akarok feküdni veled!